Amit az ember nem akar, hipnózisban sem teszi meg

Behunyom a szemem, és érzem, ahogy elnehezedik a fejem. Az elején még próbálok kicsit ellenállni, de aztán egyre ereszkedik lefelé. A hipnotizőr hatása alá kerültem. Azonban nem alszom, hanem egy meglehetősen szokatlan tudatállapotba kerültem.

Először vettem részt hipnózison, egészen pontosan csoporthipnózison, és fogalmam nem volt, mire számítsak. Képes leszek engedelmeskedni a hipnotizőrnek? Vajon tisztában leszek azzal, miket kell csinálnom? Hallani fogom vajon, hogy mi történik körülöttem? Emlékezni fogok utána bármire is? A válasz mindegyik kérdésre ugyanaz: igen.

Tudatomnál, de mégis tudattalanul

Egészen különleges élmény volt. Úgy éreztem, hogy tudatomnál vagyok, és tudatosan teszem azt, amit kell, például emelem fel a két karomat. Ugyanakkor, amikor a hipnotizőr azt mondta, hogy a kezeim vonzzák egymást, határozottan éreztem a vonzóerőt, és a kezeim valóban közeledtek egymás felé. De nemcsak a hipnotizőr hangját hallottam a fejemben, hanem a sajátomét is, amint épp a feladat végrehajtására vagy a megtagadására buzdít. Volt például olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább csukva tartani a szemem, és mindjárt kinyitom, de aztán végül csak nem nyitottam ki. (Sőt, pont az volt a következő feladat, hogy próbáljuk meg kinyitni a szemünket, de közben meg annyira nehezek a szemhéjaink, hogy képtelenek vagyunk rá. Tényleg nem ment.)

Amikor megkérdeztem Költő Andrást, pszichológust és hipnóziskutatót, a Magyar Hipnózis Egyesület Kommunikációs Bizottságának frissen jelölt elnökét, hogy mennyire normális az, hogy ilyeneken járt az agyam hipnózis alatt, elmondta, hogy ilyen élmények a közepesen hipnábilis (hipnotizálható) személyeknél gyakran megjelennek. Ők ugyanis az erős fogékonyságúaknál jobban megtartják a tudatos észlelést, és egy "kisördög" a fejükben mérlegeli, elemzi a hipnotizőr szuggesztióit. Mégis mélyebb tudati módosulást élnek át, mint a gyengén hipnábilisek: ennek köszönhető, hogy hipnózis alatti viselkedésüket önkéntelennek érzik.

Neveltetéstől is függhet a fogékonyság a hipnózisra

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai Intézetében jelenleg zajló kutatások egyikében arra próbálnak választ találni, mitől függ az, hogy ki mennyire hipnotizálható. Ez egy központi kérdés a téma szakértői körében, ugyanis jelenleg még nem egészen tisztázott, mitől függ ez a tulajdonság. Költő András az [origo]-nak elmondta, hogy ha a hipnózis iránti fogékonyságot egy tortaként képzeljük el, akkor ebből egy nagy szeletet a genetikai háttér tesz ki. Emellett a különböző személyiség-tényezőknek, például a képzeleti élénkségnek, a gondolkodási stílusnak, az új élményekre való nyitottságnak és úgy tűnik, a szülői nevelési stílusnak is van szerepe.

Utóbbira két elmélet is van, amik egymásnak valamennyire ellentmondanak. Az egyik elképzelés szerint a meleg, elfogadó szülők gyermeke lesz erősen hipnábilis felnőtt, mert a szüleivel gyakran együtt van, példának tekinti őket, és látja, amint intenzíven bevonódnak egyes cselekvéseikbe (például a kertészkedésbe vagy az olvasásba): "ellesik" szüleiktől, amint azok ezt a koncentrált figyelmet igénylő tevékenységet folytatják. Ez az úgynevezett disszociatív munkamód, amikor a különböző tudati folyamatok egymástól időlegesen szétválhatnak. A kertészkedő szülő - amellett persze, hogy örül, hogy a gyerekkel együtt lehet, és az segít neki a palántázásban - főleg magára a kertészkedésre figyel, a külvilág történéseire kevésbé. Mondhatni, a kert és a külvilág észlelése szétválik, az előbbi nagyobb szerepet kap, az utóbbi kisebbet: ez a szétválás a disszociáció egyik formája. A másik elmélet szerint inkább azoknak a szülőknek a gyermekei lesznek erősen fogékonyak a hipnózisra, akik sokszor büntették a gyereküket kiskorában, elutasítóan bántak vele, és a gyerek ez elől a közönyös vagy hideg szülői viselkedés elől menekült fantáziavilágba vagy a saját gondolataiba. Ez a "menekülés a valóság elől" ugyancsak disszociációt eredményez, ezért vezethet magasabb felnőttkori hipnábilitáshoz - mondja a kutató.

Fabók Bálint, a Hírek rovat munkatársának élményei a hipnózisról:

Érdekes élmény volt, elég hullámzóan éreztem magam a hipnózison, volt, amikor kifejezetten kényelmes volt "bekómázva" követni az utasításokat, de volt, amikor legszívesebben kifutottam volna a teremből. A hipnózisban eltöltött időt talán ahhoz az állapothoz tudnám legjobban hasonlítani, amikor nehezen tudok elaludni, és komoly szenvedés után végre félálomba merülök, még gyorsan váltakoznak gondolataim, de már nem tudom irányítani őket. A mozdulataimat nagyon lassúnak éreztem, de ez kellemes is volt, sokkal inkább harmóniában éreztem magam a testemmel, mint mondjuk a 4-6-os villamoson.

Bár nem bizonyultam könnyen hipnotizálhatónak - a megfigyelők szerint a 12-es skálán 4-est kaptam -, és ennek megfelelően a hipnotizőrtől kapott utasítások többségét sikerült végrehajtanom, de a leginkább éppen azokra emlékeztem, amikor nem sikerült valami. A legjobban az lepett meg, hogy a hosszas szuggesztió ellenére biztos voltam benne, hogy ki tudom nyitni a szemem, de ez mégsem sikerült. Annyira biztos voltam benne, hogy ki fogom tudni nyitni őket, hogy eleinte csak félgőzzel próbálkoztam, hogy ne érjen véget a hipnózis, de amikor ténylegesen is megpróbáltam, akkor is csak a szemöldököm ment feljebb.

Költő András és kollégái a két nézet közötti vitát kérdőíves felméréssel összekötött csoporthipnózisokkal próbálják feloldani. A kérdőívek elsősorban a gyerekkori neveltetésről, szülőkkel kapcsolatos emlékekről szólnak, míg a csoportos foglalkozásokon a résztvevők hipnábilitását mérik. Az embereknek egyébként a kétharmada közepesen fogékony a hipnózisra, míg a maradék egyharmadon a kevéssé, illetve a könnyen hipnotizálhatók osztoznak.

Módosult tudatállapot vagy engedelmesség?

A hipnózist a kutatók egy része módosult tudatállapotnak tekinti, mely sokban hasonlít az alváshoz, a tánchoz, a meditációhoz, bizonyos tekintetben az imádkozáshoz is - mondta a pszichológus. A másik oldal szerint inkább szociálpszichológiai tényezők eredménye, tehát egy személyközi kapcsolatból származik, amiben a hipnotizőr és a hipnotizált személy egymásra hat. "Valószínűleg ez a két elmélet nem zárja ki egymást, mi pont ezt a kettőt próbáljuk integrálni" - mondta Költő András. A szociálpszichológiai elmélet szélsőséges képviselői azt mondják, a hipnózis tulajdonképpen nem más, mint a hipnotizőr iránti engedelmesség, vagyis azért gondolja a személy, hogy "hipnózisban vagyok", mert engedelmeskedik a hipnotizőrnek, aki arra "utasítja", hogy kerüljön hipnózisba. "Végeztünk olyan kutatásokat, amelyekben a hipnózis iránti fogékonyságot éber állapotban mért engedelmességgel vetettük össze, és azt találtuk, hogy a kettő között nincsen statisztikailag jelentős kapcsolat. Ezért ezzel a szélsőséges állásponttal nem értünk egyet" - tette hozzá.

A hipnózis elsősorban terápiás célra alkalmas, például szorongások, depresszió, függőségek kezelésében, de a fizikai fájdalom enyhítésére is használható (például a fogorvosnál). A gyógyításban jellemzően az egyéni hipnózist alkalmazzák, de vannak olyan helyzetek és emberek, akiknek a csoporthipnózis jobb, mert megoszthatják az élményeket sorstársaikkal és a terapeutával, esetleg nem kerül rájuk akkora reflektorfény, mint egy egyéni terápiában. A kutatók és a gyógyítók hipnózisa azonban mindenképpen különbözik abban, hogy míg a laboratóriumban szabványos, szó szerint azonos módon végzik a hipnózisokat (hiszen az eredmények így lesznek összehasonlíthatók), addig a hipnoterápia személyre és a helyzetre szabott technikákat és szövegeket alkalmaz, mindig az adott páciens problémájához, igényeihez igazítva. Ezért a terápiás célú hipnózis azoknak is segíthet, akik a szabványos kutatási hipnózison alacsony hipnábilitási pontszámot értek el.

Veszélyei is vannak

A szakavatatlan vagy rossz szándékú ember által végzett hipnózis kockázatos is lehet. "Ebben az állapotban sokkal könnyebb a mélyen elraktározott, eltemetett tudattartalmakhoz való hozzáférés. Egy instabil személyiség-struktúrájú vagy mentális betegségben szenvedő emberből a hipnózis előhozhatja a betegségét okozó régi traumákat, rossz élményeket" - mondja a kutató. A kiképzett szakember által végzett hipnoterápia olyan biztonságos környezetben folyik, hogy ezeknek az élményeknek a feltárása segíthet a beteg embernek megérteni a problémája okait. Ez azonban hosszú, apró lépésekben zajló folyamat, aminek az irányítását a terapeuta éveken keresztül tanulta, gyakorolta. Ha valaki kellő szaktudás nélkül kezd el hipnotizálgatni, teremthet olyan helyzetet, hogy a hipnotizált személy tudatából előkerülnek ezek a rossz emlékek.

Szerencsére az embereket nem lehet akaratuk ellenére hipnotizálni, és a hipnózisban sem tesznek meg olyan dolgokat, amelyek nem egyeztethetők össze a személyiségükkel, tette hozzá a pszichológus. "Ha például egy nemdohányzót a hipnotizőr arra utasítana, hogy gyújtson rá, biztosan nem tenné meg. Ennek ellenére mindenkinek azt javaslom, hogy - főleg a showhipnózisokkal - legyen óvatos. A megbízható szakember, ha hipnózist ajánl, kérdezés nélkül is el fogja mondani, kiképzését melyik szakmai egyesületnél és mikor szerezte. A színpadi hipnózis-varázslóknak általában nincsenek ilyen bizonyítványaik" - mondta.

Hipnóziskutatás Magyarországon

Az ELTE Affektív Pszichológiai Intézeti Központjának (APIK) elődje az 1970-es években jött létre, akkor még az ELTE Összehasonlító Élettani Tanszékén. Mészáros István és Bányai Éva, a laboratórium alapítói a hipnózis élettani jellemzőivel kezdtek el foglalkozni, de eleinte még más - tanulással foglalkozó - kísérletek közé elbújtatva, mert Magyarországon ez a terület akkoriban gyanús és különösen tiltott volt. A rendszerváltás óta a hipnózis egyre elfogadottabbá válik, és ma már egyre több pszichológus, pszichiáter és szomatikus orvos, illetve fogorvos foglalkozik itthon is ezzel a módszerrel.

Az APIK világviszonylatban is a legkiválóbb hipnóziskutató laboratóriumok közé tartozik. A szülői nevelési stílusra vonatkozó kutatás mellett intenzíven tanulmányozzák a hipnózis iránti fogékonyság figyelmi és genetikai tényezőit is. Dr. Bányai Éva professzor, a laboratórium vezetője pedig egy onkopszichológiai kutatás keretében vizsgálja, hogy melldaganatos nők esetében a hipnoterápia mennyire segíti elő a gyógyulást. Az egyesület azok számára is hirdet képzést, akik a szuggesztív technikákat a napi gyógyító gyakorlatban szeretnék alkalmazni.

Nem is olyan, mint az alvás

A szakember elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben a hipnózis valójában nem alvás, ezt csak metaforaként szokta használni a hipnotizőr a leggyakoribb, hagyományos "relaxációs" hipnózisok során. A hipnózis alatt a személy agyának elektromos tevékenysége más mintázatot mutat, mint amit alvás közben lehet megfigyelni. Ezt támasztja alá a Bányai Éva nevéhez fűződő aktív-éber hipnózis módszerének kidolgozása, melynek lényege, hogy a személy egy hegymenetre állított szobabiciklin ül, és a hipnotizőr olyan szuggesztiókat mond, hogy miközben hajtja a pedált, egyre frissebb, egyre éberebb lesz, és így kerül egyre mélyebb hipnózisba (és közben a kerékpár tekerése is egyre könnyebb). De módosult tudatállapotba kerülhet az is, aki a diszkóban nagyon belefeledkezik a táncba. A ritmikus, lendületes mozgás, mint a biciklizés és a tánc, ugyancsak létrehozhat disszociációt. A külvilág aktív figyelése, monitorozása ilyenkor persze megmarad, mégis sok ember különleges élményeket él át közben.

20, 19, 18, 17...

Háromnegyed óra után a hipnotizőr húsztól visszafelé számolva hoz ki minket a hipnózisból. Ötre kinyílik a szemünk, és egyre már ébren vagyunk. Pontosabban ébernek kellene lennem, de még zavartnak érzem magam, és kicsit akadozik az írásom, amikor megpróbálom papírra vetni, hogy mire emlékszem. Néhány kérdőív kitöltése után megmondták az eredményt: a tizenkét fokú skálán 8 pontot értem el. Ez a közepes hipnábilitás felső határa, már majdnem könnyen hipnotizálhatónak minősülök. Pedig előtte azt gondoltam, hogy maximum 5 pontot kapok. Úgy látszik, erősebben hat rám a hipnózis, mint hittem volna...