Az ember a legdagadtabb főemlős

Őseink túlélési esélyeit jelentősen megnövelte a tápanyagraktárként felhalmozódott zsír. A nálunk sokkal izmosabb Neander-völgyi emberek vesztét valószínűleg részben a túlzottan húsra specializált táplálkozás és a rajtuk lerakódó meglehetősen kevés zsírszövet okozta. Az energiában gazdag szövet nagy szerepet játszott az ember gondolkodással kapcsolatos képességeinek fejlődésében is.

A Neander-völgyi emberek szinte kizárólag húst fogyasztottak, melyből naponta átlagosan 4000 kilokalória energiához jutottak. (Viszonyításképpen: egy nehéz fizikai munkát végző, 90 kilogrammos tömegű férfi napi kalóriaszükséglete körülbelül 3200 kilokalória.) A táplálékból azonban szinte semmi energiát nem raktároztak zsírszövetekben, hanem az energia jelentős részét a mai emberénél jóval fejlettebb izomzat használta fel. Ez a táplálkozásmód nagyon sokáig kielégítőnek bizonyult, hiszen a Homo neanderthalensis faj több mint 250 000 évig élt bolygónkon. A hanyatlásuk akkor kezdődött, amikor úgy harmincezer éve erősen megritkult a húsforrás. Kihalásukhoz szinte biztosan hozzájárult, hogy táplálkozás tekintetében sem tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez, és nem volt a testükben zsírtartalék, amelyet a nehéz időszakok átvészelésére felhasználhattak volna.

Fajunk, a Homo sapiens tehát több szempontból is életrevalóbbnak bizonyult a Neander-völgyieknél. Étrendünk sokkal változatosabb és rugalmasabb volt, és amikor úgy 100 000 éve kirajzottunk Észak-Afrikából Európába és Ázsiába, akkor lenyűgözően fejlett anatómiai, kognitív (gondolkodással kapcsolatos) és társadalmi előnyök tárházát hoztuk magunkkal, amellyel a Neander-völgyiek - akik szigorúan a jégkorszaki viszonyokhoz alkalmazkodtak - képtelenek voltak felvenni a versenyt. Őseink egyik legfontosabb adaptációs előnye azonban az volt, hogy képesek voltak az energiát zsírszövetben tárolni. Ez a tulajdonság átsegítette őket a szűkös, éhezéssel teli időszakokon, amelyek együtt jártak a gyakran szélsőséges szezonális hőmérséklet-ingadozásokkal.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az emberi kövérség kifejlődése valójában egy rendkívüli evolúciós újításnak tekinthető. Bármely más főemlősfajjal összehasonlítva az embereknek arányosan lényegesen több a testzsírtartalmuk és kisebb az izomtömegük. Egy hathónapos csimpánzkölyök például könnyedén felhúzza magát egy karjával. Egy emberi csecsemő ebben a korban még felülni se tud, viszont zsírszövetei már buzgón munkálkodnak azon, hogy kialakuljanak az emberekre jellemző fejlett kognitív képességek. Az agy fejlődéséhez és működéséhez rengeteg energia kell, így annak jó része átcsoportosul az izomfejlődésről az agyi funkciók fejlődésére.

Rubens: Heródes lakomája

Az elhízás genetikai háttere

Az Emberi Elhízás Géntérképe (Human Obesity Gene Map) szerint több mint 600 gén, marker és kromoszómarégió kapcsolható össze az elhízással. Ezekbe az öröklődő faktorokba sok minden beletartozik az anyagcsereráta egyéni eltéréseitől kezdve a spontán fizikai aktivitásra való hajlamon át, egészen az olyan különleges kórképekig, mint az energiaszabályozó fehérjék hibás működése. Ennek a genetikai háttérnek köszönhető, hogy egy elhízásra hajlamos személy sokkal nagyobb valószínűséggel maradt volna életben sovány társánál, ha úgy 10 000 évvel korábban születik. Valószínűleg jórészt ez a ma már hátrányosnak tekinthető genetikai felépítés tette lehetővé a zsírfelhalmozódás révén őseinknek, hogy túléljék az élelemhiányos időszakokat.

Nagyjából 10 000 évvel ezelőtt, a kőkorszakba - pontosabban a mezőgazdasági életmódba - való átmenet és a gyűjtögetés ebből következő felhagyása idején kezdett megfordulni az események menete, és ironikus módon halálossá váltak ezek a zsírraktározó gének. Eleinte ez fordulat nagyon lassan zajlott. Noha az elhízás előfordult egyes gazdag, magas pozíciójú egyéneknél a régi görög, bizánci, római és más területeken, egészen a 19. század végéig, az élelmiszergyártás iparosításáig a mezőgazdaság fáradságos munka volt, amelynek energiaráfordítása vetekedett a gyűjtögetésével, sőt néha felül is múlta azt.

Károssá vált gének

A szakértők többsége úgy véli, hogy a kóros elhízás az élelmiszergyártás fellendülésével kezdődött. Az Oxfordi Egyetem két antropológusa, Stanley Ulijaszek és Hayley Lofink egyenesen azt állítják, hogy az elhízást segítő, korábban hasznos gének csupán a 2. világháború után, a reklámok, az olcsó szállítás és az előrecsomagolt, félkész ételek megjelenésével váltak igazán károssá, és váltották ki a túlsúllyal kapcsolatos ma általánosan elterjedt problémákat. Az természetesen nem állítható, hogy a természetes szelekció ma nem hat az elhízás ellen, legfőképp az elhízással kapcsolatos kulturális ellenszenv növekedése és az egészséges életmód "divatossá" válása révén, de ez roppant lassú folyamat.

Beryl Cook: Vacsora az étteremben

Sajnos a mai fejlett iparú nemzetek elhízásra hajlamosító környezetet teremtenek, ahogy azt az Aucklandi Egyetem orvos kutatója, Boyd Swinburn és munkatársai megfogalmazták 1999-ben. Ez olyan emberi környezetet jelent (a fizikai, gazdasági, szociális és kulturális atmoszféra is beletartozik), amelyben az élelemfogyasztás az egyre elterjedtebb ülő életmóddal együtt, az élelmiszer-biztonsággal megtámogatva a testzsír oly mértékű felhalmozásához vezet, ami már fizikai egészségünket is veszélyezteti.

Azért, hogy belássuk, ez mennyire döbbenetes, vegyük számba, mit is ettünk eddig a nap folyamán. Ne hagyjunk ki semmit. Most képzeletben próbáljuk meg összehasonlítani egy kimerült kőkorszaki gyűjtögető napi étrendjével. Ugye még belegondolni is milyen szörnyű, mennyi mindennel tömjük tele magunkat? Szerencsések vagy inkább szerencsétlenek vagyunk, hogy ilyen bőséges időkben élünk?

A cikk a Scientific American írása nyomán készült.