Az Egyesült Államok jelenleg nem képes embert juttatni a világűrbe, de lassan összeáll a jövő űrhajója, a távoli célpontok meghódítására is alkalmas Orion. A fejlesztés helyzetéről év elején számoltunk be utoljára.
Július végén az Orion kabin eredeti nagyságú makettjével már a tizedik ejtőernyős leszállópróbát hajtották végre. A végleges Orion a Csendes-óceán vizére fog leszállni, ám a teszteket nehezebb, sivatagi körülmények között hajtják végre. Ezúttal a legfontosabb feladat annak eldöntése volt, a három közül két ejtőernyővel is biztonságosan lehozható-e a kabin (például ha leszállás közben elnyíródik az egyik ejtőernyő kötélzete).
Az amerikai Légierő C-17-ese 35 ezer láb (kb. 10,7 km) magasba emelte az Oriont, az Apollo program óta nem végeztek ilyen nagy magasságból ejtési próbát. Kiderült, hogy a szimulált hiba ellenére a leszállás biztonságos.
Júniusban értek véget – sikeresen – az űrhajó statikus nyúzópróbái. A Kennedy Űrközpontban egy hónapon keresztül gyötörték, húzták és nyomták az Oriont, ezzel szimulálva a kabint érő mechanikus terheléseket. Hat méter magas szerkezetet építettek erre a célra, amelyben hidraulikus hengerek fejtették ki az Orion testére a nyomó- vagy húzóerőt.
Nyolc különböző típusú feszültséget szimuláltak, minden esetben a számított értékek 110 százalékával terhelték meg a modellt. Több mit 1600 pontban mérték a fellépő deformációkat. Az űrhajóra gyakorolt terhelés 7 és 120 tonna között változott. Eközben a kabin nyomásállósági tesztjét is elvégezték, az űrhajó kiállta a megpróbáltatásokat.
Az Orion űrhajó 2014 szeptemberében, egy Atlas-IV rakéta tetején indul első próbaútjára a világűrbe, természetesen személyzet nélkül. (Ezt követően a második, még mindig személyzet nélküli próbarepülésre – legalább – három évet kell várni, mert a tervek szerint 2017-ben már a NASA még csak készülő, új hordozórakéta-rendszere viszi a világűrbe az Oriont.)
Az alig több mint egy év múlva sorra kerülő EFT-1 (Exploration Flight Test-1) nevű próbarepüléskor az Orion több mint 5800 km-re távolodik el a Földtől, ez a Nemzetközi Űrállomás keringési magasságának 15-szöröse, bár a Hold távolságának csak alig 1,5 százaléka. Visszatérésekor a légkörbe való belépési sebessége meghaladja 40 000 km/órát, ami közel 5000 km/órával nagyobb, mint bármely eddigi űreszköz visszatérési sebessége. Azért ilyen nagy a sebesség, mert ezzel szimulálják az űrhajó távolabbi célpontoktól, a Holdról, egy kisbolygótól, esetleg a Marsról való visszaérkezését. A légkörbe lépve a kabin külseje 2200 Celsius-fokra forrósodik fel, azaz jobban, mint az Apollo-kabinok visszatérése óta bármely űreszköz.
A hőálló burkolat