Elkészült az első interjú egy halottal

Kilenc évvel ezelőtt Graham egy nap arra ébredt, hogy halott. Pontosabban: az agya halott, méghozzá ő maga ölte meg. Graham persze mindvégig élt, csak az obskúrus Cotard-szindrómának esett áldozatul.

A Cotard-szindróma egy igen ritka neuropszichiátriai kórkép; a benne szenvedők úgy képzelik, hogy testük egésze vagy annak egyes részei megszűntek létezni. Graham számára az agyának léte vált kérdésessé. „Nehéz ezt elmagyarázni” – próbálta később orvosának leírni, mit élt át akkor. „Egyszerűen úgy éreztem, mintha nem volna agyam többé. Mondtam is folyton az orvosoknak a kórházban, hogy hiába adják nekem azokat a tablettákat, ha egyszer nincs agyam. Megsütöttem a fürdőkádban.” Graham ugyanis súlyos depressziós állapotában öngyilkossági kísérletet követett el a fürdővizébe merített elektromos készülékkel, és ezt követően került ebbe a kétségbeejtő helyzetbe.

A New Scientist beszámolója szerint orvosai hamar megtapasztalták, hogy Grahamre egyáltalán nem hatnak az észérvek. Hiába bizonygatták neki, hogy nem lehet halott, ha egyszer velük szemben ül, beszél, lélegzik; a férfi képtelen volt elfogadni, hogy az agya életben van. „Csak felbosszantottak vele” – mesélte utólag. "Fogalmam sem volt, hogyan beszélhetek vagy csinálhatok bármit is agy nélkül, de legjobb tudomásom szerint mégis ez volt a helyzet.” Az orvosok végül tanácstalanságukban két, a témához értő neurológussal, az Exeteri Egyetemen (Anglia) dolgozó Adam Zemannel, valamint Steven Laureysszel, a Liège-i Egyetem (Belgium) munkatársával vették fel a kapcsolatot.

„Ez volt az első és egyetlen alkalom életemben, hogy a titkárom ezekkel a szavakkal adta át nekem a kagylót: most tényleg fontos lenne a telefonhoz jönnie és beszélnie ezzel a beteggel, mert azt állítja magáról, hogy meghalt” – emlékszik vissza Laureys. „Igazán különös beteg volt” – idézi fel Zeman is Grahammel való találkozását. „Kényszerképzete a világhoz való viszonyulásának egyfajta metaforája volt. Bármit érzékelt, nem motiválta. Úgy érezte, valamiféle ingaállapotba került az élet és a halál között.”

A Cotard-szindróma előszobája a depresszió

Nincs pontos képünk arról, milyen gyakori lehet valójában a Cotard-szindróma. Egy 1995-ös hongkongi tanulmány, amely 349 idős pszichiátriai beteg állapotát tekintette át, két olyan pácienst azonosított, akik a Cotard-ra emlékeztető tüneteket produkáltak. A kutatók úgy vélik, hogy ma már, mivel a Cotard-szindróma előszobájának tekinthető depressziós állapotokra hatékony és gyors kezelések állnak rendelkezésre, a tünetegyüttes rendkívül ritka lehet. A róla szóló tudományos irodalom ezért a Grahaméhez hasonló egyedi esetek ismertetésére korlátozódik. Ezekből az esetleírásokból kiderül, hogy a cotard-os betegek némelyike lényegében éhen halt, mert azt gondolta, már nincs szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához. Mások savval próbálták megsemmisíteni a testüket, mert meggyőződésük szerint ez volt az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljanak az élőhalottság fogságából.

Graham mellett szerencsére ott állt a testvére és ápolói, akik gondoskodtak a táplálásáról. Létezése azonban mentes volt minden élvezettől. Később így jellemezte akkori állapotát: „Nem akartam embereket látni. Nem volt értelme. Semmiben sem leltem örömöt. Korábban imádtam az autómat, de az idő tájt feléje se néztem. Minden, ami valaha érdekelt, egyszeriben eltávolodott tőlem. Semmi jó nem maradt a cigarettázásban sem. Elvesztettem a szaglásomat és az ízlelésemet. Értelmetlen volt ennem, mert halott voltam. A beszéd csak időpazarlás lett volna, mert nem volt semmi mondanivalóm. Még gondolataim sem igazán voltak. Minden értelmetlennek tűnt.”

Forrás: AFP/Dirk Waem

Olyan volt az agya, mint egy vegetatív állapotban lévő betegé

Páciensük agyának tüzetesebb vizsgálata némi támpontot nyújtott Zeman és Laureys számára Graham állapotának megértéséhez. Elsőként a cotard-os esetek történetében, pozitronemissziós tomográffal (PET-tel) leképezték Graham különböző agyi régióinak anyagcsere-intenzitását, és meghökkentő eredményre jutottak: homloklebenyének és halántéklebenyének kiterjedt területein majdnem olyan alacsony metabolikus aktivitást mértek, mint egy vegetatív állapotban lévő betegen. Az érintett régiók némelyike annak a komplex idegi hálózatnak képezi részét, amely öntudatunk és tudatelméletünk – a saját és mások elméjéről alkotott modellünk – alapjául szolgál. Ennek a hálózatnak révén emlékezünk múltunkra, gondolkodunk és alkotunk képet saját magunkról, és ennek segítségével azonosítjuk saját magunkat mint azt a cselekvőt, aki tetteinkért felelős.

„Tizenöt éve elemzek PET-felvételeket, de még senkit nem láttam ilyen abnormális eredménnyel a saját lábán járkálni és emberekkel kommunikálni” – állítja Laureys. „Graham agyfunkciója úgy nézett ki, mint olyasvalakié, aki alszik vagy műtéti altatás alatt áll. Legjobb tudomásom szerint ez a mintázat éber emberen teljesen egyedi.” A New Scientist a Grahammel folytatott beszélgetéseket az első interjúnak nevezi egy halottal. Persze elképzelhető, hogy Graham eredményeit befolyásolták az antidepresszánsok, amelyeket abban az időben szedett, és – amint Zeman kiemelte – amúgy sem volna bölcs dolog egyetlen ember vizsgálatából messzemenő következtetéseket levonni. Ezzel együtt Zeman is elismeri, hogy „a felvételeken látható csökkent agyi metabolizmus összefüggésben állhatott a megváltozott móddal, ahogy Graham a világot érzékelte, és befolyásolhatta a világról való ésszerű gondolkodás képességét.”

„Most már örülök, hogy még élek”

„Sok mindent kellene még tudnunk ahhoz, hogy pontosan definiálhassuk, mit jelent a tudat” – véli Laureys, hozzátéve: a Grahaméhez hasonló szokatlan esetek vizsgálata közelebb vihet minket annak megértéséhez, miként állítja elő agyunk saját magunkról alkotott képünket, és hogy ez a képességünk hogyan tud meghibásodni. Grahamet az agyáról készült felvételek sem hozták nagy izgalomba: „Én szimplán csak rettenetesen éreztem magam” – kommentálja. Ekkorra a fogai már megfeketedtek, annyira nem törődött a tisztításukkal, és ez csak erősítette benne a halottság érzetét. A jövőt illetően semmiféle elképzeléssel nem rendelkezett. „Nem volt más választásom, mint elfogadni, hogy momentán nincs módom ténylegesen meghalni. Rémálom volt az egész.”

Alkalmanként ellátogatott a helyi temetőbe. „Szívesen ott maradtam volna, az állt a legközelebb ahhoz, mintha tényleg halott lettem volna.” Tünetegyüttesének akadtak megmagyarázhatatlan velejárói is: például annak előtte dús lábszőrzete kihullott. Saját elmondása szerint a Cotard után úgy nézett ki, mint a kopasztott csirke. Ám sok-sok időbe tellett, míg visszatért Graham tréfálkozni való kedve. A rengeteg pszichoterápiás foglalkozás és beszedett gyógyszer hatására javulni kezdett az állapota, és lassacskán kiszabadult a Cotard fogságából. Ma már újra képes az önálló életvezetésre.

„A Cotard fokozatosan elmúlt, és Graham ismét képes élvezni az életet” – összegezte Zeman betege sorsának alakulását. „Nem állítanám, hogy teljesen visszataláltam a régi kerékvágásba, de sokkal jobban vagyok. Kijárok, teszek-veszek a ház körül” – számol be aktuális helyzetéről maga a beteg. „Már nem érzem magam agyhalottnak. Legfeljebb néha kicsit bizarrnak tűnnek a dolgok.” Vajon megváltoztatta ez az élmény a halállal kapcsolatos érzéseit? „Nem félek a haláltól, de ennek nincs köze ahhoz, ami történt velem. Mind meghalunk egyszer. De most már örülök, hogy még élek.”