Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A középkor utolsó három évszázadában (13-15. század) fokozatosan alakultak ki az országgyűlés funkciói: a király csupán a nemességgel közösen alkothatott az ország életét befolyásoló törvényeket. A nemesség akaratnyilvánításának színtere az országgyűlés volt, aminek gyökerei a 13. század végére, III. András uralkodásáig nyúlnak vissza. Az erőskezű Anjou- és Luxemburg-uralkodók idején, a 14. században lényegében szünetelt az országgyűlés, csupán Zsigmond halála után, 1439-től lett újra jelentős ez az intézmény.
Az országgyűlések összehívásakor kétféle elv váltogatta egymást: volt, amikor valamennyi nemes személyesen jelenhetett meg, ilyenkor értelemszerűen nem tartottak előzetes választást. Más esetekben – s már a 15. században is ez volt a gyakoribb – minden nagyobb megye négy-négy, a kisebbek pedig két-két küldöttet választottak az országgyűlésbe, az arisztokraták és a főpapok pedig személyesen képviselhették magukat. Pontos adat sajnos nincs arra vonatkozóan, hogy mikor volt először követválasztás. Az biztos, hogy 1440-ben már tartottak választást a megyékben, hiszen ekkor 28 megye 53 követe érkezett meg a gyűlésre.
A rendi Magyarország országgyűlésének szokásait évszázadokra az 1608. évi I. tc. határozta meg. Ez a törvény elrendelte, hogy – szemben még a 16. században is előforduló személyenkénti megjelenéssel – a megyéknek, a kerületeknek, a városoknak és a káptalanoknak követeket kellett választani az országgyűlés alsó táblájára, a felső tábla ülésein pedig személyesen vehettek részt a főurak és a főpapok. 1848-ig külön ülésezett az erdélyi és a magyarországi országgyűlés.
Az alsó táblán a megyék két küldöttének egy szavazata volt – vagyis megyénként egy –, valamennyi városnak együttesen egyetlen szavazat jutott, ezen kívül pedig további testületeknek is volt szavazatuk. A követek és a szavazatok száma tehát nem egyezett: a követek száma 120-140 között változott az alsó táblán, míg összesen 55-59 szavazat volt leadható az országgyűléseken.
A megyék két-két követének egységes szavazását az tette lehetővé, hogy a reformkorban a követeknek kötött volt a mandátuma: megválasztásukkor a megyék a követek számára részletes iránymutatást adtak a különböző ügyekben képviselendő elvekre vonatkozóan. Ezt nevezték követutasításnak, amit menet közben is megváltoztathattak a vármegyék. Így járt Kölcsey Ferenc is: 1832-ben reformpárti követutasítással indult Pozsonyba, amit aztán Szatmár megye 1834-ben reformellenes programra változtatott. A Himnusz szerzője azonban az elvek embereként nem kívánta képviselni a nézeteivel ellentétes programot, így követtársával együtt lemondott.
1848 áprilisában szentesítette az uralkodó az áprilisi törvényeket, ami teljesen új alapokra helyezte a választások rendszerét. 1848 előtt a vármegyei nemesek választottak képviselőket az országgyűlésre. Az áprilisi törvények értelmében már nem a származás alapján járt a választójog, hanem a vagyoni helyzet alapján döntötték el, ki szavazhat. A szavazati joggal rendelkezők száma a felnőtt lakosság addigi 1,3%-áról 5-6%-ra emelkedett, vagyis kb. 600 ezer fő szavazhatott a választáson. Összesen 450 választókerületet hoztak létre, mindegyik kerület 1-1 képviselőt küldött az országgyűlésbe.
Az első népképviseleti országgyűlési választást 1848. június 15. és július 2. között tartották meg. A választás kevésbé ismert furcsasága, hogy nagyjából 150-180 körzetben volt csak egynél több jelölt, ugyanis a Batthyány-kormány képviseletében eljáró főispánok gondos előkészítő munkája eredményeként közel 300 körzetben csak egyetlen jelölt volt, így a körzetek jelentős részében egyhangú eredmény született. Nem meglepő tehát, hogy a választásokat lebonyolító és megszervező Batthyány-kormánynak nagy többsége lett az új országgyűlésben, a kormány ellen indulni kívánó Petőfi Sándor pedig még jelölt sem lehetett. Minderre talán azért volt szükség, mert a márciusi forradalom után létrejött kormánynak az ingatag külpolitikai helyzetben erős belső támogatásra volt szüksége.
Magyarországon az általános, titkos és egyenlő választójogot az 1945. évi választásokon vezették be először. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945 szeptemberében fogadta el az új választójogi törvényt. A törvény értelmében minden 20. életévét betöltött magyar állampolgár – férfiak és asszonyok egyaránt – választójogot kaptak. 1945 előtt egyéni választókerületek voltak, az új választási rendszerben viszont 16 választókerületre osztották az országot, ahol a pártok listáira lehetett szavazni, egyéni körzetek egyáltalán nem voltak. 12 ezer szavazat után kapott egy párt egy mandátumot, a töredékszavazatokat pedig az országos listán lehetett képviselői helyre váltani. Ezen a választáson eltérő színű szavazócédulával szavazhattak a férfiak és a nők. Innen tudható, hogy a női szavazóknak köszönhette a Kisgazdapárt hatalmas fölényét.
Ehhez foghatóan demokratikus választás Magyarországon korábban nem volt, hiszen – a háborús bűnösök kivételével – valóban általános lett a választójog, a pártok is szabadon kampányolhattak, s a szavazópolgárok is szabadon dönthettek. A választás azonban mégis nélkülözte azt a tulajdonságát, amiért parlamenti demokráciákban választást tartanak: nem döntött a kormány összetételéről. A választáson induló pártok ugyanis – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására – már a november 4-én megtartott választás előtt kinyilvánították, hogy közös program alapján koalícióban fognak kormányozni. A választás így lényegében csupán a koalíció belső erőviszonyait határozta meg. A választás győztese egyébként 57%-os eredménnyel a Független Kisgazdapárt lett. Közép-Európa országai közül egyébként Magyarországon szenvedte el legnagyobb vereségét a Kommunista Párt, hiszen más országokban már az első háború utáni választásokon győzelmet arattak.
1947-re gyökeresen megváltozott a politikai helyzet: a Kommunista Párt „szalámitaktikája” révén az addigi legnagyobb kormánypárt, a Független Kisgazdapárt részekre szakadt, vezetői közül többeket – köztük Nagy Ferenc miniszterelnököt – emigrációba kényszerítettek. A kommunisták elérkezettnek látták az időt, hogy a parlamentben is növeljék erejüket, ezért minden eszközzel arra törekedtek, hogy új választást írjanak ki.
Az augusztus 31-én megtartott választás a szavazás napján elkövetett tömeges méretű csalásról vált hírhedtté. A nyári időpont miatt ugyanis lehetővé tették, hogy a választók lakóhelyüktől távol szavazzanak, ahol a választási névjegyzékből készített kék színű kivonattal igazolták jogosultságukat. A Kommunista Párt aktivistái a Belügyminisztériumtól kapott, pluszban legyártott „kék cédulák” segítségével teherautókon járták az országot, s nagy mennyiségű cédulájuk segítségével több – akár tíz – helyen is szavaztak. Az akcióban a kommunista irányítás alatt álló rendőrség és az ÁVO is részt vett, a becslések szerint 100 000 körül volt a leadott hamis szavazatok száma.
A választási folyamatot azonban nem csupán a választás napján befolyásolták a kommunisták. Jó előre módosították a választási törvényt: közel félmillió szavazótól vonták meg a választójogot, jellemzően olyan személyektől – például a kitelepítésre kijelölt németektől, Horthy-korszak közép- és alsó szintű vezetőitől, a B-listázottaktól –, akik vélhetően jobboldali pártokra szavaztak volna. A választás összességében csalódást okozott a bolsevikoknak: a Kommunista Párt ugyan első lett, de csak 24%-ot kapott, a polgári pártok így is bőven több mint 50%-hoz jutottak. Az egyértelmű többség megszerzése tehát egyáltalán nem sikerült, így adminisztratív eszközökhöz nyúltak: mondvacsinált okokból megsemmisítették a legradikálisabb ellenzéki szervezet, a Magyar Függetlenségi Párt 49 képviselői mandátumát, majd politikai eszközökkel a másik ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt fölszámolása is megkezdődött. Amikor aztán 1949 májusában – négy éven belül immáron harmadszor – ismét választást rendeztek, már csak egyetlen listára lehetett szavazni: a kommunisták dominálta Népfrontra meglepő módon a választók 96,2%-a szavazott.
Az 1949. évi választás az első volt a pártállami választások sorában. Ezt követően rendszeres időközökben megrendezték ezeket a szavazásokat, és az eredmény mindig a Népfront elsöprő győzelmét hozta. Ezeken a választásokon nem a Magyar Dolgozók Pártja, később a Magyar Szocialista Munkáspárt indult, hanem a Népfront, ami a párt mellett pártonkívülieket és egyéb szervezetek képviselőit is fölvonultatta. A választásnak kicsi tétje volt, hiszen a pártállami diktatúra időszakában az évente néhány napig ülésező országgyűlésnek sem volt lényeges szerepe. Az állampárt vezetői számára az országgyűlési választások leginkább egy népszavazáshoz hasonlítottak, ami után újra felmutathatták, hogy az ország 97 százaléka mögöttük áll.
A választást gondos propaganda előzte meg, s nem nagyon lehetett távol maradni, ez biztosította a magas, 96-97 százalék körüli részvételt, s az egyetlen Népfront-lista ugyanilyen arányú győzelmét. Az 1947. évihez hasonló, „technikai” jellegű csalásra ebben az értelemben nem is volt szükség, legfeljebb az adatok kicsike korrekciójára, ahogy Kádár János fogalmazott az 1967. márciusi választások előkészületei során tartott Központi Bizottság-ülésen:
„Szép eredmények ígérkeznek. De talán nem értenek félre, ha azt is megemlítem (...), hogy a legutóbbi választások eredményeit itt a központban egy kicsit meghamisítottuk. Amikor ugyanis befutottak az eredmények, kiderült, hogy 102 százalékra győztünk. Ezt az eredményt egyszerűen meghamisítottuk, levágtunk belőle vagy hat százalékot – de kérem, hogy ez maradjon köztünk. Hogy egy ilyen szám jött ki, ennek persze több oka is van. A választói névsort megcsináltuk. Az alapjában rendben is van, de száz százalékig soha nem szokott rendben lenni!” Jellemző, hogy Kádár ennyire vette komolyan a saját választását.
