Miért látjuk azt, ami nincs is ott?

Kísértetkastélyok, szellemidézés, telepátia, jövendőmondás, testen kívüli élmények: olyan jelenségek, amelyeket nem lehet megmagyarázni, akár hisz valaki bennük, akár nem. Egy, a közelmúltban megjelent könyvben mégis megtaláljuk e rejtélyek kulcsát.

Richard Wiseman egy dologban nagyon biztos: mégpedig abban, hogy paranormális jelenségek nem léteznek. A Hertfordshire-i Egyetem pszichológus professzora márciusban megjelent Paranormality: Why we see what isn't there (Paranormális jelenségek - avagy miért látjuk azt, ami valójában ott sincs) című könyvével szeretné az érdeklődőket is meggyőzni álláspontjáról.

A kutató szerint minden paranormális jelenségre létezik tudományosan megalapozott magyarázat. "Telepatikus képességű embereket kerestem fel, álmatlan éjszakákat töltöttem kísértetkastélyokban, és megkíséreltem halottakkal beszélni. Mégis mindig ugyanaz történt: ha tudományos alapossággal vizsgáltam az első látásra izgalmasnak tűnő esetet, a rejtély rögvest szertefoszlott" - mondja Wiseman. A közelmúltban a New Scientist magazinban jelent meg cikke az angol pszichológusnak, amelyben a könyvében leírtakból szemezgetve eloszlatta a misztikus ködöt több paranormális jelenség körül.

Ártó szellemek és kísértetkastélyok

Meglebbenő függöny, léptek alatt nyikorgó padló, hűvös fuvallatok, különös éjszakai hangok: a világ minden táján és kultúrájában léteznek kísértettörténetek. Felmérések szerint az emberek 30 százaléka hisz a szellemek létezésében, és 15 százalékuk állítja: találkozott már kísértettel. Ám Wiseman szerint csupán elménk és érzékszerveink csapnak be minket.

Az evolúció során különösen fogékonnyá váltunk apró neszek és finom mozgások észlelésére, hogy ezáltal idejében észlelhessünk minden lehetséges veszélyforrást a ragadozókkal teli vadonban. Az emberősök korában a túlélés szempontjából előnyösebb magatartás volt, ha elődeink akár tíz alkalomból kilencszer indokolatlanul rémültek meg és menekültek el, mint ha egyszer is figyelmen kívül hagyva a jeleket, ragadozók áldozatául estek volna.

Agyunk ezt az állandóan veszélyt kereső hozzáállását az eltelt évezredek alatt sem vetkőzte le teljesen, állítja Justin Barrett, az Oxfordi Egyetem Kognitív és Evolúciós Antropológiai Intézetének pszichológusa. Egyes emberekben ez a védekező mechanizmus túlműködhet, ezért az ő agyuk tudat alatt minden ismeretlen zörejben vagy fuvallatban ellenséges szándékot vél felfedezni. És mivel elménk mindig ok-okozati összefüggéseket keres, az első pillanatban megmagyarázhatatlan eseményekért - más kézzelfogható megoldás híján - természetfeletti lényeket tesz felelőssé, ami pedig egyenesen elvezet minket a kísértettörténetek születéséhez.

A rejtélyes események okairól levont téves következtetéseken túl azonban agyunk még tovább tetézi a bajt: akaratunkon és tudatunkon kívül eltorzítja a történteket. Ennek egyik oka a figyelem összpontosulása. Szemünk ugyanis a történéseknek csak kis részét képes teljes pontossággal megfigyelni, mégpedig azt, amelyet agyunk aktuálisan a leglényegesebbnek ítél. A látott kép többi része ehhez képest sokkal kevésbé részletgazdag. Ennek ellenére elménk azt az illúziót kelti és hiteti el velünk, hogy mindent alaposan megfigyeltünk. Éppen ezért akaratunk ellenére is hibásan és hiányosan tudjuk csak visszaidézni a látottakat, vagy még rosszabb esetben a homályos részleteket fantáziánk egészíti ki.

A történtek pontos visszaidézését tovább nehezíti a memória működésének elve is. Agyunk minden esetben igyekszik kapcsoltan tárolni az információkat, ezért az átélt élményeket állandóan összeveti már meglévő tapasztalataink halmazával, kombinálja azokat, és ez alapján kreálja az emlékeket. Tehát korábbi élményeink és előfeltevéseink döntően meghatározzák az új memórianyomokat. Ezek a folyamatok együttesen képesek gyökeresen megváltoztatni azt, hogy később miként idézzük fel a történteket. Mindez természetesen tudat alatt zajlik le, így a kísértetjelenségek szemtanúi teljes mértékben igaznak és hitelesnek vélik élménybeszámolóikat, vagyis nem szándékosan állítanak valótlanságot.

Világvége-jóslatok

Az ókor óta sokan és sokféle világvége-dátumot neveztek már meg. Napfogyatkozást, üstököst, árvizet és világégést jósoltak, ám ezek egyike sem következett be ez idáig. Mégis az emberek újra és újra elhiszik az erről szóló híreszteléseket, és rettegve várják a megjósolt nap eljövetelét. De vajon miért ragaszkodunk ezekhez az elképzelésekhez és miért nem látjuk be a hiábavalóságukat?

Ennek oka is elménkben keresendő. Az apokalipszis eljövetelébe vetett hit és az attól való félelem egyidős az emberiséggel. Ennek hátterében is az említett, állandóan veszélyt kereső hozzáállás és a haláltól való állandó félelem áll, ám ebben az esetben ezt a rettegést elménk kivetíti a körülöttünk élőkre is. Vagyis rettegünk egy láthatatlan, a közösségünket és kultúránkat fenyegető, azt elpusztítani akaró felsőbb hatalomtól. Ez a félelem pedig végül világvége-jóslatokban csúcsosodik ki.

Egy ilyen mélyen gyökerező és ősi ösztönökre visszavezethető elképzeléstől szinte képtelen a tudatunk elvonatkoztatni, annak ellenére, hogy az már többször tévesnek bizonyult. A jelenség mögött a pszichológiában kognitív disszonanciának nevezett mentális folyamat áll. Ennek lényege, hogy az eddigi tapasztalatainknak ellentmondó új információ jelentős belső feszültséget okoz az emberben. Ilyen helyzetekben az emberi elme az ellentmondás feloldására törekszik, és ennek során sokkal inkább hajlamos a már meglévő elképzeléséhez és hitéhez ragaszkodni, semmint hogy elvesse azt egy új szemlélet kedvéért. Éppen ezért akárhányszor igazolódik is be, hogy alaptalan a világvégétől való félelmünk, agyunk minduntalan visszakanyarodik az ősi ösztönein alapuló elképzeléséhez, és tovább retteg az emberiség végső és teljes pusztulásától.

Testen kívüli élmények

Szinte mindenki hallott már olyan esetekről, amikor valaki testen kívüli élményt élt át, például egy műtét vagy baleset kapcsán. A jelenség hátterében álló racionális magyarázat után kutatva felmerül a kérdés: vajon agyunk hogyan és mi alapján dönti el, hogy mit tekint a test részének és hogy "hol vagyunk" éppen?

Erre adtak egy lehetséges választ a Pittsburghi Egyetem Pszichológiai Intézetének munkatársai, Matthew Botvinick és Jonathan Cohen, már 1998-ban. A Nature-ben közölt munkájukkal azt bizonyították, hogy akár egy műkezet is sajátunknak tekinthetünk annak ellenére, hogy pontosan tudjuk: az nem valódi és nem a testünk része. A kísérlet során a részt vevő személy kezeit egy asztalra téve ült. A kísérletvezető az alany bal kezét oldalra csúsztatta, majd egy paraván mögé rejtette el, és annak korábbi helyére egy azt helyettesítő műkezet tett. A felkar és a műkéz közötti folytonossági hiányt egy törülközővel takarták el, majd az alany és a művégtag ujjait egy ecsettel egyszerre és ugyanolyan sorrendben simogatták. A kísérleti személy - látva a műkezet érő ingerlést és közben saját ujjain ugyanezt érezve - pár perc elteltével úgy érzékelte, mintha a műkéz a sajátja lenne. Sőt, ha hosszabb ideig tartó ingerlés után a résztvevők szemét bekötötték, és arra kérték őket, hogy mutassák meg, hol érzik a bal kezüket, a legtöbben a művégtagra és nem a tőle tíz centiméterre lévő valódira mutattak rá.

A kísérlet nagy megdöbbenést keltett, így azt számtalanszor megismételték, és kifejlesztették annak teljes testre kiterjedő változatát is, amellyel hasonló eredményeket értek el. Az így nyert adatok alapján a kutatók úgy vélik, megoldották a testen kívüli élmények rejtélyét. A jelenség magyarázata agyunkban keresendő, amely feldolgozza és összegzi a különféle érzékszervekből beérkező információkat, majd ebből konstruál egy, az érzetek alapján legvalószínűbbnek vélt testképet, ez pedig nem feltétlenül tükrözi hűen a valóságot. Az agy e mechanizmus alapján dönti el a test helyzetét és kiterjedését, még ha ez azt jelenti is, hogy sajátunknak érzünk egy műkezet vagy éppen testünk felett lebegünk.

Meglepő kísérlet háromkezű emberekkel

Svéd kutatók megállapították, hogy ha egy az eredetihez hasonló műkezet erősítenek a kísérleti alany végtagja mellé, majd a mű- és a valós kezet látszólag egyszerre érintik meg, akkor az alany úgy érzi, mintha a műkezét is megérintették volna, azaz két jobb kéz illúzióját éli meg. Egy másik kísérletben kést tartottak az alanyok keze vagy extra műkeze fölé, és azt tapasztalták, hogy a kísérletben részt vevők számon felüli kezüket is az eredetihez hasonlóan féltették, amikor az "extra kéz" illúzióját élték át. A vizsgálatról bővebben korábbi cikkünkben olvashat.

Háromkezűség illúziójának kialakítása

Az eddig feltárt tudományos bizonyítékok nem feltétlenül nyújtanak kielégítő magyarázatot minden paranormális jelenségre. Minden bizonnyal szép számmal akadnak olyanok is, akiket egyáltalán nem győzött meg Wiseman érvelése. A leírtak egy dologra azonban mindenképpen rávilágítanak: agyunk és érzékszerveink néha furcsa tréfát űzhetnek velünk.

Hegyi Bea