Festett lepke és hamis koponya - átverések a tudományban

Általában elmondhatjuk, hogy kutatók zöme igyekszik a lehető legalaposabb munkát végezni. Természetesen a tudomány művelői sem tévedhetetlenek, tehát mindig jelennek meg olyan beszámolók, amelyek nem állják ki az idő próbáját. A nem szándékos tévedések mellett akadnak azonban tudatos megtévesztések is. Néhány kutató pénzért, hírnévért, esetleg tréfából hajlandó akár leleteket vagy kutatási eredményeket is hamisítani.

A közelmúlt legnagyobb port felvert szándékos tudományos megtévesztése Woo Suk Hwang őssejtekkel kapcsolatos csalása volt. A kutatások történetét azonban végigkísérik a megtévesztések és a hamisítások. Ezek az esetek arányaikban elenyészők a becsületes kutatásokhoz képest, mégis különösen szomorúak, mert megrendítik az emberek tudományba vetett bizalmát.

Charlton citromlepkéje

Az egyik legrégebbi ismert tudományos csalás 1702-ből származik. William Charlton (1642-1702) angol lepkegyűjtő közvetlenül a halála előtt küldött egy lepkepéldányt a neves londoni entomológus (rovarász), James Petiver részére. Petiver egészen lázba jött az addig még nem látott lepkétől. A lepke hasonlított a közönséges citromlepkére (Gonepteryx rhamni), de a szárnyán különös fekete pettyek voltak. 1763-ban maga a nagy Linné is megvizsgálta a lepkét, és új fajnak minősítette, amelynek a Papilio ecclipsis nevet adta. Be is vette híres rendszertani munkájának (Systema Naturae) 12. kiadásába.

Harminc évvel később, 1793-ban azonban kiderült a turpisság. John Christian Fabricius dán entomológus tüzetesen megvizsgálta a lepkét, és megállapította, hogy a fekete foltokat utólag festették rá, a lepke amúgy egy közönséges citromlepke. Az viszont már sosem derül ki, hogy Charlton azért követte el a csalást, hogy nevét megörökítsék, mint egy új faj felfedezőjét, vagy csak meg akarta tréfálni a tudományos világot.

Földön kívüli élet egy meteoritban

1864. május 14-én meteorzápor hullott Dél-Franciaországban, Peillerot város közelében. A meteoritok úgynevezett szenes kondritokból álltak, és az "Orgueil" nevet kapták. A meteoritokból mintákat gyűjtöttek, és elküldték a montaubani Természettudományi Múzeumba, ahonnan továbbküldték Európa más múzeumaiba, csak kettőt tartottak meg üvegedényben lezárva.

A meteoritok egyikét csak az 1960-as évek elején vizsgálta meg Bart Nagy amerikai geokémikus, aki életnyomokra emlékeztető, fura mikroszkopikus mintázatokat fedezett föl bennük. Eredményeit a Nature-ben publikálta, és ezzel kezdetét vette a napjainkig is tartó vita: tartalmaz-e bármely meteorit fosszilis mikroszkópos életnyomot.

Nagy munkája más kutatókat is arra ösztönzött, hogy megvizsgálják a meteoritokat. 1962-ben egy chicagói kutatócsoport kért engedélyt a montaubani minták megvizsgálására. Meg is kapták az üvegbe zárt mintát (a másik éppen Nagy laboratóriumában volt). Izgatottan bontották fel az üveget és láttak neki a vizsgálatoknak. A felfedezés azonban sokkolta őket. A meteorit nem tartalmazott semmilyen mikrofosszíliát, viszont találtak benne mélyen beágyazódott növényi maradványokat (egész magokat) és szenet.

Az egyik eredeti Orgueil meteorit

A kutatók rögtön arra gyanakodtak, hogy a meteoritnak a növény- és széntörmeléket tartalmazó része nem a meteorit eredeti alkotója, hanem valahogy hozzákapcsolódott ahhoz. A röntgenes elemzés azonban kizárta ezt a gyanút. A növényi részek kétségtelenül beleágyazódtak a meteorit saját anyagába.

Csupán három lehetőség adódott. A törmelék földön kívüli növényből származik; a darabkák véletlenül ágyazódtak be a meteoritba; illetve valaki szándékosan helyezte el a törmeléket egy előre megfontolt csalás részeként.

Hamarosan kiderült, hogy a növényi magok egy Dél-Franciaországban honos szittyó magjai, azaz szó sincs földön kívüli élőlényekről. Azután azt gondolták, hogy a növény valahogy belenőtt a meteoritba, de ez nem magyarázta meg a szén jelenlétét. Végül csak az emberi beavatkozás maradt az egyetlen lehetőség, hogy a szén és a növény egyszerre a meteoritba kerüljön.

Az Orgueil vízzel érintkezve rendkívül puhává, agyagszerűvé válik. Így a kutatók feltételezték, hogy ha valaki megnedvesítette a kőzetet, könnyen beletehette a maradványokat, amelyek ott is maradtak, amikor a meteorit kiszáradva újra megszilárdult. Az egyetlen probléma az volt, hogy a meteorit felszínén látszólag ott volt az az üveges réteg, amely az atmoszférán való áthaladáskor a hő miatt keletkezik. Alaposabb vizsgálattal azonban kiderült, hogy ez valójában egy megszáradt ragasztóréteg.

Miért fáradozott vajon valaki ezzel 1864-ben? Valószínűleg néhány korabeli tudós eszelhette ki a csalást. Akkoriban cáfolta meg Louis Pasteur az élet spontán keletkezésének elvét. Lehet, hogy valakik így akarták megtréfálni a nagynevű Akadémiát, de tervüket meghiúsította, hogy az összegyűjtésük idején senki sem vizsgálta meg alaposan a meteoritokat.

A piltdowni ember

A 20. század legnagyobb visszhangot kiváltó tudományos csalása a piltdowni ember volt. A század elején a tudóstársadalom lázasan kereste a fosszilis "hiányzó láncszemet", amely bizonyította volna az ember és a majom közti evolúciós kapcsolatot. 1907-ben Németországban találtak egy állkapocscsontot, amely mutatta mindkét faj jellegzetességeit. Ez az úgynevezett Homo heidelbergiensis volt addig a legjobb bizonyíték a kapcsolatra, de a tudósok valami jobbra, valami látványosabbra vágytak.

Ekkor lépett színre Charles Dawson, angol ügyvéd és lelkes amatőr paleontológus. 1908-ban néhány munkás - ismerve a fosszíliák iránti érdeklődését - vitt neki pár különös csontdarabot, amelyet egy Piltdown melletti kavicsbányában találtak, ahol dolgoztak. A lelet fölkeltette Dawson érdeklődését, aki hamarosan megszervezte saját ásatását a kavicsbányában. Végül megszerezte Arthur Smith Woodward, a British Museum geológiai osztálya vezetőjének a támogatását is.

A szenzációs felfedezés 1912-ben történt. Woodward a közelben dolgozott, amikor Dawson két koponyatöredékre és egy igen különös állkapocsra bukkant. A koponyadarabok és az állkapocs közelsége miatt Dawson és Woodward azt a következtetést vonta le, hogy minden bizonnyal egymáshoz tartoznak, azaz ugyanannak a koponyának a részei. Ez igazán izgatottá tette őket, mert a koponya egészben emberre és majomra jellemző vonásokat is mutatott. Az állkapocs majomszerű, míg az agykoponya-darabok határozottan emberiek voltak. Ha a csontok valóban ugyanattól az élőlénytől származtak, akkor megtalálták a hiányzó láncszemet.

A piltdowni ember koponyájának rekonstrukciója (a sötét részek a megtalált darabok másolatai)

1912 decemberében Woodward bemutatta a koponya rekonstrukcióját a londoni Geológiai Társaság ülésén. Woodward kijelentette, hogy a piltdowni ember koponyája egy nagyjából félmillió évvel korábban élt emberé lehet. Az állítás rögtön nagy vihart kavart a tudóstársadalomban. Sokan úgy vélték, hogy az állkapocs és a koponya egyszerűen túlságosan különböző ahhoz, hogy összetartozzanak. Végül azonban Woodward követői győztek, és az új faj bekerült a szakkönyvekbe Eoanthropus dawsoni néven. (Ne felejtsük, a radiokarbonos kormeghatározást csak 1949-ben találták fel!)

A piltdowni koponyát majdnem négy évtizedig valós leletnek fogadták el a kutatók. Ahogy azonban egyre több korai ember csontvázmaradványát tárták fel, nyilvánvalóvá vált, hogy a piltdowni ember gyökeresen eltér minden más lelettől. Ezért 1953-ban a British Museum három kutatója alapos vizsgálatnak vetette alá a maradványokat. Az eredmény megdöbbentő volt: a koponya hamisítvány!

A piltdowni leletek elemzése. A festmény hátsó sorában jobbról a második Dawson, a harmadik Woodward

Fluoridos kormeghatározással kiderült, hogy a koponyadarabok mintegy 50 000 évesek, az állkapocs azonban csak néhány évtizedesnek bizonyult. Azt is kimutatták, hogy az állkapcsot kálium-dikromáttal színezték, hogy öregebbnek látsszon. A kutatók megállapították, hogy valaki egy modern majom, valószínűleg orangután állkapcsát módosította, majd elhelyezte a koponyadarabokkal együtt a lelőhelyen.

A csaló személye még ma sem egyértelmű. A legtöbben egyetértenek abban, hogy Dawson volt a hamisító, hiszen ő nyerte ebből a legtöbbet: nevét megörökítette az utókor, híressé vált a lelet miatt. A gyanút az is alátámasztja, hogy Dawsonról kiderült, más hamis régiségekkel is kereskedett. Ennek ellenére időről időre más gyanúsítottak neve is felmerül, még Arthur Conan Doyle neve is bekerült a lehetséges hamisítók közé. Doyle Piltdown közelében élt, és élénken érdeklődött a paleontológia iránt.

Bárki is követte el a hamisítást, ezt tekintik minden idők egyik legkárosabb tudományos csalásának, mivel évekre visszavetette az evolúcióelmélet fejlődését, miközben a kutatók hiábavalóan próbálták beilleszteni a hamis koponyát a fosszilis leletek sorába. Ráadásul az evolúcióelmélet megkérdőjelezői, a kreacionisták és az intelligens tervezettség hívei a mai napig elrettentő példaként hivatkoznak rá. Azt a látszatot próbálják kelteni vele, hogy az összes evolúciós lelet megbízhatatlan, és az evolúcióelmélet hívei mindenre képesek, nehogy kiderüljön Darwin "tévedése".