Az óriásbolygók légkörében sok olyan meteorológiai jelenség zajlik, amelyeket a Földről is jól ismerünk - de ott gyakran lényegesen nagyobb méretben fordulnak elő. Nem számítanak kivételnek ez alól a viharközpontok sem, amelyekben az intenzív légmozgásokkal kapcsolatban az elektromos töltések elkülönülésére is sor kerülhet - ami végül látványos elektromos kisüléseket, villámokat eredményez.
A Szaturnusz körül keringő Cassini-űrszonda sok aktív viharközpontot figyelt már meg a bolygó légkörében az elmúlt évek során. Ezek közül az egyik legnagyobb egy Holdunknál alig kisebb, mintegy 3000 kilométeres viharzóna volt. Sikerült is sok olyan rádiózajt észlelni ebből a térségből, ami villámkisülésekhez kapcsolódhatott, méghozzá a földinél lényegesen intenzívebb formában.
Ennél a viharzónánál szerencsés módon a kisülésektől származó felfényléseket is sikerült megfigyelni. Az adatok szerint a térségben közel 300 kilométer hosszú villámok is voltak - ezek hazánk területét kelet-nyugati irányban félig átérnék. A még 2009-ben rögzített adatok alapján a NASA nemrég kisfilmet készített, amelyben a bolygó légkörében zajló elektromos kisülések hátterét mutatja be. A film végén maguk a villámlások okozta felvillanások is láthatók, mint a felhőzet egy-egy kiebb foltját bevilágító rövid jelenségek.
A kérdéses villámok sokkal energikusabbak földi társaiknál, és a felhők között csapkodnak - szilárd felszín hiányában nincsenek lecsapó villámok a Szaturnuszon. A kisülések helyén felforrósodik a légkör, és kémiai átalakulások is zajlanak. Az ilyen viharok általában aktív zónákba rendeződnek a bolygón, és helyzetük évszakos változást mutat: a Voyager-űrszondák közel harminc évvel ezelőtti megfigyelései idején az egyenlítői térségben fordultak elő, most viszont a déli szélesség 35. foka környékén húzódik már az a zóna, ahol a fent említett vihar is kitört.
Kisfilm a Szaturnusz légkörében zajló elektromos kisülések hátteréről, végén a megfigyelt viharközpont felvillanásaival (NASA)