Csak az unatkozó lajhár alszik egész nap

A lajhárokról mindenki tudni véli, hogy roppant lusták, ám az igazság az, hogy nagyon kevés ismeretünk van a vadon élő példányok mindennapjairól. A természetben a lajhár kitűnő úszó, és szívügye a higiénia: bár idejét a fák ágain tölti, lejár a földre piszkítani. Bryson Voirin fiatal amerikai kutató nap mint nap hatalmas fákat mászik meg, hogy tanulmányozhassa a lajhárokat. Ő mesélt nekünk ezekről a különleges állatokról és különleges kalandjairól.

Bryson Voirin, a lipcsei Max Planck Intézet doktorandusza még egyetemistaként kezdett foglalkozni a lajhárokkal. A trópusi fák lombjainak kutatásában úttörő Margaret D. Lowman mellett kezdett el fára mászni, és rajta keresztül ismerte meg a panamai Smithsonian Trópusi Kutatóintézet emlősökkel foglalkozó kutatóit. Egyszer éppen arról társalogtak, hogy milyen állatokat lehetne még vizsgálni, amikor kiderült, hogy Bryson nagyon jó mászó. Innen jött az ötlet, hogy közelebbről is meg lehetne figyelni a vadon élő lajhárokat. Bryson azóta is ezzel foglalkozik, bár hivatalosan a németországi intézet ornitológiai csoportjához tartozik. Ideje jelentős részét Közép- és Dél-Amerikában tölti, ahol többnyire a háromujjú lajhárokat üldözi a fák tetején.

Bryson az [origo]-nak elmondta: először azt hitte, biztosan nagyon egyszerű lesz megfogni az állatokat, hiszen ők a világ leglassabb emlősei. Valójában azonban a fák tetején a lajhárok sokkal gyorsabban képesek mozogni, mint az ember, főleg ha menekülniük kell. A legnehezebb probléma azonban az állatok megtalálása a fák tetején. Teljesen beleolvadnak a környezetükbe, olyanok a fán, mint egy rovarfészek. Bundájuk gyakran zöld a rajta élő algáktól, melyek különleges módon csak itt, a lajhárok szőrén fordulnak elő. Mint Bryson elmondta, gyakran 5-6 napba is beletelik, míg egyetlen állatot is talál. Ráadásul úgy tűnik, hogy a fák tetejét szeretik a leginkább, így ez még jobban megnehezíti megközelítésüket. Amíg nem érzik a közvetlen veszélyt, addig nem is reagálnak az alattuk mozgó emberekre, állatokra, mozdulatlanok maradnak, hogy ne vegyék őket észre.

Nagy tévhit a lajhárokkal kapcsolatban, hogy szinte mást se csinálnak egész nap, csak alszanak. Ez a feltevés az állatkerti példányok megfigyelésén alapszik, s esetükben ez többnyire valóban így van. Bryson szerint a legjelentősebb felfedezésük a lajhárokkal kapcsolatban az, hogy rájöttek, nem is alszanak olyan sokat, mint azt hitték. A befogott állatokat egy új, az agyműködést követő készülékkel látták el, majd visszaengedték őket. Az eredmények szerint a vadon élő lajhárok nem alszanak sokkal többet, mint egy kamasz ember, átlagosan csupán 9,5 órát naponta - míg az állatkertiek akár 20 órát is alvással töltenek. Ennek több oka is lehet, például az, hogy nem kell élelmet keresniük, nem kell aggódniuk a ragadozók miatt, vagy egyszerűen unatkoznak, nem érzik jól magukat, és a depressziós emberhez hasonlóan az alvásba menekülnek.

Annak ellenére, hogy a lajhárok idejük jelentős százalékát a fán töltik, van néhány meglepő szokásuk. A talajon nagyon esetlenül mozognak, ellenben szeretnek úszni, a fákon lemászva csak belecsobbannak a vízbe. Növényevőként nagy gyomruk tele van emésztési gázokkal (a növényi cellulóz lebontása során gázok keletkeznek, gondoljunk csak a kérődző szarvasmarhákra), így könnyedén fent maradnak a víz színén, és bár lassúak, nagyon jól tudnak kutyamódra úszni. Brysonék a Panama-csatorna és az Atlanti-óceán több kisebb szigetén is találkoztak lajhárokkal, amelyek valószínűleg odaúszhattak, de még nem jötték rá, hogy pontosan miért. Elképzelhető, hogy új párzási lehetőségeket keresnek, vagy csak egyszerűen új élőhelyeket hódítanak meg.

A fákon élő többi állattal, például majmokkal szemben a lajhárok nem a fákon ürítenek, hanem szép lassan lemásznak a fáról, ásnak egy lyukat, elvégzik a dolgukat és visszamásznak. Ilyenkor, a fáról lemászva esnek gyakran áldozatául az ocelotoknak, melyek lesben állva várják a lajhárokat. Másik fő ragadozójuk a hárpia, amely a fákon kapja el őket.

A BBC 3 perces videóján látható, hogy a lajhárok hogyan közelekednek a fákon, és miként másznak le onnan hetente egyszer, hogy ürítsenek.

Bryson feltételezése szerint a talajon történő ürítésnek nagy jelentősége van az állatok számára. A lajhárok csak növényeket fogyasztanak, és napi táplálkozásuk során nem vesznek fel nyomelemeket (például vasat, rezet, cinket), amelyekhez más, legelő növényevők a talaj véletlen elfogyasztásával jutnak hozzá. Ezek az elemek elengedhetetlenek az emlősök számára, de vajon hogyan jutnak hozzá a lajhárok? Bryson elmondta, hogy a háromujjú lajhárokat nem lehet fogságban tartani. Nem tudják miért, de a trópusokon kívül elpusztulnak, elképzelhető, hogy az étrendjük miatt. Bryson elképzelése szerint a lajhárok mancsára egészségügyi sétájuk során, gödörásás közben föld tapad, amelyet aztán később táplálkozás közben lenyalogatnak onnan, és így veszik fel ezeket a fontos nyomelemeket.

Bryson egyik legnagyobb esőerdei élménye az volt, amikor felmászott egy 50 méter magas ceibafa tetejére, és ott vette észre, hogy egy csapat bőgőmajom veszi körül. A majmok nem támadták meg, inkább kíváncsiak voltak, s egy kölyök még oda is ült mellé a faágra. "Néhány percig bámult rám, valószínűleg arra gondolt, hogy ki a fene vagyok én, és mit csinálok ott a fa tetején. Elkezdett kíváncsiskodni, különösen a pólóm érdekelte. Megérintette, és ez teljesen lenyűgözte. Utána bemászott az ölembe, és elaludt. Nyilvánvalóan elfogadtak."

Bryson Voirin

Egy másik alkalommal, Borneón, ahol épp egy természetfilm forgatásában vett részt, kíváncsi orángutánok vették körül. Bryson egy kamerát akart elhelyezni egy fa tetején lévő itató mellett, ahova az orángutánok inni jártak. A fa nagyon sima volt, így kötelek nélkül mászott fel rá. Amikor felért a tetejére, akkor vette észre, hogy két fiatal orángután mászik utána. Nagyon érdeklődőek voltak, körülbelül tíz percig nézték, ahogy Bryson felszerelte a kamerát. "Nagyon meleg volt, és mindenhonnan izzadtam. Az orángutánok ezt észrevették, és elkezdték lenyalogatni az izzadságot az arcomról, amíg én dolgoztam. Nem tudtam őket odébb tolni, mert a fát nem tudtam elengedni, így meg kellett várnom, amíg végignyalogatják az arcomat. Bizarr volt."

A lajhárok rendszertanilag két csoportra oszthatók, a kétujjú és a háromujjú lajhárokra; előbbibe kettő, utóbbiba négy faj tartozik. Az emlősökön belül a vendégízületesek közé sorolják őket, ide tartoznak még a hangyászok és a tatuk is. Két fajuk, a háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus) és a szintén háromujjúak közé tartozó törpelajhár (Bradypus pygmaeus) nemzetközi védettség alatt áll. A legnagyobb veszélyt rájuk nézve is az élőhelyek eltűnése jelenti, a törpelajhár ráadásul csak egyetlen egy, 3,4 négyzetkilométeres szigeten fordul elő Panama partjainál.