Egy szál puskával a tankok ellen

Hetven éve, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg ellen. A Vörös Hadsereg két ponton roppantotta össze a hiányos fegyverzetű magyarok cérnavékony harcvonalát. Rengetegen vesztek oda azokban a napokban, miközben a csak Hitler parancsára bevethető páncélosok sokáig tétlenül nézték a tragédiát.

"Január 12-én indult meg ellenünk a támadás, tüzérség és harckocsik támogatásával. Két orosz hadosztály támadott a 7. könnyű hadosztályunk ellen, és már az első napon áttörte a vonalát. Egy másik támadás 14-én a 12. magyar könnyű hadosztályt morzsolta fel. A magyar hadvezetőség hiába kérte a németeket, hogy vessék be az arcvonal mögött lévő Cramer-hadtestet, amely tétlenül nézte az eseményeket. A német hadvezetőség elutasította a visszavonulásra tett magyar javaslatot is, így a rendezett visszavonulás helyett a teljes felbomlás következett be. A III. magyar hadtest kimagasló teljesítménye volt, hogy mint az utóvédek utóvédje fedezte a német hadsereg visszavonulását, és január 26-án utolsónak hagyta el a doni csatateret."

Don-kanyar, 1942-43 tele

Utóbb így emlékezett vissza a Don-kanyarban 1943 januárjában bekövetkezett katasztrófára Magyarország akkori miniszterelnöke, Kállay Miklós. Bár évekkel későbbi memoárjában nem állított valótlanságokat, az általa sugallt kép mégsem felel meg teljesen az igazságnak. Kállay küldte ki 1942-ben a sereget, és - Horthy Miklós kormányzóval együtt - államközi szerződés nélkül bocsátotta a németek rendelkezésére. A németek ezért kényükre-kedvükre vehették el a magyar seregtől a páncélosokat, amelyeket a Kállay által emlegetett Cramer-hadtestbe osztottak be.

Jány le akart mondani

Arról sem szólt Kállay, hogy a sereget indulásakor még igyekeztek felszerelni, később azonban egyre kevesebbet foglalkoztak vele, a németektől várták a komolyabb fegyvereket. Az utánpótlást a doni katasztrófa előtti pillanatokban inkább az Észak-Erdély visszacsatolása miatt rendkívül hosszúra nyúlt magyar-román határra küldték. Olyannyira magára maradt a 2. magyar hadsereg, hogy a parancsnok, Jány Gusztáv vezérezredes (jobbra) le akart mondani, ám ezt nem engedték neki 1942 őszén.

Jány ráadásul olyan utasítást kapott, amely megpecsételte a katonák sorsát. Hitler és Horthy többször is az utolsó emberig történő kitartásra szólította fel a 2. magyar hadsereget. Így aztán amikor a szovjet támadás irdatlan méreteihez igazodva visszavonulást kellett volna elrendelnie, elbizonytalanodott. Hezitálása fokozta a magyar veszteségeket, és hozzájárult a teljes összeomláshoz is.

Sok egység kitartott a legnehezebb helyzetekben. Részben a magyar katonák ellenállása akadályozta meg a Zsukov és Vasziljevszkij szovjet hadvezérek által kitűzött stratégiai célok elérését: a Vörös Hadsereg nem tudta átkarolni a Don-kanyar német-magyar alakulatait, így azok megmenekültek a sztálingrádihoz hasonló gyilkos katlancsatától.

Reménytelen felállás

A 2. magyar hadsereg helyzete hónapokkal a szovjet támadás előtt kritikusra fordult. Óriási - Szabó Péter hadtörténész szerint 26-27 ezer fős - veszteségeket szenvedett az 1942 nyarától zajló harcokban, és nem sikerült teljesen elfoglalnia a Don-kanyart. Veszélyes hídfőállások maradtak a szovjetek kezén a Don "innenső", azaz jobb partján. Az el nem foglalt szovjet hídfőkből indultak ki Urivnál (január 12-én), majd Scsucsjénél (január 14-én) a Vörös Hadseregnek az egész arcvonalat széttördelő támadásai.

Magyar tüzérek a keleti fronton

A 200 kilométeres doni partszakaszt alig tudta lefedni a 2. magyar hadsereg, amelynek nem volt mélységi tagozódása. A kétszázezer embernek nagyjából a fele teljesített első vonalbeli frontszolgálatot. A mélységi tagozódás hiánya még az első világháborúban is döbbenetes hiba lett volna a vezetőségtől, nemhogy a sokkal erősebb támadófegyvereket alkalmazó 42-43-as frontokon. Urivnál megkezdték ugyan egy második védővonal kialakítását, de ez nem valósult meg. Nem véletlen, hogy nemcsak Jány akart lemondani, a németek is le akarták őt váltatni Horthyékkal: úgy ítélték meg Berlinben, hogy túl sokszor kér tőlük erősítést és páncélelhárító fegyvereket.

Fegyvertelen magyar katonák, páncélosok nélkül

Jány hibája, hogy akkor is folytatta katonáinak korábban elrendelt felváltását, amikor már bármelyik pillanatban megindulhatott a szovjet offenzíva. A 2. magyar hadsereggel szomszédos olasz erőket ekkorra már hatalmas támadások zilálták szét, Sztálingrádnál pedig már sejteni lehetett Paulus tábornok csapatainak vereségét. A Don-kanyarban sok magyar katona fegyvertelenül vagy csak egy puskával várta a szovjet nehéztüzérséget és páncélosokat. Ungváry Krisztián történész szerint a 2. magyar hadsereg 193 ezer emberéből 30 ezernek nem volt fegyvere. Máshol ugyanő tízezer kiképzetlen és fegyvertelen emberről ír.

Mennyi szovjet katona állt velük szemben? Ungváry adatai a 200-347 ezer fős sávban mozognak. Az sem kizárt tehát, hogy alig több, de sokkal jobban felszerelt szovjet katona rohanta le a rosszul felálló, cérnavékony magyar védelmet. A 2. magyar hadseregnek például egyetlen saját páncélosa sem volt az offenzíva pillanatában. A magyar fegyverek nagy része ráadásul a hidegben nem is működött, a nehéztüzérséget pedig nem tudták mozgatni a rendkívüli időjárási körülmények között.

Elsöprő szovjet fölény

Bár igaz Kállay állítása, hogy már az első napon (január 12-én) áttörték a magyar hadsereg - azon belül a IV. hadtest - vonalát az oroszok, de ez még nem feltétlenül lett volna végzetes. Az első szovjet rohamokat ugyanis az elgyötört magyarok még ellentámadással viszonozták. Sőt rövid időre, néhány órára bizonyos területeket vissza is foglaltak Uriv térségében. Ám a Vörös Hadsereg újabb tartalékokat vetett be, így az átmeneti eredmények gyorsan elvesztek. Mindezt Szabó Péter hadtörténész kutatásaiból tudjuk. A magyar részsikerek miatt a szovjetek utóbb az első napi támadást nem is az offenzíva megindulásának állították be, hanem csak "nagyobb erejű felderítő vállalkozásnak".

Sebesültek a Don-kanyarban

A szovjetek ezután még nagyobb erőket összpontosítottak az áttörési pontokra, elsősorban a 40. szovjet hadsereget irányító Kirill Moszkalenko parancsnoksága alá. Így Urivnál a tátongó "lyuk" egyre tágult: az első nap még csak 6-10 kilométeres volt, majd néhány nap alatt húsz kilométer mélyre és negyven kilométer szélesre nőtt. (A szovjetek itt tízszeres tüzérségi túlerőben voltak, 752 lövegükkel és 672 aknavetőjükkel. Élőerőben 3,5-ször több embert vetettek be, és körülbelül 130 tankjukkal szemben a védők egyet sem tudtak kiállítani.)

Január 14-én Scsucsjénél is megindultak a szovjetek (lásd ezt is a fenti infografikán), és ezután a magyar sereg frontvonala gyorsan összeomlott. Scsucsjénél nem csak száz páncélos rohamozott Szabó Péter szerint, ráadásul három szovjet lövészhadosztály zúdult négy magyar zászlóaljra. A szovjet tüzérség túlereje - 438 aknavető és 377 löveg - mindent elsöprő volt: Páva István szerint ez hétszerese a magyarokénak. Élőerőben Scsucsjénél két-háromszoros szovjet túlerőről írnak a különböző szakértők.

A megmaradt magyar páncélosokat is magába foglaló Cramer-hadtestet nagyjából ez idő tájt, vagyis jelentős késéssel kezdték bevetni a németek. Cramerék azonban erejüket megosztva avatkoztak be, így nem értek el érdemi eredményt.

Pákozd mellett található a hősök emlékhelye

Az eredetileg a 2. magyar hadsereghez tartozó, gróf Stomm Marcell irányította III. hadtest - ennek vitézségéről Kállay külön szólt - már a támadás elején kikerült Jány alárendeltségéből, mert a szovjet erők teljesen elvágták a főerőktől. Így Stommék a német 2. hadsereg parancsnoksága alá kerültek. Őket a németek gyakorlatilag ágyútöltelékként (katonai szóval: utóvédként) használták fel, hogy a saját csapataik mozgását fedezzék. Majd még a menekülés közben az utakról is a hómezőkre kényszerítették le a magyarokat. (Stomm például éjszakai szállást sem kapott a német tábornokoktól, kirakták a mínusz 20-30 fokba.) Látva a kilátástalanabbnál is kilátástalanabb helyzetet, Stomm elképesztő döntést hozott: február 1-jén egyszerűen szélnek eresztette kimerült hadtestét, és megtagadta a német parancsokat. Végül fogságba esett, és lábait amputálni kellett, de csapatainak egy része megmenekült.

Sok katonát lehetett volna megmenteni

"Január 16-án Jány számára nyilvánvalóvá vált, hogy amennyiben nem vonja vissza az Urivtól délre még mindig kitartó alakulatokat, hadserege értelmetlenül elpusztul" - írja Ungváry Krisztián történész. Jány azonban késlekedett, német jóváhagyásra várt (hiába) a VII. magyar hadtest visszavonásához. Jány csak január 17-én szánta rá magát erre a lépésre - ám ekkor már késő volt, a front összeomlott. Szabó Péter szerint a németek január 22-én döntöttek arról, hogy a magyar hadsereget kivonják az arcvonalból. Vargyai Gyula történész szerint hamarosan, január 24-én a magyar hadsereg parancsnoksága végleg kikapcsolódott a hadműveletek vezetéséből. Így a sávjában még harcoló magyar és német egységek a 2. német hadsereg-parancsnokság alá kerültek. Jány ezek után még aznap, 24-én kiadta hírhedt hadseregparancsát: "A 2. magyar hadsereg elveszítette becsületét." Az 1947-ben koncepciós perben kivégzett vezérezredes azonban nem tehető kizárólag felelőssé a vereségért, jóllehet ő maga sem próbálta elkerülni a felelősségre vonást, önként tért haza Nyugatról 1946-ban.

A hezitálásáról folyó vita valószínűleg sosem ér véget. Hennyey Gusztáv, a magyar honvédség gyalogsági felügyelője így emlékszik vissza: "Von Witzleben vezérőrnagy, a német összekötő tiszt állítólag azt javasolta Jány vezérezredesnek, hogy a katasztrofális helyzet láttán szuverén magyar parancsnokként önállóan rendelje el a visszavonulást. Jány azonban engedelmes katona lévén nem fogadta el a javaslatát. Utólag ezt csak sajnálni lehet, hiszen egy ilyen merész döntéssel sok katona életét menthette volna meg a későbbi harcokhoz."

A veszteségek

Az anyagi veszteségek 70 százalékosak voltak, írja Szabó Péter (a nehézfegyverzet esetében csaknem 100 százalékos volt). Az élőerő veszteségeit 125-128 ezer főre teszi - ez a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük 49-50 ezren estek el, s közel ugyanennyien sebesültek meg.

26-27 ezerre tehető azok száma, akik fogságba estek - és akik közül kevesen térhettek vissza. Arányaiban a legnagyobb veszteséget a munkaszolgálatosok szenvedték el. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter szerint az 50 ezer munkaszolgálatosból mindössze 5-6 ezer ember maradt életben.

Embertelenség az embertelenségben

A zsidónak minősített vagy baloldali politikai nézeteik miatt munkásszázadokba besorozott személyek, azaz a munkaszolgálatosok helyzete minden képzeletet alulmúlt a 2. magyar hadseregben. Katonai ruházatot és fegyvert sem kaptak ezek az alakulatok, és a keretlegények kegyetlenkedéseivel is szembe kellett nézniük - hiába igyekezett enyhíteni szenvedéseiken Nagy Vilmos honvédelmi miniszter még 1942 folyamán. A 2. magyar hadsereg vezérkari főnökére nehéz szavakat találni. Kovács Gyula vezérőrnagy 1943. január 14-én így nyilatkozott: "...otthon a zsidók ne örüljenek, mert ez a háború azért még nem veszett el. Az otthon lévő 18 000 szabadságos jöjjön ki, majd kitaláljuk, mit csináljunk velük." Január 22-én Kovács arra a kérdésre, hogy szükség van-e már a zsidó munkásszázadokra, csak annyit felelt Ungváry Krisztián történész szerint: "Igen, küldhetitek őket." Ennek következtében még a megsemmisült hadsereghez is küldtek ki munkaszolgálatos alakulatokat.

Nagy Vilmos honvédelmi miniszter az emlékirataiban idéz egy elborzasztó esetet. "A doni vereség után jelentették nekem, hogy a 2. hadsereg visszavonulása során Dorosicnál egy kolhozban több mint 700 beteg munkaszolgálatost egy nagy istállóépület padlásán helyeztek el. Ezeknek a legnagyobb része kiütéses tífuszos beteg volt. Éjjel a pajta kigyulladt, és az égő padlásról mint lángoló fáklyák ugráltak le a szerencsétlen munkaszolgálatosok, hogy meneküljenek a tűzhaláltól. Lent azonban géppuskatűz fogadta őket. Azt jelentették később, hogy az égő embereket azért kellett lelőni, nehogy tőlük a major többi épülete is tüzet fogjon. Ez volt itt a tűzoltás."