Bunkószerű szárnyával ütötte le ellenfeleit az ősmadár

Amerikai kutatók egy olyan röpképtelen madár ősmaradványaira bukkantak Jamaicában, amelynek védekező technikáját még a profi harcművészek is megirigyelhették volna.

A Yale Egyetem és a Smithsonian Intézet paleontológusai egy tízezer éve Jamaicában élt, az íbiszfélék családjába tartozó madár, a Xenicibis számos nemrég felfedezett részleges csontvázát tanulmányozták. Megállapították, hogy a szárnyak jelentősen különböznek minden korábban látott madárszárnytól. Nicholas Longrich, a kutatás vezetője elmondta, hogy amikor először látta, azt hitte, valamiféle anatómiai rendellenességgel van dolga, annyira furcsának tűnt.

Alaposabban tanulmányozva a madarat a kutatók fölfedezték, hogy Xenicibis valószínűleg cséphadaróként vagy nuncsakuként használta különleges felépítésű szárnyát. Felkarját meglengetve vastag kézcsontjaival ütlegelte az ellenfeleit.

Egyetlen más állat sem fejlesztett ki hasonló védekező eszközt az evolúció folyamán, mondta Longrich. "Nem ismerünk semmilyen más fajt, amely cséphadaróhoz hasonlóan használná a testét. Ez a madarakon valaha látott legjobban specializálódott fegyver."

A nagyobb tyúk méretű madár egyébként anatómiailag hasonló felépítésű az íbiszfélék többi tagjához, elsősorban a szárnya különbözik tőlük. A szárnyban semmilyen más madáréhoz nem hasonlító, vastag, görbe kézcsontok találhatók. Az állatnak sokkal nagyobb a mellcsontja és hosszabb a szárnya, mint a legtöbb röpképtelen madárnak. A kutatók ebből gondoltak először arra, hogy a madár mégiscsak használta a szárnyát valamire.

Így verekedhetett szárnyával a Xenicibis

Azt minden madárszerető ember tudja, hogy a madarak megcsapkodják, ütlegelik egymást a szárnyaikkal, ha összetűznek. A Xenicibis azonban az egyetlen olyan ismert állat, amely a csuklóízületnél elforduló kezét (szárnyvégét) úgy használta, mint két baseball ütőt: a szárnyvéget meglendítve csapott le ellenfeleire.

Noha a ma élő íbiszek nem verekednek ily módon, rendkívül territoriális (területüket védelmező) állatok, és a párok gyakran csapnak össze más párokkal a fészkelési és a táplálékszerzési lehetőségekért. Az is lehetséges, hogy az ősíbisz a tojásait vagy a fiókáit fenyegető ragadozók ellen is használta bunkós szárnyát. Ez azért is valószínű, mert a Xenicibis sok ragadozó állat (például a jamaikai sárga boa) fenyegetése közt vált röpképtelenné, így biztosan meg tudta védeni magát.