Ott hibáztunk, hogy nem néztünk elég gyakran a térképre

Hetven évvel ezelőtt Magyarország előzetes egyezményt kötött Angliával és a szövetséges hatalmakkal a feltétel nélküli megadásról. Az egyezmény kémregénybe illő módon, a legnagyobb titokban jött létre, mégsem lehetett sikeres.

1943. szeptember 9-éről 10-ére virradó éjjel Veress László, a magyar külügyminisztérium fiatal titkára találkozott Hughe Knatchbull-Hugessen törökországi angol követtel. A megbeszélés témája különleges volt: az angol követ átadta Veress Lászlónak, a magyar kormánycsoport megbízottjának azokat az előzetesen egyeztetett feltételeket, amelyek Magyarország kapitulációját, tehát második világháborús szereplésének befejeződését jelentették volna.

A különleges témához különleges helyszín és idő illett: a tárgyalásra éjszaka, az angolok Márvány-tengeren ringatózó hajóján került sor. A téma kényes természete miatt indokolt volt a legteljesebb titoktartás, hiszen nem csupán a németek előtt kellett titkolni a hátuk mögött folytatott béketárgyalásokat, a magyar kormány bizonyos miniszterei sem tudhattak róla.

Legyen vége a háborúnak?

1942 elején Magyarország hadban állt az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és a Szovjetunióval, noha hadműveleteket csak az utóbbival szemben folytatott. A háború elejének német villámháborús eredményei és a Szovjetunió elleni, 1941 nyarán induló hadjárat kezdeti sikerei még azoknak a kezébe adtak érveket, akik hittek a végső német győzelemben. 1942-1943 fordulójára azonban fordulni látszott a kocka: az észak-afrikai német vereségek, a sztálingrádi és a Don-kanyari katasztrófa egyre többek számára tették kérdésessé a német győzelem lehetőségét.

Az 1942 márciusában hivatalba lépő Kállay-kormány összetétele jól tükrözte az ország megosztottságát, hiszen erősen németbarát, a mellettük való kitartást pártoló miniszterek és németellenes, a kiút lehetőségeit latolgató politikusok egyaránt szerepet kaptak benne. Ez utóbbiak egyre inkább úgy látták, katasztrófa lenne, ha a németek oldalán érné Magyarországot a vesztes háború vége. Ez az eshetőség a szovjet megszállás és a fennálló társadalmi viszonyok gyökeres átalakulásának rémével fenyegetett.

Kállay Miklós kormánya beiktatása napján, 1942. március 10-én. A kormány tagjai között angol- és németbarát politikusok egyaránt voltak: a németbarát Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter (ülő sor, balról az első) például még a Szálasi-kormányban is megőrizte posztját, míg a mellette ülő, inkább angolbarát Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter (ülő sor, balról a második) akkor már a mauthauseni koncentráicós táborban raboskodott Forrás: Wikipedia

Erősen antikommunista beállítottságuk és a Szovjetunióval szembeni félelmeik miatt tehát először csak az angol-amerikai szövetséggel kívántak tárgyalni. Leginkább az angoloknál tűnt lehetségesnek a puhatolózás, hiszen a háború előtti időkből velük voltak a legerősebb kapcsolataik a magyar vezetőknek, az amerikaiakat pedig kevéssé érdekelték a térség ügyei.

A tárgyalók fő célja az volt, hogy a háború után is megőrizzék a fennálló társadalmi rendet, az ország 1938-41-ben visszaszerzett területeit, és elkerüljék a szovjet megszállást. Céljaik akár illúziónak is tűnhettek: az ország közvetlenül a Szovjetunióval állt harcban, ráadásul az angol-amerikai-szovjet szövetség kinyilvánította, kizárólag közösen tárgyalnak bármely velük harcoló országgal.

Bethlen István korábbi miniszterelnök, aki Horthy bizalmasa maradt a háború idején is Forrás: Wikipedia

Kémektől nyüzsgő fővárosok

A magyar kormánynak a béke útját kereső csoportjába tartozott a nyilvános fórumokon a "végsőkig kitartásról" szónokló Kállay Miklós miniszterelnök és egyben külügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök, Bethlen István volt miniszterelnök, valamint a külügyminisztérium vezető tisztviselői közül sokan. A tárgyalásokról és az ott kialakított magyar álláspontról Horthy Miklós kormányzó is tudott, a tárgyalások apró részleteit viszont nem ismerte.

Ez a magát a tárgyalások során "kormánycsoportnak" nevező kör konspirációra kényszerült: terveiket a németeken kívül még a magyar kormány németbarát miniszterei és tisztviselői előtt is titkolniuk kellett, vagyis a formális kormányüléseken a különbéke ügye föl sem merülhetett, hiszen az ott elhangzó információk, vélemények azonnal a németekhez kerültek volna.

A kapcsolatfelvétel az angolokkal és az amerikaiakkal nem volt egyszerű, hiszen a hadiállapot beálltával a követségek működése és a szemben álló országok közötti minden hivatalos és magánjellegű kapcsolat megszűnt. A kapcsolatfelvétel egyedüli terepei a semleges országok fővárosai voltak: Lisszabonban, Stockholmban, Isztambulban, Bernben egy helyen működtek magyar, német, olasz, angol, amerikai, szovjet és más jelentős országok követségei. Az ellenséges országok diplomatái fogadásokon akár találkozhattak is egymással. Ezekben a fővárosokban zajlottak a háború legnagyobb diplomáciai játszmái, nyüzsögtek a kémek és a különböző titkos megbízatásokban eljáró ügynökök.

A kapcsolatfelvételben további nagy nehézséget jelentett a szövetséges országok azon doktrínája, hogy külön nem tárgyaltak az ellenséges országokkal, ráadásul kizárólag feltétel nélküli megadás jöhetett szóba. Ezenkívül nem volt könnyű leküzdeni az angol diplomaták bizalmatlanságát sem: érthető volt, hogy nehezen adtak hitelt egy fiatal segédtitkárnak, aki országa feltétel nélküli megadását ajánlja fel.

A németek között is volt, aki különbékét akart Angliával. A Hitler 50. születésnapján 1939-ben készült képen bal oldalon Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr (hírszerzés) vezetője látható, aki 1942-43-ban fölvette a kapcsolatot az angolokkal. 1945-ben árulásért kivégezték Forrás: Wikipedia

A külügyminisztériumi segédtitkár és a konzul

A magyar kormánycsoport a puhatolózó tárgyalások megkezdésére olyan személyeket választott, akiknek utazása nem keltett gyanút a németekben. Újságírók, üzletemberek, professzorok, alacsony beosztású tisztviselők egyaránt részt vettek a kapcsolatfelvétel előkészítésében, ám a valódi tárgyalásokhoz igazi diplomaták kellettek. Az első puhatolózó tárgyalások Lisszabonban és Stockholmban zajlottak 1943 első felében, ám ezek az egyeztetések a kapcsolatfelvétel szándékának kinyilvánításán kívül nem hoztak semmilyen eredményt.

Az egyeztetésekre aztán a legmegfelelőbb helyszínnek Isztambul tűnt, ahol a kormánycsoport reményei szerint kevésbé voltak a németek szeme előtt. A puhatolózás segítésére 1943 májusában Ujváry Dezső személyében új konzult neveztek ki Isztambulba, aki az egyértelműen a németbarát vonalhoz tartozó Vörnle János ankarai magyar követet megkerülve közvetlenül a külügyminisztériumnak jelenthetett.

A tárgyalásokat 1943 nyarának eseményei gyorsították föl. Egyrészt az angol, az amerikai és a szovjet kormány egymás között lefolytatta az egyeztetéseket a különtárgyalásokról. Másrészt Mussolini bukása és Olaszország kiesése a háborúból, valamint a kurszki páncéloscsatában elszenvedett német vereség további érvet jelentett a magyar kormánycsoport számára a békepuhatolózás folytatására, amit augusztus folyamán az angolok is sürgetni kezdtek. A magyar kormánycsoport számára az olaszországi események azt a reményt keltették, hogy Olaszországon keresztül, vagy egy majdani balkáni partraszállás eredményeként az angol-amerikai csapatok hamarabb érnek Magyarországra a szovjet alakulatoknál.

1943 augusztusában a kormánycsoport vezetői a Horthy Miklós kormányzónál a Várban tartott megbeszélésen határozottabb lépések megtételére szánták el magukat. Elhatározták, hogy különbékét kezdeményeznek az alábbi feltételekkel: nincs szovjet megszállás, elismerik Magyarország határait, és a szövetséges hatalmak elfogadják az esetleg szociáldemokratákkal kibővített kormányt.

Horthy és Hitler Forrás: AFP

A felvetéseket Veress László, a külügyminisztérium fiatal sajtófigyelő segédtitkára vitte Isztambulba. A fedőtörténet szerint az Izmiri Nemzetközi Vásárra vitt árumintát a fiatal tisztviselő, így nem keltette fel a németek gyanakvását. Ujváry konzul és Veress augusztus 20-án - a szakirodalom nem egységes a pontos dátumban - egy elhagyatott házban találkoztak az angol követ helyettesével, itt közölték a magyar javaslatot.

Veress aztán - hogy megőrizze utazásának látszólagos célját - tovább utazott az izmiri vásárra, ahonnan szeptember elején tért vissza Isztambulba. Eközben lázas diplomáciai megbeszélés folyt Londonban: a válasz szövegét egyeztették Washingtonnal és Moszkvával. Roosevelt amerikai elnök csak annyit mondott, hogy "nagyon érdekes". Moszkva és London között viszont valódi különbség volt: Moszkva azt szerette volna, ha azonnali kapitulációt kérnek Magyarországtól, míg London ezt túl kockázatosnak ítélte, és megelégedett azzal, hogy egyelőre titokban tartják a kapitulációt, és csak a "megfelelő időpontban" hozzák nyilvánosságra. Végül az angol változatot küldték Isztambulba.

Szeptember 9-én reggel, az Olaszországgal kötött szövetséges fegyverszünet bejelentésének másnapján tájékoztatták Veresst arról, hogy az angol követ találkozni kíván vele. A találkozóra szeptember 9-én éjjel került sor, a már említett regényes körülmények között a tengeren. Magyar részről egyedül Veress László segédtitkár volt jelen, az angolok részéről pedig a nagykövet - ebben nem egységes a szakirodalom véleménye - és az angol titkosszolgálat két tisztje.

Velük akartak tárgyalni: angol és amerikai vezetők az 1943 augusztusában Québecben tartott konferencián. A kép bal oldalán Anthony Eden brit külügyminiszter fog kezet Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel, közvetlen mögöttük Mackenzie King kanadai miniszterelnök, a jobb oldalt kalapban Winston Churchill brit miniszterelnök Forrás: Wikipedia

A titkos rádióadó

Az angol követ által átadott válasz semmilyen kötelezettséget nem tartalmazott a szövetségesekre nézve, kizárólag a magyar kormány feladatait foglalta össze. Nem volt ígéret sem a szovjet megszállás elkerüléséről, sem a visszaszerzett területek megtartásáról. A magyar kormánytól elvárták, hogy a "megfelelő pillanatban" jelentse be a megadást: ez annyit jelentett, hogy akkor, amikor a szövetséges csapatok elérik Magyarország határait, és technikailag lehetővé válik az átállás. A magyar kormány az olasz kiugrás után abban reménykedett, hogy az angolok és az amerikaiak érnek ide előbb. Az egyéb feltételek a németekkel való szövetség lazítását tartalmazták.

A feltételek

Magyarország vállalja a feltétel nélküli megadást, de csak akkor, ha a szövetséges csapatok az ország határaihoz érnek, addig titokban tartják; az ország csökkenti a katonai és gazdasági együttműködést a németekkel; ellenáll minden német megszállási kísérletnek; lecserélik a hadsereg németbarát vezetőit; titkos angol katonai küldöttséget fogad Magyarország; titkos rádióadón tartják a kapcsolatot.

Az angoloktól kapott két rádióadót Veress László a nemzetközi vásárról származó visszárunak álcázva, a németek által megszállt területeken átutazva sikeresen Budapestre csempészte. Budapesten tájékoztatták a kormánycsoport tagjait, az egyeztetések pedig a rádión keresztül folytatódtak az isztambuli angol követséggel. Végül október 10-én Wodianer Andor lisszaboni követ nyilatkozott a lisszaboni angol követnek, hogy lényegében elfogadhatóak a feltételek, és ha az angol-amerikai csapatok elérik Magyarország határát, érvénybe lép a feltétel nélküli megadás.

A megállapodás azonban, mint ismert, soha nem lett végrehajtva. Magyarország nem tartotta be a németekkel való kapcsolat lazítására vonatkozó ígéretét, ráadásul 1943 hátralévő hónapjaiban az olaszországi szövetséges hadműveletek is lelassultak, így elillant annak az esélye, hogy az angolok és amerikaiak hamarabb érjék el az ország határait.

A németek tudtak róla

A fő okot azonban Ujváry Dezső isztambuli konzul így fogalmazta meg: "Ott hibáztuk el, hogy nem néztünk elég gyakran a térképre". Ujváry Dezső tömör mondata talán azt jelenti, hogy a térkép elárulta volna nekik: a háború teljes vereséget megelőző befejezése kizárólag a szovjet kormánnyal való tárgyalás útján lehetséges, hiszen 1943-1944 fordulójára egyre valószínűbbé vált, hogy a szovjetek érnek ide előbb.

A német kormány is tisztában volt azzal, hogy a magyar kormány puhatolózó tárgyalásokba kezdett, noha a pontos megállapodást nem ismerték. A Kállay-kormány tehát elvesztette Hitler bizalmát, ráadásul a németek nem akarták, hogy megismétlődjön az olasz eset. Mindennek eredményeként a Magyarországra vonatkozó megszállást előirányzó Margarethe-terv már 1943. szeptember 30-án készen állt, és megkezdődtek a megszállás politikai előkészületei is.

A magyar kormány 1944 októberében próbált meg ismét kiugrani a háborúból. Ekkor az ország már német megszállás alatt állt, a szovjet csapatok pedig Magyarország területén harcoltak. Horthy Miklós kormányzó és köre ekkor már nem látott más lehetőséget, mint hogy közvetlenül a Szovjetunióval tárgyaljon. A szintén regényes körülmények között kiutazó küldöttség Moszkvában megkötötte a fegyverszüneti megállapodást, ám annak végrehajtása kudarcba fulladt, a végeredmény pedig 1944. október 16-án az lett, hogy a németek támogatásával a nyilasok alakítottak kormányt.

Meleg, holdvilágos éjjel volt

"Magyar részről a találkozón egyedül én vettem részt, angol részről pedig a nagykövet: Sir Kantchbull-Hugessen és két angol tiszt, a SOE (Special Operations Executive) tisztjei. A találkozó a késő éjjeli órákban zajlott le, a Márvány-tengeren. Szép, meleg, holdvilágos őszi éjjel volt, emlékszem a tengervíz csillogására... Hosszú időbe telt, amíg a kis hajó, amellyel a két tiszt kivitt a Márvány-tengerre, megtalálta a nagykövet jachtját, amely egy öbölben horgonyzott. Akkor az egyik tiszt a mi kis hajónkról motorcsónakon átment a jachtra. Ott teljes sötétség volt, hiszen már hajnali 2 óra felé járt az idő. Aztán hirtelen fények gyulladtak és a motorcsónak áthozta a nagykövetet a mi kis hajónkra, amely szintén az angol kormány tulajdona volt. (...) Az angol nagykövet felolvasta nekem az angol külügyminiszter táviratát."

Veress László visszaemlékezése. Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Budapest, 1982, 59-60.