Min röhöghetett a Neander-völgyi ember?

Viccelődhettek-e egymással a Neander-völgyi emberek? Eshettek-e szerelembe? Lehettek-e rossz napjaik? Ehhez hasonló kérdésekre próbál választ adni két amerikai kutató, a Neander-völgyiekről feltárt bőséges leletanyagra támaszkodva.

Érdekes gondolatkísérletre hívja olvasóit a Colorado Springs-i Coloradói Egyetem két professzora, Thomas Wynn antropológus és Frederick E. Coolidge pszichológus. Nemrég megjelent könyvükben (How To Think Like a Neandertal - Hogyan gondolkodjunk Neander-völgyiként? - Oxford University Press, 2011), illetve a New Scientist folyóiratban megjelent cikkükben arra próbálnak választ adni, hogyan gondolkodhattak a Neander-völgyi emberek, lehetett- e humorérzékük, érezhettek-e bánatot szeretteik elvesztése miatt. Következtetéseikhez a Neander-völgyiekről feltárt bőséges leletanyagot hívják segítségül.

A Neander-völgyiek (Homo neanderthalensis) nyomai a 400 ezer éves ősmaradványok között jelennek meg először. Ez az erős fizikumú, vadászattal foglalkozó faj fénykorában jelentős területet uralt, amelyet nyugaton Nagy-Britannia és az Ibéria-félsziget, délen a mai Izrael, északon pedig Szibéria határolt. A Homo sapiens Afrikából kiindulva mintegy 40 ezer éve jelent meg az európai kontinensen. A két embercsoport néhány évezredig egymás mellett élt: a Neander-völgyiek utolsó tárgyi emlékei, amelyekre Gibraltár környékén bukkantak, 28 000-24 000 évvel ezelőttről származnak.

Hasonlóságok és különbségek

A paleoantropológusok ma már nagyon sokat tudnak ezekről a jégkorszaki európaiakról, akiknek fénykora mintegy 200 ezer éve kezdődött és 30 ezer éve érhetett véget. Tudjuk például, hogy DNS-ük 99,84 százalékban megegyezik a miénkkel, és azt, hogy a Neander-völgyiek evolúciója sok százezer évig külön zajlott a miénktől. Azt is tudjuk, hogy a Neander-völgyiek agya kicsit nagyobb volt, mint a mai embereké, és szerkezetileg is némiképp eltért a miénktől. Agyuk bonyolultsága hasonló volt a miénkhez. Ugyanakkor a modern embernél hirtelen megjelenő összetett és kifinomult művészi alkotások (például a barlangrajzok) hiányoznak a Neander-völgyieknél. Ez arra utal, hogy a modern emberek fejlettebb mentális képességekkel rendelkeztek. Arról is megbízható ismereteink vannak, hol éltek, mivel táplálkoztak és hogyan szerezték meg élelmüket. Gondolkodásmódjukról, érzelmi életükről, személyiségükről azonban csak találgathatunk.

A csontmaradványok azt bizonyítják, hogy a Neander-völgyi férfiak, nők és gyerekek nagyon tevékeny életet élhettek. Fő tevékenységük a nagy emlősök zsákmányul ejtése volt. Ügyesen használták ki a terep adottságait az állatok csapdába ejtésére, de a kegyelemdöfést hegyes lándzsájukkal adták meg a sarokba szorított állatoknak. A kőszerszámaikból arra következtethetünk, hogy szinte sosem hagyták el viszonylag kis - nagyjából 1000 négyzetkilométeres - otthonkörzetüket.

A Neander-völgyiek gyakran szenvedtek sérüléseket vadászmódszereik miatt. Együttérzésükre utal, hogy a sebesülteket sokszor ápolták és gyakran meg is gyógyultak. De szükség esetén könnyen tudtak pragmatikus döntéseket hozni. Így például nem sokat bajlódtak azokkal a társaikkal, akik súlyos altesti sérüléseket szenvedtek, és nem tudtak járni. Ezeket általában a sorsukra hagyták, mivel cipelésük veszélyeztette volna az egész csoport életben maradását.

Kevés újítás

A Neander-völgyiek már ügyes kőszerszámkészítők voltak. "Fegyverkovácsaik" valószínűleg a gyakorlott szakemberek megfigyelésével sajátították el a szakmát, ahogy azt nem olyan régen még a modern emberek is tették, írja Wynn és Coolidge. Ehhez jó hosszú távú feldolgozó memória szükséges.

Az egyetlen nyilvánvaló különbség a Neander-völgyiek és a modern emberek technikai gondolkodása között az újító képességben figyelhető meg. Noha a Neander-völgyiek találták ki a kőhegyek dárdává alakításának technikáját, ezenkívül nagyon kevés innovációjuk volt létezésük több százezer éve alatt. Az aktív feltalálás az analógiában gondolkodásra és jelentős nagyságú gyakorlati memóriára alapul. Ebben nem lehettek túl erősek rokonaink.

A Neander-völgyiek társadalmi élete

A régészeti lelőhelyek mérete és eloszlása azt mutatja, hogy a Neander-völgyiek életük nagy részét kis - 5-10 fős - csoportokban töltötték. Több ilyen csoport rövid időre összejöhetett, főként sikeres vadászatok után, ami arra utal, hogy a Neander-völgyiek nagyobb közösségekhez is tartoztak, de ezeken a csoportosulásokon kívül ritkán léptek kapcsolatba fajtársaikkal. A Neander-völgyiek területének kis mérete azonban szükségessé tehette, hogy a fiatal fiúk és lányok egy része elvándoroljon, és új közösségekbe "házasodjon" be. Erre utalnak az egyes lelőhelyeken talált, akár 100 kilométernél távolabbról származó kőszerszámok, amelyeket az elvándorlók vihettek magukkal.

Wynn és Coolidge azt is feltételezi, hogy a Neander-völgyiek között létezett a házasság bizonyos formája, mivel a férfi-nő párkapcsolat és az utódok közös gondozása már egymillió éve sajátossága volt a hominina társadalmi életnek. Már a Neander-völgyieknél is jelen lehetett a mi családi életünkre jellemző belsőséges társadalmi és kognitív kölcsönhatás valamilyen formája. Erre utal, hogy halottaikat kövekkel takarták le vagy sekély gödrökbe temették, sírokban talált pollenszemcsék alapján esetenként virágok kíséretében. Vannak arra utaló jelek, hogy valamilyen kezdetleges hitviláguk is lehetett.

A Neander-völgyiek rövid élettartama - kevesen éltek 35 évnél hosszabb ideig - azonban azt jelenti, hogy a mi közelmúltbeli társas kapcsolataink más vonásai hiányoztak náluk. Az öregek például nagyon ritkának számítottak. És a Neander-völgyiekből szinte biztosan hiányoztak azok a kognitív képességek, amelyek lehetővé tették volna az idegenekkel való emberi viselkedést és kommunikációt.

Beszéd és humorérzék

A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a Neander-völgyiek már tagoltan beszéltek, szavakkal és bizonyos mondattani elemekkel. Technológiájukat és vadásztaktikájukat nehéz lett volna elsajátítani és kivitelezni ennek hiányában. A beszéd meglétére utal az is, hogy a Neander-völgyiek agyában jól fejlett volt a beszédhez kapcsolódó úgynevezett Broca-terület, és DNS-ükben megtalálható a szintén a beszéddel kapcsolatos FOXP2 gén.

Hangképző szerveik vizsgálata alapján azonban arra még nem voltak képesek, hogy ugyanazt a magánhangzót különböző hosszúságban ejtsék ki. Emiatt nem tudták hangsúlyossá tenni beszédüket, ami a modern embernél sokat segít a mondandó megértésében.

Végül nézzük meg, mit mond Wynn és Coolidge a Neander-völgyiek humorérzékéről. Az biztosan kijelenthető, hogy rokonaink nem szórakoztatták viccekkel egymást a családi vacsorákon, mivel ehhez olyan fejlett kognitív képességek kellenek, amelyek csak a modern embereknél vannak meg. A kutatók viszont úgy vélik, hogy a Neander-völgyiek már felismerték az egyszerűbb, fizikális humort. Valószínűleg harsányan röhöghettek egymás testi megnyilvánulásain, és értékelték volna a burleszkfilmek tortadobálós, fenékbe rúgós jeleneteit is.