Rendszert vagy korszakot alkotott Kádár János?

A szaktudósok szerint Kádár János országa nem különbözött a többi szovjet típusú államtól, a kádárizmusnak nem volt sajátos politikai intézményrendszere. A hatalomgyakorlás stílusa viszont önálló korszakká tette Kádár 33 évét.

Rendkívül nehéz egységes kategóriába sorolni a Kádár János nevéhez fűződő 33 évet. Kiderült ez már több olyan történelmi konferencián is, amelyet a Kádár-korszakról rendeztek. Hiszen magát Kádárt sem lehet könnyen beskatulyázni. Schmidt Mária öt évvel ezelőtt a XX. Század Intézet rendezvényén "kegyetlen és kíméletlen gyilkos"-nak nevezte Kádárt, aki "másrészről a puha diktatúra kacsingatós népvezére, akinek országlása alatt a szocializmus ellenére is aránylag kibírhatóvá vált az élet".

Az elmúlt napokban a Politikatörténeti Intézetben (PTI) rendezett konferencia részben a kádárizmus eredményeit vizsgálta, így például Szelényi Iván szociológus a magyar falu fejlődését emelte ki, a paraszt-polgárok megjelenését, a mezőgazdaságbeli magán- és köztulajdon vegyítése nyomán. Szelényi ezt a vegyes gazdaságot állította példának - nem a mai kor elé, hanem a Kádár-kort magát szembesítette ezzel. A szociológus szerint ugyanis az iparban későn tették meg ugyanezt a lépést. Csak a nyolcvanas években indultak be például a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk-k), amelyek a magán- és a köztulajdon keveredésén alapultak.

Kistulajdonos munkások

Szelényi a Kádár-rendszer jelentős részét már amerikai emigrációban töltötte, így nem élhette át, nem vizsgálhatta közvetlenül szociológusként a hetvenes évekbeli folyamatokat. Pedig az ipari munkások már ekkor megindultak a magántulajdonossá válás felé, igaz, még nem a munkahelyükön: "Úgy tűnik, a budapesti Ikarus gyár legjellegzetesebb munkásfigurája az a kistulajdonos önellátó munkás, aki a maga építette és saját tulajdonában levő házban lakik. A ház tatarozását, berendezésének részben kivitelezését és karbantartását is maga látja el, kis kertjét maga műveli" - ezt Földvári Tamás és Zsille Zoltán írta, méghozzá a Kádár-korban, 1978-ban, a Mozgó Világban.

Földvári és Zsille szerint "A házépítő munkás minden jövedelmét és minden munkaidőben megtakarított energiáját az otthonteremtésre fordítja. A vállalatnál végzett munkáját és bérét éppolyan joggal tekinthetjük a napszámosok felfogásában végzett kiegészítő tevékenységnek és jövedelemnek, ahogyan a képesítés nélkül, de annál nagyobb figyelemmel, lelkiismeretességgel és szorgalommal végzett sokoldalú építőipari tevékenységét 'mellékesnek' mondjuk. Népes kategória ez: negyvenéveseket is találunk közöttük. A kistulajdonos életének az a fordulópontja, amikor úgy-ahogy berendezkedik 'birtokán', és valóban tulajdonossá válik."

Nosztalgia és "kádári idill"

A cikk az Ikarus-gyári munkások életstratégiáiról szólt, és alighanem a "kádári kisember" sztereotípiáját ragadja meg mindennél világosabban. Ezek a kis(ház)tulajdonosok, majd a nyolcvanas évek magán-kisvállalkozói, továbbá a Szelényi által emlegetett parasztpolgárok alkotják azokat a rétegeket, amelyek mind a mai napig ápolhatnak bizonyos nosztalgiát a Kádár-korszak iránt. Ezek az emberek azok, akik hosszú idő után végre saját kocsit vásárolhattak, esetleg egy kis nyaralóval rendelkeztek a Balaton partján vagy valamelyik tó vagy folyó mellett, és néha megengedhettek maguknak egy rövidebb külföldi nyaralást is.

A PTI legutóbbi Kádár-konferenciáján éppen Romsics Ignác történész idézte fel, hogy a 30-as évek végén megkérdezett szegény diákok miként válaszoltak arra a kérdésre: mit kezdenének, ha sok pénzük lenne? A válaszok döbbenetesek voltak, hiszen szinte szó szerint a harminc évvel későbbi "kádári idillt" írták le: kis, saját házat akartak, művelhető földdel. Természetesen 1938-ban a saját autót még nem tűzték ki általános célul, de nagyjából a hatvanas-hetvenes évek életszínvonalát célozták meg a Horthy-kor diákjai.

Kispolgárosodás

Ezt a kádári kispolgárosodást Gerő András történész is elemezte pár évvel ezelőtt. Szerinte ugyan sokan a fogyasztói javak megszerzése miatt nyugati kispolgárosodásnak tekintették ezeket a kádári folyamatokat, azonban Gerő szerint ezek valójában felszíni folyamatok voltak, a fogyasztáshoz kötődtek, mentalitásukban inkább a XX. század első felének kispolgáraihoz próbáltak hasonulni a Kádár-kor emberei.

Rainer M. János szerint a kádárizmus egyfajta világérzékelés, amelyből társadalmi közérzet keletkezik. Folyamatos viszonyítások és összehasonlítások rendszere (a Nyugathoz, a Szovjetunióhoz, a többi keleti országhoz, időben a Rákosi- és a Horthy-rendszerhez, esetleg 1956-hoz). Mindazonáltal a kádárizmus "átlagembere" egy "munkásember" volt.

Az átlag munkás lehetőségeihez mérte a rendszer a saját teljesítményét. Ezt fejezte ki a "nálunk (most) viszonylag jobb, mint..." formula. És persze ehhez mindig lehetett találni olyan viszonyítási pontot, amihez képest tényleg jobb volt a Kádár-kor. Igaz, ehhez "a bármikor rosszabbra fordulhat" életérzése, a leszakadástól való szorongás is hozzátartozott Rainer szerint. Végül ez az egész felfogás és nézetrendszer fixálódott, méghozzá nem a Kádár-korban, hanem közvetlenül utána, a kilencvenes években. Vagyis jelentős részben egy utólagos életérzést jelent a Kádár-kor, a kádárizmus, amelyet az emlékezet konstruált - jegyzi meg a történész.

Kádárizmus: hatalomgyakorlási stílus

A kádárizmus ugyanakkor valamiféle hatalomgyakorlási stílusnak is felfogható - ebben a legtöbb történész egyetért. E felfogás szerint Kádár János ugyanazt a politikai rendszert vette át és ugyanazokat az intézményeket működtette, mint amelyeket Rákosi Mátyás. Csak éppen a puha diktatúrában a hatalmat másképp gyakorolta, és ezt aztán az emberek máshogy élték át - eltekintve a Kádár hatalomra kerülése utáni első évektől, a megtorlástól. Rákosi sztálinista és Kádár posztsztálinista korszakai között "rendszerszinten" nem mutatkozott ugyanis nagyobb eltérés Rainer M. János tavaly megjelent könyve szerint (Bevezetés a kádárizmusba) sem. A politikai intézményrendszer nem különbözött szerinte alapvetően az 1956 előttitől. Ezzel értett egyet a PTI kutatója, Ripp Zoltán is a napokban rendezett Kádár-konferencián.

Néhány évvel ezelőtt a XX. Század Intézet konferenciáján hasonló véleményt fogalmazott meg Kalmár Melinda történész. "A Kádár-rendszer tulajdonoságainak/jellemzőinek meghatározása mindenképpen zavarba ejtő feladat. Mindjárt az elnevezés: névadója nyilvánvalóan meghatározta a működés tónusát, mondhatni, saját egyedi stílust adott a szovjetrendszernek, egyértelműbben, mint bármelyik más kelet-európai vagy magyar politikus. Valójában azonban nagyon kevés - a közhiedelemmel ellentétben elenyészően kevés - olyan lényegi jellemzője volt a magyar szisztémának, amely a többiekre ne lett volna érvényes valamilyen formában, s amelyet ne moszkvai intencióra honosítottak volna meg, legyen szó negatív vagy pozitív tendenciákról" - magyarázta.

Kevés köze volt a névadóhoz

Kalmár szerint éppen ezért a "kádárizmusnak" tehát "csekély mértékű köze volt a névadójához". Kalmár ugyanakkor észlelt a kádárizmusban egyfajta ideológiát. Ezzel elüt a történészek jelentős részétől, akik Kádárt inkább pragmatikus, mintsem ideológiai alapon álló vezetőnek tekintik. (Rainer például az ideológia iránt sokkal fogékonyabb Nagy Imrével állította szembe Kádár Jánost a már említett PTI-konferencián.)

Sőt, Kalmár egyenesen Kádár-rendszerről beszél, míg sokan csak korszakként emlegetik ezt a 33 esztendőt. Amikor Kádár ideológiájáról szól, Kalmár tulajdonképpen a szovjet ideológiát említi, amely mellett Kádárnak létezett valamiféle sajátságos "szocializmusvíziója", beleértve a nyugati utazás lehetővé tételét, az életszínvonal emelésének politikáját, a professzionálisabb, szakértői elemek következetesebb bevonását a politikai életbe.

Azt, hogy Kádár idején nem történtek olyan dolgok, amelyeket más szocialista országok ne tettek volna, megerősítette a kádári diplomáciát elemző angol kutató, Roger Gough is a PTI konferenciáján. A brit vendég felidézte Kádár és a többi szocialista ország vezetői kapcsán, hogy mindannyiuknak voltak találkozói amerikai és angol, francia vezetőkkel, kiépültek az erős nyugatnémet kapcsolatok is több helyen, de a szovjet dominancia mindenek fölött állt. Gough szerint azonban egy dolog mégis sajátságos volt. Az, hogy Kádár egyrészt maga is hosszú ideig volt hatalmon, így viszonylag tartósan volt hasonló a diplomáciai tárgyalások stílusa, másrészt a reformkészsége tartósabbnak és megújulóbbnak mutatkozott a többi kelet-európai vezetőénél.

A német kapcsolat

Az angol történész gondolatai közül az egyik legérdekesebb nem a Kádár-kor lényegét határozza meg, hanem inkább a rákövetkező periódusra vet reflektorfényt. A nyugati nyitás politikája ugyanis végül visszaütött Kádárra, mert a nyugati hitelek újfajta függőségbe hozták Magyarországot. Gough szerint "a német kormány elkezdett komolyan beavatkozni azokba párton belüli küzdelmekbe, amelyeket a gazdasági válság robbantott ki, és egyre jobban megkérdőjelezték Kádár vezető szerepét. Amikor Helmut Kohl tanácsadója, Horst Teltschik 1985-ben Budapestre látogatott, azt hallotta Horn Gyulától és Németh Miklóstól, hogy Kádárnak ideje mennie. A bonni magyar nagykövet, Horváth István is fontos közvetítő volt a németek és az MSZMP reformszárnya között. Úgy tűnik, 1987 nyarán történt a nagy átszervezés, amikor Németh Miklós lett a gazdaság irányítója."

De mindez már másik korba vezet, a rendszerváltás periódusába, amelynek történetét jelenleg még nehezebb átlátni, mint a 33 évig tartó Kádár-korszakét.