Egy tengeri szörny kivételesen szép kövületét fedezték fel

Egy ősi, a tengereket rettegésben tartó hüllőfaj szinte teljesen ép maradványai kerültek elő, amelyen nagyon sok részlet látható az állat lágy szöveteinek elhelyezkedéséről, valamint a test körvonalából is. A lelet alapján e tengeri őshüllők mozgása nem az angolnákéhoz, hanem a cápafélékéhez hasonlított, ami nem jó hír az egykori prédaállatoknak.

A "tengeri szörnyeknek" is nevezett Mosasauridák másodlagosan a vízi életmódhoz alkalmazkodott, gyíkszerű élőlények voltak, amelyek a késő-krétában (98-65 millió évvel ezelőtt) terjedtek el a tengeri környezetekben. Ennek megfelelően a Mosasaurida fosszíliák viszonylag gyakoriak a felső-kréta tengerei üledékekben, a lágytestükre is utaló maradványok azonban nagyon ritkák. Így eddig keveset tudtunk a testfelépítésükről, a farkukról vagy a belső szerveikről.

A 80-88 millió évvel ezelőtt élt Platecarpus az egyik leggyakoribb Mosasaurida Észak-Amerikában, így kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével betekintsünk a Mosasaurusok biológiájába. A legtöbb Platecarpus fosszília a Nyugat-Kansas területén előbukkanó Niobrara írókréta formációból származik. Kanadai és amerikai kutatók most egy különleges Platecarpus tympaniticus példányra bukkantak a Los Angelesi Természettudományi Múzeum gyűjteményében.

Az 5,5 méter hosszú példány csontváza szinte teljesen ép: jól megfigyelhető rajta a finoman ívelt nyak, a púpos hát és az élesen lefelé kanyarodó farok. Emellett nagyon sok részlet látható az állat lágy szöveteinek morfológiájából, valamint a test körvonalából is. Nyomokban megőrződött a bal szem retinájának foszfátosodott maradványa, amelyben az elektronmikroszkópos vizsgálatok során még az egymás mellett elhelyezkedő, 2 mikrométeres festéksejteket is felismerték.

Platecarpus rekonstrukció

Porcos gyűrűk formájában a 2,5-3 centiméter átmérőjű légcső egyes részei is megőrződtek. A végén látható kettéágazás arra utalhat, hogy a Mosasauridák a ma élő, végtagokkal rendelkező pikkelyes hüllőkhöz hasonlóan két funkcionális tüdővel rendelkeztek. Egy vöröses színű folt tömegspektrométeres és röntgendiffrakciós vizsgálatával a hemoglobin bomlástermékeit mutatták ki. A vizsgált Platecarpus utolsó vacsorája sem maradt titok a kutatók előtt. A gyomortartalom részben emésztett, közepes méretű halcsontokból állt. A csak részben megemésztett csontok arra utalnak, hogy a táplálék rövid ideig tartózkodott a belekben és lassú volt a felszívódás.

A test különböző részein a kültakaró nyomait is megfigyelték. A lenyomatként megőrződött hatszögletes pikkelyek az orr közelében elérték a 10 milliméter átmérőt, az állkapcsok környékén pedig 20 milliméteres, rombusz alakú pikkelyek helyezkedtek el. Míg a fejet különböző morfológiájú pikkelyek borították, a testet egységesen rombusz alakú pikkelyek fedték. Sötéten pigmentált szabálytalan foltok és keskeny ferde csíkok az eredeti színezés mintázatára is utaltak.

A vizsgált maradványok

A paleontológusok eddig úgy gondolták, hogy a Platecarpus egész testének előre és hátra irányuló hullámzó mozgásával, az angolnához hasonlóan úszott. A most vizsgált példány viszont arra utal, hogy ehelyett a cápákhoz hasonlóan úsztak, és csak az erőteljes farkukat használták a testük előre mozgatásához. Ennek alapján az áramvonalas testfelépítés, a félhold alakú farokúszó és a cápaszerű úszásmód 20 millió évvel korábban kialakult a tengeri szörnyeknél, mint azt eddig gondolták. Ez jó hír volt a ragadozóknak, annál kevésbé megnyugtató az étlapjukon szereplő prédaállatoknak...