A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.
FEBRUÁR 23.
A jó állapotban levő ruháimat és egyéb ingóságaimat ott hagytam a helyiek feleségeinek, gyerekeinek, és csak amit nem volt pofám elajándékozni, mert annyira koszos vagy szakadt volt, azt hoztam el. David sokat segített, és vízhatlan hordókba pakolta szét a cuccaimat. Illetve mindenkiét, és így nagyon nem tudtuk, hogy kinek mije hol van, de legalább nem lettek vizesek.
Az út Lompolébe eseménytelen volt, gyorsan, négy és fél óra alatt megtettük. Siettünk, mert késve indultunk, és tudtuk, hogy ránk fog sötétedni. És hát így is lett, mivel nem számoltunk azzal, hogy a hat hordárnak nincs fejlámpája, az indulási kavalkádban ez elfelejtődött. Úgyhogy felosztottuk egymás között azt a három fejlámpát, amink volt, hogy így világítsunk egymásnak.
Készülődés
Én odaadtam a lámpámat az egyik hordárnak, és Andrew után mentem közvetlenül. A terv jó volt, a kivitelezés kevésbé, ugyanis a felállás úgy alakult, hogy Andrew nagyon gyenge fejlámpájának fénye után mentem én, mögöttem pedig az a hordár, akinek én adtam a nagyon erős fejlámpámat. Ő pedig jót akart, úgyhogy telibe világította a hátamat. Ennek az lett a következménye, hogy a saját árnyékomtól abszolút semmit nem láttam, pedig akkor még volt vagy három kilométer hátra erdőben, illetve egy kisebb szavannán. Hát szentségeltem rendesen minden egyes gyökérnél, amiben pofára estem. De én egy szót se szóljak, mert emiatt aztán Isaac vezetett öt hordárt, akiknek nem az volt a bajuk, hogy árnyékot vetnek, mert nem volt miben árnyékot vetni. Ők végül csak 10 perccel utánunk értek be, és Isaac újságolta, hogy az egyik hordár szegény frankón telibe nyomott egy útra dőlt fatörzset, ami olyan másfél méter magasan figyelt.
Hordár az egyik szavannán
Na, azt akarom mondani, hogy olyan finom csikuangát ettem a faluban, hogy megnyaltam az összes ujjamat. Nem hittem el, jó, hogy nagyon éhes voltam, mert korán ebédeltünk, hogy aztán jó későn induljunk el a 20 km-es útra, de ez a csikuanga nagyon ott volt. Pörköltet ettünk hozzá meg spenótszerű nagyon csípős zöldséget, és annyira finom volt minden! Aztán lezuhanyoztunk, és lefeküdtünk a sátrakba.
Másnap nem keltünk túl korán (hatkor), és még kicsit körbejártuk a falut, megnéztük az iskolát, aztán összeszedelőzködtünk, hogy megtegyük az utolsó öt kilométert Ipopéig. Sokan jöttek velünk Lompoléből, köztük két kis pocok, akik folyamatosan nyomták a sódert Andrew-nak, meg kellett zabálni őket. Egy kisfiú és egy kislány volt, a kislányon szoknya, kezében egy esernyő, úgy riszálta előttünk. Tüneményesek voltak.
Iskola és templom
A kisrepülővel érkezett Martin és Bastian, akik fél évet maradnak, és Gottfried, aki egy hónapra jött. Negyed órát tudtunk csak beszélni, amíg ki- meg bepakoltunk a repülőgépbe, aztán "by o". Volt elem a fényképezőgépemben! Csodaszép volt a táj. Kétszer szálltunk le útközben, majd megérkeztünk Kinshasába.
Folyó az esőerdőben
A Salonga-kalandok folytatódik A következő bejegyzésben: búcsú Afrikától A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja. |