Új filmfelvételek alapján a csimpánzok is tudják, mi a halál

A csimpánzok viselkedéséről készített új filmfelvételek alapján feltételezhető, hogy legközelebbi rokonaink is tisztában vannak a halál fogalmával. Erre utal többek között az, hogy a halott újszülötteket az anyák több hétig magukkal hordozzák, haldokló társukat pedig kiemelt figyelemben részesítik a csoport tagjai. A halállal kapcsolatos vallási hiedelmeik vagy gyászszertartásaik persze nincsenek, viselkedésük azonban rávilágíthat, hogy a halálhoz kötődő emberi szokások miként alakulhattak ki az evolúció során.

Számos képességre mondták már, hogy egyedül az emberre jellemző, de többről is bebizonyosodott, hogy mégsem kizárólagosan emberi tulajdonság. A nyelvi képességek, az oksági gondolkodás, az eszközhasználat, a kulturális sokféleség és az öntudat részben ugyan elkülöníti az embert az állatvilágtól, ezek azonban nemcsak ránk jellemzőek. Mára egyértelművé vált, hogy az emberek és az állatok közti határvonal az említett tulajdonságok alapján nem határozható meg élesen. Az egyik legjobb példa erre az eszközhasználat: egyaránt felfedeztek eszközhasználó főemlősöket, madarakat, delfineket és más állatokat, sőt nemrég még egy csendes-óceáni polipfajról is kiderült, hogy képes az eszközök gyűjtésére és használatára. Egy másik ismert példa az állat saját tükörképének felismerése, ami már az öntudatosság egy bizonyos szintjére utal: az emberszabású majmokon és néhány más fajon kívül a palackorrú delfinek is képesek erre (a delfinek intelligenciájáról és szociális képességeiről korábbi cikkünkben olvashatnak bővebben: El kell engednünk a delfineket).

A fenti lista a csimpánzok esetében új elemmel bővülhet: az Oxford és a Stirling Egyetem kutatói legújabb megfigyeléseik alapján feltételezik, hogy legközelebbi rokonaink bizonyos mértékig a halálnak és a haldoklásnak is tudatában vannak. Az még nem pontosan tisztázott, hogy ez a tudatosság milyen mértékű, de vélhetően sokkal fejlettebb, mint azt a legtöbb kutató korábban gondolta. A halál tényének megértése a csimpánzok viselkedését tanulmányozó biológusok szerint az állatok bizonyos fokú öntudatára utalhat, az önfelismeréshez és a többiek irányába mutatott empátiához hasonlóan.

Eszközhasználó csimpánzok Guinea erdeiben

Kiemelt figyelem a haldoklónak

A Current Biology című folyóiratban két új tanulmány is megjelent a csimpánzok halálhoz való viszonyáról. Az első cikkben egy idősebb nőstény csimpánz halálának körülményeit írják le a kutatók. Az egyik nagy-britanniai szafariparkban élő kisebb csoport viselkedését le is filmezték: a videón látható, hogy a nőstény halálát megelőző napokban az állatok a szokottnál jóval csendesebbek maradtak, emellett fokozottan figyeltek haldokló társukra. A nőstény egyedet utolsó napjaiban sokat vakargatták és dédelgették, amikor pedig meghalt, hosszabb ideig vizsgálgatták, hogy él-e még. Nem sokkal később elmentek a tetem közeléből, a halott csimpánz felnőtt nőstény utódja azonban visszatért, és a holttest mellett töltötte az egész éjszakát. Amikor a tetemet végül elvitték az állatgondozók, a csimpánzcsoport tagjai hosszabb időre kedvetlenek maradtak. Korábbi egyik kedvenc alvóhelyükön pedig, ahol az idős nőstény is meghalt, néhány napig egyetlen sem állat sem aludt - olvasható az EurekAlert beszámolójában.

Három felnőtt csimpánz veszi körül az idős nőstényt, miközben haldoklik. Amikor végül meghal, társai ellenőrzik, hogy él-e még. Amikor megbizonyosodnak róla, hogy az állat meghalt, otthagyják a tetemet

"Számos olyan jellegzetességet fedeztünk fel a csimpánzok haldokló nőstény felé mutatott reakcióiban, ami az emberekre is jellemző egy közeli hozzátartozó elvesztésekor. Ezek puszta hasonlóságok, így emberi viselkedésről azért nem beszélhetünk, de az állatok vélhetően tisztában lehetnek azzal, hogy mi történt a társukkal. A halállal kapcsolatos vallási hiedelmeik vagy gyászszertartásaik persze nincsenek, viselkedésük azonban rávilágíthat, hogy a halálhoz kötődő emberi szokások miként alakulhattak ki az evolúció során" - mondta James Anderson, a Striling Egyetem munkatársa.

Az állatok magukkal hordozták utódaik mumifikálódott holttestét

A másik tanulmányban két nőstény csimpánz esetét írták le az Oxford Egyetem munkatársai. Ezek az állatok nem fogságban, hanem a vadonban, Guinea erdeiben éltek. Miután az állatok egy légúti szerveket érintő járvány következtében elvesztették újszülöttjeiket, nem váltak meg tőlük, hanem több hétig mindenhová magukkal vitték a kicsik tetemeit. Ezt a viselkedésformát korábban már többen is leírták, most azonban azt is megfigyelték, hogy miként reagál a csoport három másik, felnőtt állat halálára.

Dr. Bíró Dóra és kollégái leírják, hogy bár a kicsinyek tetemei már összeszáradtak, a két nőstény időnként mégis úgy bánt velük, mintha élnének: napi aktivitásuk során maguknál tartották a holttesteket, vakargatták őket, továbbá a nappali és éjszakai pihenésüket is halott utódaikkal töltötték. Ebben az időszakban azonban már azt is meg lehetett figyelni, hogy a nőstények fokozatosan kezdenek megválni elvesztett kicsinyeiktől: a csoport többi tagjának is megengedték például, hogy kezükbe vegyék a holttesteket, emellett egyre hosszabbá váltak azok az időszakok, amikor nem tartották maguknál a tetemeket. Ilyenkor a fiatalabb állatok vették magukhoz a kiscsimpánzok maradványait, és többek között ide-oda húzták a földön, vagy játszottak vele.

Az egyik fiatal csimpánz újszülött társának tetemével játszik. A halott kiscsimpánz anyja (bal oldalon) időnként elveszi utódja holttestét a fiatal csimpánztól. A nőstény 68 napig hordozta magával halott újszülöttjét, de ezalatt megfigyelhető volt, ahogyan fokozatosan képes elengedni

"A csimpánzok a legközelebbi rokonaink, és már eddig is számos olyan viselkedésformát sikerült kimutatni náluk, ami hasonlít az emberek viselkedésére. Képesek például a társaikkal szembeni empátiára, vagyis a többi egyed érzelmeinek átélésére. Egyes esetekben megjelenik náluk a méltányosságra való törekvés, továbbá egymással is együtt tudnak működni egy-egy konkrét cél elérése érdekében. Mindezek fényében különösen érdekes kérdés, hogy a halált milyen módon érzékelik és hogyan dolgozzák fel, de erről egyelőre a fogságban és a vadon élő csimpánzoknál is csak kevés adattal rendelkezünk" - mondta Bíró.

A kutatásról és a csimpánzokkal kapcsolatos eddigi tapasztalatairól dr. Bíró Dórát, az Oxford Egyetemen dolgozó magyar származású kutatónőt kérdeztük, aki e-mailben válaszolt kérdéseinkre.

"Nem kutatóként, hanem még diákként kerültem el Magyarországról: iskolásként először Bécsbe, később egyetemistaként Oxfordba. A csimpánzos kutatások egy nemzetközi kutatócsoporttal közösen készülnek, a Kiotói Egyetem főemlőskutató intézetének vezetésével. A kutatás vezetője Tetsuro Matsuzawa professzor: neki még egyetemistaként írtam, hogy érdekel a csimpánzokkal foglalkozó kutatása. Matsuzawa munkája egészen egyedülálló, ugyanis a laborban és a vadonban is egyaránt zajlanak a csimpánzok gondolkodásbeli képességeit vizsgáló kutatásai. Levelemre a professzor meghívott az intézetébe, így egy nyarat a laborjában tölthettem. A nyár során nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan folyik a kutatás, hogyan kell az állatviselkedés területén kísérleteket tervezni, ezeket elvégezni, illetve feldolgozni a kapott adatokat. Az intézet egészen különleges: a csimpánzok a számítógép érintőképernyőjén "válaszolnak" a különböző dolgokra: felismerik a számokat, a betűket, a japán írásjeleket, tudják a színek és a tárgyak nevét" - mondta az [origo]-nak dr. Bíró Dóra.

"Matsuzawa később meghívott a nyugat-afrikai Guineában dolgozó csapatába is. Ide évente egyszer, általában a téli hónapokban mentünk, és egy vadon élő csimpánzcsapatot tanulmányoztunk. Engem itt főleg az eszközhasználat érdekelt: az említett csapat tagjai kőkalapáccsal, egy kőüllőn törik fel az olajpálma terméseit. Hogyan tanulják meg a fiatal csimpánzok ezt a viselkedést, és mi ebben a társas környezet szerepe? Ennek tanulmányozására egy "erdei laboratóriumot" állítottunk fel. Ez egy tisztáson van, ahol különböző méretű, anyagú és alakú köveket, valamint olajpálmaterméseket tudunk kitenni a csimpánzok elé. Ezután egészen közelről filmezzük le, hogy az állatok milyen módon használják az eszközöket. Így évről-évre nyomon követhető, hogy miként fejlődik a csimpánzkölykök eszközhasználati képessége, és az is kideríthető, hogy a helyes technikákat vajon egymástól lesik-e el az állatok" - mondta Bíró.

A nőstény csimpánzok gyászreakcióit leíró cikk úgy készült, hogy a kutatócsoport egész nap a csimpánzokat követte az erdőben, és közben mindent megfigyeltek, ami az állatokkal történik. Az azonban, hogy mit értenek meg a halálból a csimpánzok, továbbra is egy igen nehezen megválaszolható kérdés maradt. "Megfigyelőkként mi magunk csak az állatok viselkedését látjuk, így a belső megértés valódi mértéke sajnos rejtve marad előlünk. Valószínű, hogy valamilyen mértékben azért "felfogták", ami újszülöttjeikkel történt. A halál tényét talán megérthették: a holttestek hordozása az elvesztett rokon halálának feldolgozásával lehet egyenértékű. Ami biztos, hogy nagyon szoros az a kötelék, ami a csimpánzanyákat és kicsinyeiket összeköti. Az anyának emiatt nagyon nehéz a kicsit feladni, még akkor is, ha kölyke már nyilvánvalóan halott" - mondta a kutatónő.