Hogyan menjen el az űrhajó például a Szaturnuszra?

Kárpáti Gábort sokáig egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik az űrben, mégis közel 30 éve dolgozik a NASA-nál, és részese volt számos nagyszabású projektnek. A Washingtonban élő szakember a szigorú hazai légkör elől menekülve disszidált huszonéves korában, és a véletlenek sora vezette el az amerikai űrkutatási hivatalhoz, ahol jelenleg egy futurisztikus terveken dolgozó csoportot irányít.

Egy karácsonyi dal szól a háttérben, amikor leülünk a gyéren megvilágított nappaliban álló asztalhoz. Kárpáti Gábor felnyitja a laptopját, amelynek képernyőjén a jelszó beütése után egy űrfotó jelenik meg háttérképként. Megnyit egy fájlt, amely prezentációt tartalmaz egy Holdra szállási projektről. Az ötvenes éveinek végén járó, de fiatalabbnak tűnő férfi lelkesen magyarázza a terv részleteit, többek között azt, hogy az elképzelés szerint még lift is lett volna a leszállóegységen, hogy a szkafandert viselő űrhajósok számára megkönnyítsék a mozgást. A prezentációnak része egy animáció is, amelynek a végén a tervezésben részt vevők nevei a Csillagok háborúja híres kezdő képsoraihoz hasonlóan úsznak a távolba.

A prezentáció évekkel ezelőtt készült, amikor az Egyesült Államok komolyan fontolgatta, hogy újra embert küld a Holdra. Ezt a projektet azóta lefújták, a terv egyes részleteit azonban azóta is bizalmasan kezelik. "Engedélyt kaptam arra, hogy megmutassam, de oda nem adhatom" - mondja Kárpáti, amikor megkérdezem tőle, átmásolná-e nekem a prezentációt. Neki azért van meg az előadás anyaga, mert az általa vezetett csapat készítette. Kárpáti Gábor ugyanis az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA kevés magyar származású szakemberének egyike. Közel harminc évvel ezelőtt csatlakozott a világ talán leghíresebb kormányzati szervének munkájához, és ma már vezető pozíciót tölt be, pedig saját bevallása szerint sokáig egyáltalán nem izgatta az űrkutatás.

Vakvágány a pincében

A ma már a Gabe Karpati nevet használó, de a magyart továbbra is választékosan, érzékelhető akcentus nélkül beszélő (és a rendszerváltás óta évente többször is hazalátogató) mérnök nem sokkal a diplomaszerzés után, 1980-ban került ki az Egyesült Államokba. Elektromérnöknek tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen, de aztán külkereskedőként kezdett dolgozni a Transelektro nevű cégnél. A vállalathoz az apja révén sikerült bejutnia, aki "elég befolyásos mérnök volt", de sokáig semmilyen érdemi feladatot nem kapott. Ádám bácsiként emlegetett főnöke az apja ismerőse volt, és ő "leküldött a pincébe, hogy nézegessek prospektusokat". Kárpáti azt mondja, komolyan vette ezt a feladatot, és szorgalmasan jegyzetelgetett, de nem volt semmi értelme annak, amit csinált. "Ádám bácsi nem tudta, mihez kezdjen velem, de azt sem tudta, mit csináljon a többi alkalmazottal. Ez vakvágány volt" - idézi fel az állami vállalatnál uralkodó állapotokat.

A Transelektro annyiban mégis hasznos volt Kárpáti számára, hogy részben ennek révén nyílt meg előtte a Nyugatra vezető út. Apja munkája miatt gyerekkorának egy részét Algériában töltötte, így folyékonyan beszélt franciául, ezért őt szemelték ki egy megüresedő, valódi külkereskedelmi munkát is jelentő pozícióra. Elődje el is vitte őt Párizsba, bemutatta az ottani partnereknek, és megkapta az engedélyt újabb kiutazásokra is: "Így kinyílt nekem a vasfüggöny. Ki-be mehettem." Ez segítette őt abban, hogy gond nélkül megkapja az engedélyt a magyar hatóságoktól arra is, hogy kimenjen az Egyesült Államokba meglátogatni az ott élő nagymamáját. Amikor elment intézni a papírokat "valamelyik külső kerület kiegészítő parancsnokságára", akkor a tisztviselő a párizsi utazásra megadott engedélyt látva "morcosan azt mondta, hogy na jó, kiengedjük, mert ha nem, akkor Párizsból fog disszidálni".

Ray Ban és hosszú haj

1980. július 2-án érkezett az Egyesült Államokba, és bár a magyar hatóságok csak egy 45 napos látogatásra adtak neki engedélyt, nem tért haza. Nagymamája a jelentős magyar közösséggel rendelkező Clevelandben lakott, bár Kárpáti szerint ha csak azt a várost ismerte volna meg, visszament volna Magyarországra. Elment azonban más városokba, például New Yorkba is, megismert "menőbb embereket", és tetszett neki a "pazar életstílus".

Azt mondja, volt egy mélyebben gyökerező oka is annak, hogy a maradás mellett döntött. "Algériában jártam gimnáziumba, és kicsit belekóstoltam abba, milyen szabad fiatalként felnőni. Ott a diákok sztrájkoltak is" - mondja, és hozzáteszi, hogy "hosszú hajam volt, Ray Ban napszemüvegben jártam, kúl voltam, és szabad". Amikor aztán 1970-ben hazatértek Budapestre, és a Madách Imre Gimnáziumban folytatta a tanulmányait, nagy szigorúság fogadta, a haját is le kellett vágatnia. Már akkor voltak olyan gondolatai, hogy szabadabb életet szeretne magának, és az Egyesült Államokba is úgy utazott ki, hogy tudta, valószínűleg nem fog visszatérni. A szüleinek és legjobb barátainak beszélt erről a tervéről, és senki nem próbálta lebeszélni.

Az sem bátortalanította el, hogy az angolt csak nagyon minimális szinten beszélte, és amit tudott, azt is csak a "rockzenéből, a Beatles-számokból" szerezte. Ebből adódtak problémái, az elején még a gyorséttermekben is nehezen boldogult. A McDonald'sban és a Burger Kingben még könnyen tudott rendelni, de egyszer bement a Wendy's nevű lánc egyik éttermébe, ahol a vendégekre volt bízva, milyen hozzávalók kerüljenek a hamburgerbe. Mondta nekik, hogy "one hamburger"-t kér, mire az eladó visszakérdezett valamit, de ő nem értette, minden további kérdésre is csak a "one hamburger"-t ismételgette. Végül egy üres zsemlét kapott egy darab hússal, és nem értette, miért: "Ettem fanyalogva, és azon gondolkodtam, miért nem megy csődbe ez a cég, hiszen ez szinte ehetetlen".

Mikroprocesszort akart mindenki

Még akkor is rosszul ment neki a nyelv, amikor elkezdett munkát keresni. Ennek ellenére könnyen tudott állást találni, amiben nagy szerepe volt egy magyarországi véletlennek. Az egyetemi tanulmányokat több csoporttársával viszonylag lazán vette, és szakdolgozati témát is csak az utolsó pillanatban választott magának. Mivel addigra a népszerűbb területek már foglaltak voltak, neki az újdonságnak számító mikroprocesszoros tervezés maradt. Kénytelen volt beleásni magát ebbe a témába, és bár azt hitte, soha többé nem kell vele foglalkoznia, az Egyesült Államokba érkezve azt látta, hogy "tele volt az újság ezzel, mindenhol ilyen embereket kerestek".

Az Avtron elektronikai céghez jelentkezett, ahová azonnal felvették. "Elgagyogtam, és megértették, hogy valóban tudok mikroprocesszort programozni. Tudták, hogy ha azt mondják, hogy programozzak egy videojátékot, ami egy dobókockát szimulál, akkor az három óra múlva itt lesz. Ez számított, és nem az, hogy tudok-e angolul, vagy nem." Másfél évvel később aztán átment a leginkább a kézbe fogható vonalkód-leolvasóról ismert Telxon céghez, de közben némi gondja akadt a letelepedési eljárással, emiatt egy időre átköltözött Párizsba. Megmaradt továbbra is a vállalat kötelékében, az akkoriban hatalmas növekedésen átmenő cég segítette őt a papírmunka elintézésében.

Az űrhajós Piers Sellersszel

Franciaországban már későbbi feleségével élt együtt, és amikor két év távollét után 1984-ben visszatértek az Egyesült Államokba, hamar eldöntötték, nem akarnak Ohióban maradni (ott volt a központja az Avtronnak és a Telxonnak is). Párizs után pezsgőbb környezetre vágytak annál, mint amit a környék városai, Cleveland és Akron nyújtani tudtak, és Kárpáti elkezdett állást keresni New Yorkban, valamint Washingtonban. Több helyre is elküldte az önéletrajzát, de ezek az erőfeszítések nem jártak eredménnyel, így 1985 elején úgy döntöttek, helyben próbálkoznak, és elautóztak Washingtonba.

Benzinkútról a NASA-ba

Így már nagyon gyorsan sikerült munkát találni, gyakorlatilag még azelőtt, hogy beértek volna a városba. "Amikor az autópályán megálltunk az első benzinkútnál, vettem egy újságot, és találtam benne egy állást. Bekarikáztam, azonnal felhívtam a céget, és a pofa rögtön mondta, hogy menjünk be egyenesen az interjúra" - mondja, megjegyezve, hogy "ez így ment akkor Amerikában", a "Washington Postban az állásmelléklet néha több centiméter vastag volt".

Kárpátit a Fairchild nevű cég vette fel, amely a NASA egyik beszállítója volt. A cégnek volt egy telephelye Washingtonban, de az alkalmazottak jelentős része az űrhivatal Goddard Space Flight Center nevű létesítményében dolgozott. Ez Washingtonhoz közel, Maryland államban található, és néhány nap után ide került Kárpáti is. "Olyan volt, mint egy könyvtár. Lementünk a cafetériába, az is olyan volt, mint egy egyetemi étkezde" - idézi fel első benyomásait, hozzátéve, már az első nap megtetszett neki a hatalmas, több mint harminc épületből álló létesítmény.

Elavult technológiával az űrbe

Volt azonban, ami nem tetszett neki. Kénytelen volt ugyanis szembesülni azzal, hogy a NASA-nál sokkal elavultabb technológiával dolgoznak, mint amihez az előző munkahelyén hozzászokott. Míg a korábbi cégeknél mikrotechnológiával tervezett integrált áramköröket, a NASA-nál egyinches (kb. 2,5 centiméter) relékkel kellett dolgoznia. "Ez harminc évvel hátrébb van technikailag" - mondja Kárpáti, bár szerinte logikus, hogy az űrbe soha nem a legfrissebb technológiával készült eszközöket küldik, ugyanis "az újdonságok nem elég megbízhatók".

Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy szinte egyáltalán nem érdekelte akkor az űrkutatás. Még az újságban sem nagyon olvasta el a témába vágó cikkeket, és lényegében csak a fizetéséért dolgozott, mint egy elektromérnök bármely cégnél. Igaz, a Goddard központ eleve a NASA látszólag kevésbé izgalmas, emberi részvétel nélkül zajló űrmisszióiért felelős, és az első években Kárpáti feladata is kimerült abban, hogy ezekhez a küldetésekhez szükséges eszközök elektronikai tervezését elvégezze.

Az első munkája az SSBUV nevű eszközhöz kötődött, amely a Földet körülvevő légkört vizsgálta, és megállapította, hogy csökken az ózonréteg. Később dolgozott a COBE műholdon is, amely az ősrobbanás elméletével kapcsolatban gyűjtött adatokat az űrben (a küldetésért felelős NASA-kutató, John Mather egy másik kutatóval megosztva fizikai Nobel-díjat kapott 2006-ban), majd a Szaturnusz bolygót vizsgáló Cassini űreszközön és még később a Spitzer űrtávcsövön. Ezek mind hatalmas projektek voltak, amelyeket éveken át tartó előkészületek előztek meg, és ezekben Kárpáti egyrészt egyre komolyabb megbízatásokat kapott, másrészt őt magát is egyre mélyebben kezdték érdekelni az áramkörök építésén túli kérdések.

A legkisebb embert is megkérdezik

Ebben szerepe volt annak is, hogy a NASA-nál a munkafolyamatnak nagyon fontos részét képezik az úgynevezett tervezési felülvizsgálatok. Ezek olyan tanácskozások, amelyeken bemutatják, hogy az adott projekt épp milyen fázisban van, és meghívnak mindenkit, akinek akár csak a legapróbb része is van a munkában. "A vezérgondolat az, hogy bármilyen kis ember észrevehet valami olyat, amire a legnagyobb ember nem gondolt. Mindenki mindenkivel beszél, és mindenki mindenkiről tud" - mondja Kárpáti, aki többek között ezek révén jutott el oda, hogy elkezdett kikristályosodni benne, az űrmissziók megtervezése érdekli igazán. Olyan kérdések izgatták, "hogy például hogyan menjen el az az űrhajó a Szaturnuszra, és hogyan szálljon le".

A váltás akkor jött, amikor az ezredforduló környékén a Spitzer űrtávcső kameráján dolgozott, és a NASA akkori elnöke által meghirdetett "gyorsabban, olcsóbban, jobban" szemlélet miatt nagyon sok nehézségük támadt. Kárpáti szerint ez a hozzáállás "nonszensz, mert nem lehet valamit gyorsabban és olcsóbban megcsinálni úgy, hogy jobb is legyen". Szerinte egyszerre legfeljebb két szempontnak lehet megfelelni: "Lehet gyorsabban és olcsóbban, de akkor az szarabb lesz. Vagy lehet gyorsabban és jobban, de akkor sokkal drágább lesz." A Spitzer esetében is az történt, hogy "mi megcsináltuk gyorsabban, és sokkal szarabb lett", ezért újabb és újabb javításokat kellett végrehajtani.

Kárpáti ekkor azon is gondolkodott, hogy otthagyja a NASA-t, amely a 90-es évek közepén formálisan is átvette a Fairchildtól. "A közvetlen főnököm akkor az a Michael Ryschkewitsch volt, aki ma a NASA főmérnöke. Megmondtam neki, hogy Mike, elegem van ebből" - idézi fel Kárpáti, aki azt is jelezte a főnökének, hogy szívesebben foglalkozna az elektromérnöki feladatokon is túlmutató missziótervezéssel. Így került 2000-ben a Goddardon belül működő Integrated Design Center (IDC) nevű egységhez, ahol most főmérnöki pozíciót tölt be.

Ahol minden NASA-misszió kezdődik

Az IDC házon belüli külön tervezőintézet, ahol a NASA kutatói által felvetett tervek átmennek az első előkészítő fázison. Az intézet erőssége, hogy nagyon gyorsan dolgoznak, öt nap alatt meg tudnak tervezni egy űrmissziót, méghozzá Kárpáti szerint elég alapos részletességgel. A gyorsaságot egy sajátos, egyidejű tervezésnek nevezett módszer teszi lehetővé, amelynek lényege, hogy az egyes szakemberek nem várnak egymásra, hanem egyszerre dolgoznak a rájuk bízott feladatokon, de közben folyamatosan kapcsolatban is állnak egymással.

"A hagyományos módszer az, hogy az egyik mérnök megkapja a feladatát, elmegy, megcsinálja, majd egy hét múlva visszajön, és megmutatja a többieknek. Az elektromérnök aztán átdobja a munkáját a gépészmérnöknek, majd a következő héten visszajönnek. Így elhúzódik hónapokig, amíg egy épkézláb dolgot összehoznak" - magyarázza Kárpáti, aki szerint az egyidejű tervezés ehhez képest drámaian felgyorsítja a folyamatot. Azt mondja, a feladat tárgya másodlagos, mert "tervezhetsz gyufásdobozt, majonézesüveget vagy űrhajót", a lényeg a módszer. Hozzáteszi ugyanakkor azt is, hogy persze "ehhez fenomenális infrastruktúra kell, minden mérnöknek ott van a keze ügyében mindenféle ügyes szoftver", és az egész munka egy külön erre megtervezett szoftveren fut, amelynek első verzióját ő készítette el.

Az IDC-hez jellemzően a NASA kutatói fordulnak olyan tervekkel, amelyekkel pályázni akarnak az űrhivatal által meghirdetett belső tendereken. Kárpáti példaként hozza azt, hogy ha mondjuk egy kutató odamegy hozzájuk azzal, hogy szeretne küldeni egy kamerát a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a légkörében található metángáz forrásának feltérképezésére, akkor ők elkezdenek gondolkodni olyan kérdéseken, hogy mennyi áramot fogyaszt az a kamera, vagy hogy mennyi adatot termel, amit aztán vissza kell továbbítani a Földre. Kárpáti stábja rövid idő alatt összeállít egy vázlatot, amelyet megmutatnak a kutatónak, aki elmondja az észrevételeit, majd folytatódik a tervezés, és az IDC az "ötödik nap végén egy vaskos paksamétát ad át". Ezután az ötletgazdák még általában hónapokig dolgoznak a további részleteken, ha pedig a projekt sikerrel szerepel a belső tendereken, utána jön a minden apróságra, a legapróbb áramkörre is kiterjedő előkészítés, ami akár évekbe is beletelhet.

Az IDC-n átfutó ötleteknek csak a töredéke jut el ebbe a fázisba, Kárpáti szerint ugyanis száz tervből általában csak 2-3 szokott nyerni a belső pályázatokon. De ez egyáltalán nem veszi el a kedvét a munkától, mert most már sokkal jobban érdekli az űrkutatás, mint amikor közel 28 évvel ezelőtt belépett az űrhivatalhoz, és megnyugtatja a tudat, hogy az általa vezetett mérnöki stábnál kezdődik "majdnem minden, ami a NASA-ban történik".