Mindez azért jelentős eredmény, mert Nagy Károly sírját halála után több alkalommal is fölnyitották, így földi maradványai könnyen elkallódhattak volna az elmúlt évezredben. Először III. Ottó császár nyittatta fel a sírt 1000-ben, majd Barbarossa Frigyes 1165-ben, aki egy kőszarkofágban temettette vissza Károlyt. 1215-ben II. Frigyes érckoporsót csináltatott, majd 1349-ben IV. Károly császár újra fölnyittatta a sírt. Ezután már nem is egyetlen helyre temették vissza Károlyt, hanem különböző ereklyetartókat csináltattak a combcsontjának, a koponyának és később a jobb kar bizonyos részeinek. Ezt követően csupán 1861-ben nyitották meg újra a sírt, majd teljes titokban 1988-ban.
Ekkor kezdődtek azok a kutatások, amelyeknek eredményeként a Rühli professzor vezette csoport a különböző helyeken őrzött maradványokból képes volt rekonstruálni Nagy Károly testét. A vizsgálat ugyanis kimutatta, hogy a szarkofágban és az ereklyetartókban őrzött maradványok egyetlen embertől valók, ráadásul antropológiai sajátosságaik megegyeznek azzal, amit Nagy Károlyról tudunk. A vizsgálat szerint a maradványok egy 184 centiméter magas emberhez tartoznak, a történeti források pedig Nagy Károlyt különlegesen magasnak írják le. A 8-9. században, amikor a férfiak átlagos magassága 169 centiméter volt, ez a testméret valóban kiemelkedőnek számított.
A történeti források arról is beszámolnak, hogy Nagy Károly idős korában sántított, aminek nyomai szintén kimutathatók a csontokon. A csontok egyébként egyértelműen egy idős emberhez tartoznak, viszont nem mutatható ki rajtuk a tüdőgyulladás nyomai, amit a hagyomány Nagy Károly halála okának tart. A kutatók szerint egyébként Nagy Károly magasságához képest sovány, mindössze 70 kilogramm volt.
Nagy Károly a germán nyelvcsaládba tartozó frank birodalom legnagyobb uralkodója volt. Apja, a feltűnően alacsony ember hírében álló Kis Pippin (uralkodott 752-768) alapította meg a Karoling-dinasztiát, amikor átvette a királyi hatalmat a frankok utolsó, Meroving-házból származó uralkodójától. Fia, Nagy Károly hódításaival minden irányban kiterjesztette a frankok uralmát, egy időre még a mai Magyarország nyugati részét is uralma alá hajtotta. Jelentősége abban állt, hogy a Római Birodalom szétesése után három évszázaddal ő volt az első nyugat-európai uralkodó, aki képes volt valamilyen egységet létrehozni a szétszabdalt kontinensen. Ezért koronáztathatta magát „római császárrá” 800 karácsonyán, elsőként a római birodalom bukása óta. Regnálása kulturális újjászületést is jelentett, noha dicsőséges uralkodásának eredményeit utódai nem tudták megőrizni.