Új elmélet a mamutok kihalásáról: már az őskori ember is klímaváltozást okozott

Mintegy 15 ezer évvel ezelőtt a mamutpopuláció létszáma hirtelen zuhanni kezdett, az erdős tundra terjeszkedett, a Föld átlaghőmérséklete pedig emelkedett. E jelenségek bekövetkeztéhez a pár milliós emberiség is hozzájárult, olvasható a Geophysical Research Letters című folyóiratban megjelent új tanulmányban.

A kutatók egy kis része még jelenleg is úgy gondolja, hogy a napjainkban tapasztalható felmelegedés nem az ember műve, noha már csaknem 7 milliárdan élünk a Földön. A kaliforniai Carnegie Institution for Science kutatócsoportja (Chris Doughty, Adam Wolf és Chris Field vezetésével) azonban más véleményen van: szerintük az emberiség már a pleisztocén kor végén, pár milliós népességszámmal is befolyásolhatta az éghajlatot.

Az ember 15 ezer évvel ezelőtt érkezett meg a mai Oroszország és Észak-Amerika területére, melyek ekkortájt sztyeppes (füves) tundrák, a mamutok kedvelt élőhelyei voltak. A mamutok létszáma ettől kezdve csökkenést mutatott.

Hogy a mamutok miért indultak el kipusztulásukhoz vezető lejtőn, arra több elmélet is létezik. A legelfogadottabb magyarázatok szerint a természetes klímaváltozás (a jégkorszak végén kezdődő felmelegedés), vagy nagymértékű vadászatuk vezetett kihalásukhoz. Esetleg a két tényező összhatása játszotta a főszerepet eltűnésükben. Az új tanulmány ez utóbbit állítja, azzal a különbséggel, hogy a már elindult természetes klímaváltozáshoz az emberiség is hozzájárult a masztodonok pusztításával.

A mamutok fogazatuk alapján valószínűleg fűfélékkel táplálkoztak, de ezekkel együtt lelegelték a növekedésnek indult kistermetű nyírfákat (amely az erdős tundra jellemző növénye) is. Így "segítettek" fenntartani a terület sztyeppes jellegét. A hatalmas élőlények megfogyatkozásával azonban megnyílt az út az erdős tundra terjeszkedése előtt.

A felszín albedója (sugárzást visszaverő képessége) ezáltal csökkent, az erdőborította területek ugyanis sötétebb színűek (kisebb albedójúak) voltak, mint a korábbi puszta. A felszín a sugárzásnak nagyobb hányadát nyelte el, így nagyobb mértékben fel tudott melegedni, emelve ezzel a levegő hőmérsékletét is, mindez pedig hozzáadódott a természetes klímaváltozáshoz. A cikk szerint tehát a mamutok kipusztulása, így részben az emberi tevékenység elősegítette a globális felmelegedést.

Doughty és kollégái a pollenanalízis módszerét használták. Több ezer éves szibériai, alaszkai, valamint kanadai tavi üledékekben megőrződött nyírfapolleneket vizsgáltak. Az eredmény szerint a pollenszám mintegy 15 ezer éves rétegektől hirtelen emelkedik, ez pedig azt jelenti, hogy az ember megérkezésével és a mamutok visszaszorulásával párhuzamosan a nyírek gyorsan terjeszkedtek.

Hogy mekkora volt a mamutok növényzetre gyakorolt hatása, azt a ma élő elefántok segítségével modellezték. Kiszámították, hogy az ősállatok eltűnése után néhány száz év leforgása alatt a nyírfák meghódították Szibéria nagy részét (teljes területének kb. egynegyedét) és az akkor még szárazulatként létező Beringiát (az Ázsiát és Alaszkát összekötő földnyelvet).

A pár évszázad alatt mindez 0,1 Celsius fokkal járulhatott hozzá a Föld átlaghőmérsékletének emelkedéséhez (összehasonlításképpen az utóbbi 150 évben körülbelül 6-szor ennyit nőtt a hőmérséklet). A klímamodellek alapján a mamutok kihalása csupán egynegyedrészt felelős az éghajlatváltozásért, és a fajkihalás miatt csak részben okolható az emberiség. A cikk szerzői szerint mégis elmondható, hogy az ember közvetetten már az őskorban is befolyással volt környezetére és az éghajlatra, így az antropocén kor (az ember környezetátalakító hatásának kora) kezdetét az eredeti elképzelés szerinti 1800-as évek helyett több ezer évvel korábbra kellene helyezni.