"Doni arcvonal. A délutáni nap bágyadtan tűz alá. Didergünk. Hosszú gyaloglás után érkezünk ide fáradtan. Alig két kilométernyire dúl a harc. Hozzánk hallatszik a fegyverek ropogása. A szomszéd község házai lángokban égnek. A községet éppen az imént bombázták repülőink. Körülöttünk egyelőre egyhangú az élet. A lövészek jóízűen horkolnak. Egy páncélvadászszázad áll készenlétben a domb mögött."
Bajtársaik elsősegélyben részesítik a Don menti harcok alatt megsérült magyar katonákat a keleti fronton
Így kezdődik Tombor Tibornak, a Pesti Hírlap haditudósítójának beszámolója a Don-kanyarból, az 1942. évi őszi állóháború idejéből. Ekkorra a 2. magyar hadsereg megtorpant a szovjet védelmi vonalak előtt, és nem sikerült a Don nyugati partját teljesen elfoglalnia a Vörös Hadseregtől.
Állóháború
Az állóháború 1942 szeptemberében kezdődött a Don-kanyarban. Tombor cikke a Pesti Hírlapban napra pontosan ugyanakkor, 1942. október 31-én jelent meg, amikor a magyar honvédelmi miniszter ígéretet tett a lap egy másik oldalán arra, hogy "minden egyes honvédre gondunk van" - bár a miniszter a csapatok leváltásáról, győzelemről már nem nagyon beszélt. Annál inkább szót ejtett a hadiárvákról és a hadi özvegyek ellátásáról, ahogyan korábbi összeállításunkban olvashatták.
Tombor cikkében viszont egyetlen szó sem esik magyar áldozatokról, pedig Szabó Péter hadtörténész szerint ekkorra a doni hídfőcsatákban már 26-27 ezer magyar katona esett el, sebesült meg vagy került szovjet fogságba - és 1942 októberében még el sem kezdődött a Vörös Hadsereg 1943. januári, mindent elsöprő offenzívája.
40M Nimród légvédelmi üteg
A "jóízűen" horkoló magyar lövészek sem aludhattak sokáig. "Vajjon mikor adják vissza bombázóink látogatását a szovjetoroszok?" - tette fel a költői kérdést a tudósító. Aztán a választ rögtön meg is adja: "A Donon túlról, fent a magasban egész sereg szovjet gép közeledik. Számolni kezdjük őket."
Beletalálnak a vörös csillagba
A beszámoló szerint Magyar Lajos hadapród őrmester tizennégy szovjet gépet számolt meg. Magyar és a haditudósító mellett Kápolnás Ödön százados, századparancsnok tartózkodott a Nimród páncélvadász "harci kocsin". A Nimród fenti, nyitott lövegtornyában öt katona ült: "az oldal és a magassági irányzó, a céltömb kezelője, a lőszeres, aki lövés közben a gépágyút eteti, meg a Nimród vezetője". A szovjet gépek alábuktak, majd heves géppuskatűzbe kezdtek. A magyar lövészek gyorsan fedezéket kerestek.
A páncélvadászok viszont ekkor léptek akcióba: "Már fordul is a légvédelmi gépágyúk csöve. A kocsiparancsnokok ott ülnek a páncéltornyokban. Az irányzók célbaveszik a szovjetgépeket." Tombor beszámol arról, hogy az első lövések célt tévesztettek ugyan, de másodszorra a Nimród legénysége eltalált egy szovjet gépet: "Fönn a magasban villan egyik lövedékünk. Éppen a gép törzsét kapta el. Éppen a nagy vörös csillagba talált bele!"
Jak-1-es szovjet vadászrepülő
A szovjet gép ezután megpördült, majd siklani kezdett, végül így ért földet is. "Néhány pillanat múlva ott állunk a szovjet rombolónál. Együléses gép. A pilótát kihúzzuk belőle. Már nem él" - írja Tombor. A szovjet gépek távoztak, ezután néhány órás szünet következett.
"Már alkonyodik. Magyar hadapródőrmester Nimródja mellett áll Sajó Lajos tartalékos zászlós páncélvadászkocsija. Öt óra negyven perckor megint támadnak a szovjet gépek. Most a szerencse Sajó zászlósnak kedvez. Éppen fölötte csap le egy szovjet repülőgép. Géppuskázik veszettül. Sajó zászlós harckocsija tüzel, tüzel, tüzel. Egyszerre csak megbillen a szovjet gép. Fekete pamacs csap ki a törzséből."
Saját pilótájukat lőtték a szovjetek
Aztán Sajóék Nimródja tovább tüzel: másodszor is eltalálják a szovjet gépet, amely zuhanni kezd, pilótája pedig ejtőernyővel kiugrik. Ekkor Tombor szerint "egész váratlan dolog történik. A magasban keringő szovjet gépek alácsapnak és már nem minket lőnek géppuskáikkal, hanem az ejtőernyőjével leereszkedő repülőbajtársukat. Eltalálták az ejtőernyőjét. Az orosz pilóta most már egyre sebesebben zuhan alá. Földet is ér... Honvédeink közrefogják. (...) Bajtársai alaposan összelövöldözték. (...) Gépkocsira teszik a súlyosan sebesült szovjet pilótát. Elviszik."
A Pesti Hírlap 1942-es cikkéből természetesen nem várhatunk objektív beszámolót a frontról. Nehéz ellenőrizni, hogy tényleg lelőtték-e a szovjetek a saját bajtársukat, bár azért kitalációval nem vádolhatjuk a magyar tudósítót sem. Azt is tudjuk, hogy a szovjetek a saját embereikkel kegyetlenül bántak el, ha hadifogságba kerültek, sokan hazatérésük után gyorsan Szibériában találták magukat.
Ugyanakkor Tombor cikkéből mégiscsak hamis kép bontakozik ki a magyar-szovjet küzdelmekről a Don-kanyarban. A magyar lövészek aligha aludtak igazán jóízűen, és nem volt ennyi páncélvadászegység sem, amely fedezhette volna őket az ellenséges támadásokkal szemben. Ezt maga a korabeli magyar honvédelmi miniszter, nagybaczoni Nagy Vilmos (baloldali képünkön) is elismerte visszaemlékezéseiben. A nagy szovjet offenzíva előtt több tízezres veszteséget szenvedett a kétszázezres létszámú 2. magyar hadsereg, amely iszonyatos nélkülözések közepette harcolt a Donnál.
Pergőtűz és Krónika a 2. magyar hadseregről
Minderről még a Kádár-korszakban készült egy tévésorozat. A dokumentumfilmet Sára Sándor rendezte, dramaturgja Csoóri Sándor, Hanák Gábor és Marx József volt. A nyilatkozatok 1983-ban könyv alakban is megjelentek Pergőtűz, illetve Krónika - a 2. magyar hadsereg a Donnál címmel.
Sigmond Olivér, a 2. magyar hadsereg hadnagya például így emlékezett vissza az 1942. őszi állóháborúra: "Egy kaposvári zászlóaljnak a kötelékébe kerültem, Kosztyenkiviszelkibe, ami valamivel délre volt Voronyezstől, a Don partján. Azt a főhadnagyot, akinek a helyét átvettem, azt persze kilőtték, és egy olyan századnak a parancsnokságát kellett átvenni, ami gazdátlan volt." Parancsnokával, egy őrnaggyal Sigmond azonnal egyeztetni kezdett a térképnél: "Nagyon gondosan figyeltem, rákérdeztem a zászlóaljparancsnokomra, hogy hát mekkora ez a terület? Ez a terület négy és fél kilométer hosszú és ezen van egy gyalogosszázad. Egy! Száznyolcvankét emberrel."
Nincs tüzérség, nincs mélységi tagozódás
S mivel kellett megvédeniük ezt a hatalmas területet? Egy géppuskás századdal, amely "16 gépből" állt és egy aknavető századdal "tizenkét csővel"."Slussz. Van egy kapocs tartalékszakasz egy darab páncéltörő ágyúval, néhány kézi nehézpuskával. Kész. Ezzel kellett itt fönntartani a vonalat? Ezzel. Mélységi tagozódás? Nincs. Még mélyebben? Semmi. Hol a tüzérség? Hát valahol itt hátul. Óriási!" - jegyezte meg Sigmond, aki ezután végigjárta "a nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb bunkereket", és látta "az embertelenül katasztrofális körülményeket, ahogy ott vakondok módjára élnek a föld alatt". Az élelmezés szerinte gyatra volt, az emberek éhesek voltak.
Egy Nimród a gyakorlótéren
"Ezen nem lehet másképp segíteni, mint erőszakkal. Szerezni mindenáron, mindegy, hogy hogyan! Arra az elhatározásra jutottam, hogy létre fogok hozni egy olyan osztagot, amelyik kíméletlenül szerez, lop, rabol, amit tud. Szerveztünk egy ilyen gárdát, egy tizenkét főből álló, zömmel pesti vagányokból összeszervezett brigád volt" - emlékezett vissza 1942-re Sigmond.
Akikre korbáccsal vigyáztak a fegyveres keretlegények
Szenvedtek tehát a katonák a második magyar hadseregben, de hozzájuk képest sokkal iszonyatosabb volt a zsidónak vagy politikai ellenségnek minősített személyekkel való bánásmód a Don-kanyarban. Nagybaczoni Nagy Vilmos 1942 szeptemberétől kinevezett honvédelmi miniszter enyhített ugyan a munkásszázadokba beosztottak kínjain, de a Budapestről elrendelt intézkedéseket a Don-kanyarban nem feltétlenül hajtották végre: a munkaszolgálatosoknak csak a tizede tért haza innen.
Fazekas György munkaszolgálatos így emlékezett vissza Sára Sándor és Csoóri Sándor filmjében: "November legutolsó napjaiban vagy december elején új munkásszázadok kerültek a közelünkbe. Az első, ami feltűnt, hogy a munkaszolgálatosok sárga karszalagján óriási fekete folt volt, a második pedig, hogy a keret nagyobb létszámú volt, mint a miénk és a felszerelésükhöz nemcsak a pisztoly vagy a szuronyos puska tartozott, hanem a jobb csuklójukra erősítve korbács is. Elég hamar megtudtuk azt, hogy ezek politikai büntetőszázadbeliek, akiknek java részét fegyházakból hozták. Ebben a pillanatban nem mi voltunk a legpáriább páriák, hanem ők. És próbáltunk kapcsolatot teremteni velük. Nem lehetett."
Jak-1-es repülők sorozatgyártása Novoszibirszkben
Kovács Lajos szakaszvezető így emlékezett: "Volt egy előretolt tüzérségi állás. Ezt a zsidók szolgálták ki. Munkaszolgálatosok. Ők hordták a lőszert, a lövedéket, siralmas állapotban, leginkább a lőszeres ládák árnyékában húzódtak meg nyári öltözetben, téli ruhát nem kaptak. El volt fagyva a kezük, lábuk, harminc fokos hidegben. El lehet képzelni, hogy mit szenvedtek azok az emberek. Láttam olyan esetet például, hogy rimánkodott, könyörgött, ott mozgott a lőszeres láda előtt, hogy segítsenek rajta, de senki sem segített. Ott fagyott meg, ott takarta be a hó, ott fagyott csonttá és ott is maradt. Mi sem tudtunk rajta segíteni, mert nem volt szabad még... még jóformán rájuk nézni sem, szólni egyáltalán."
Az első világháború munkaszolgálatosai Nem vonva párhuzamot az első és a második világháború munkaszolgálatosai között, érdemes megemlíteni, hogy az első világégés során is iszonyatos szenvedés várt a munkaszolgálatra beosztott emberekre. A Napvilág Kiadónál idén megjelentetett Emberi sorsok a 20. században című könyvében Petrák Katalin azt írtja, hogy az első világháborúban a Przemysl környékén zajló harcokban a katonai szolgálatra alkalmatlan idősebb személyekből állítottak össze munkásosztagokat. A munkavégzésnél katonai fedezetet nem biztosítottak számukra, ezért soraikban nagy volt az emberveszteség. Petrák szerint - aki Lévai Jenő 1932-es könyvét idézi - földmunkákat végeztettek a munkásosztagok tagjaival, "a háborúnak ezekkel a szerencsétlen páriáival". "Nem egy e 'civilek' közül kis nyári kabátban, minden poggyász nélkül" került ki az első világháború egyik legvéresebb ütközetébe, a Przemysl körüli harcokba. "Ezeket az embereket minden törvényes jogcím nélkül, csak úgy mint a marhákat hajtották el a helyükről dolgozni" - idézi szintén Lévait a 2012-es kötet szerzője. |
Sorsdöntő pillanatok
Ami a második világháború egészének menetét illeti, 1942 ősze végül sorsfordítónak bizonyult a harctereken. A Pesti Hírlap 1942. október 31-ei száma szerint "Egyiptomban az átmeneti betörési helyeken a tengelycsapatok újra visszaverték a támadó briteket". Ebből a ravaszabb újságolvasók könnyen kivehették, hogy a briteknek valami mégiscsak sikerülhetett. Ekkor zajlott a híres el-alameini csata, amikor Montgomery tábornok áttörte a német-olasz védelmi vonalakat Észak-Afrikában, és megfordította a háború menetét az egész afrikai kontinensen.
Német, olasz, román és magyar hadifoglyok
S mi történt az orosz fronton? A Pesti Hírlap csak óvatosan és torzítva számolhatott be a fejleményekről, így csak a sikerpropaganda érvényesült: "Sztalingrádban újabb gyári csarnokokat és háztömböket foglaltak el a németek". Ám míg 1939-ben és 1940-ben a nácik pár hét alatt összeomlasztották Lengyelországot és Franciaországot, addig gyanús lehetett az újságolvasóknak, hogy 1942-ben már csak háztömbök elfoglalásáról érkeztek hírek Sztálingrádból.
A Vörös Hadsereg pedig ekkor már előkészítette két hatalmas átkaroló hadműveletét. Az első néhány héttel később a megrekedt németeket zárja körül Sztálingrádnál. A második pedig 1943 januárjától összeroppantja a német csatlósok gyengén felszerelt seregeit - köztük a 2. magyar hadsereget - a Don-kanyarban.