Nemesek nélküli államot akartak Dózsáék

Bessenyei Ferenc az Ítélet (1970) című filmben

Amikor 1514. április 9-én Bakócz Tamás esztergomi érsek Budán kihirdette a török elleni keresztes hadjáratot, nem sejthette, milyen lavinát indít el: május végére már lángokban állt az ország. Hogyan lett a keresztes hadjáratból parasztfelkelés, és mit akartak a „keresztesek”?

Előző cikkünkben a Dózsa-féle parasztháborúhoz vezető eseményeket foglaltuk össze. Az 1514. évi lázadás okai sokrétűek: a nemzetközi nagypolitika szinte véletlen eseményei éppúgy közrejátszottak a felkelés kitörésében, mint a magyar politikai elit belpolitikai játszmái, vagy a parasztságot sújtó folyamatok és a török birodalom belső problémái. A lázadás kitörésének közvetlen előzményeiről Barta Gábor és Szűcs Jenő munkái nyomán számolunk be.

A toborzás nehézségei

Miután 1514. április 9-én meghirdették a keresztes hadjáratot, rögtön megkezdődött a katonák toborzása. Először meglehetősen lassan haladt a sereg összegyűjtése, mivel Bakócznak kevés embere akadt erre a feladatra, a magyarországi egyházszervezet és nemesség pedig nem lelkesedett a keresztes hadjárat gondolatáért. Amikor – bár Barta Gábor történész tagadja ennek megtörténtét – Dózsa Györgyöt 1514. április 24-én kinevezték a keresztes had élére, csupán néhány százan lézengtek a Pest alatti táborban.

A toborzást feltehetően az gyorsította föl, amikor – nagyjából Dózsa vélelmezett kinevezésekor – Bakócz a ferences rend obszerváns ágát bízta meg a toborzással. A 15. században kettészakadt ferences rend „szigorúbb” ága az 1510-es évek Magyarországának egyik legjobban működő szervezete volt: országszerte közel hetven rendháza volt 1700 szerzetessel. Április utolsó hetében tehát mozgásba lendültek a ferences barátok, s néhány hét alatt több tízezer embert mozgósítottak. Május első hetében már 15 ezer férfi állt fegyverben Pest alatt, országszerte pedig több táborban összesen további 25-30 ezer fő várta a török elleni hadműveletek kezdetét.

Kondor Béla: Jelenetek Dózsa György idejéből (rézkarc, 1956) Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A toborzás nem volt azonos mértékű az ország különböző részein. Leginkább az Alföld mezővárosaira, hajdúira és kereskedelemből élő jobbágyaira hatott a kereszt fölvételére hívó üzenet. Mint előző cikkünkben láthattuk, ezt a társadalmi csoportot érte a legtöbb sérelem a megelőző évtizedekben. Nem csoda tehát, hogy a gyülekező keresztesek körében egyre radikálisabb lett a hangulat. Pesten kívül pedig Abaúj és Zemplén megyében, Békésben és Biharban, Csanád környékén, valamint Bodrog és Bács megye vidékén gyülekeztek nagyobb számban. A Dunántúlon és Erdélyben – ahol Szapolyai vajdaként nem engedte a gyülekezést – nem keltett komolyabb visszhangot a toborzás.

Ki ellen megy a sereg?

A ferences barátok és egyéb egyházi személyek a pápai bulla szövegének ismertetésével kezdtek a keresztesek soraiba csábítani. A későbbi események szempontjából lényeges, hogy kizárólag a jobbágyok körében gyűjtöttek katonákat, noha van arra is adat, hogy szegényebb, szinte jobbágysorban élő kisnemesek is csatlakoztak a hadhoz. A pápai bulla három főbb pontot tartalmazott. Egyrészt kitűzte a fő célt, a török elleni háborút, és annak lebonyolításával Bakócz Tamás esztergomi érseket bízta meg. Másrészt jutalmat ígért azoknak, akik fölveszik a keresztet: a pápa minden bűnük alól feloldozást ígért azoknak, akik személyesen vagy fölfogadott zsoldos útján részt vesznek a hadjáratban. Harmadrészt pedig kiátkozással és örök kárhozattal fenyegette mindazokat, akik akadályozzák a kereszteseket.

A pápai bulla azonban rendkívül hosszú volt, ezért a toborzásban résztvevők hamarosan tömörített változatokat készítettek belőle a könnyebb érthetőség végett. S ahogy ez lenni szokott, a tömörítést végzők kezén bizony fokozatosan módosulni kezdett a pápai irat értelme. Ez a módosulás pedig világosan összefüggött a toborzást végző obszerváns ferencesek világképével. Két legjelentősebb magyarországi képviselőjük, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát nyomtatásban is megjelent prédikációiban a 15. század végén már erősen bírálta a fennálló társadalmi viszonyokat. Laskai Osvát például bűnnek nevezte azt, ahogy az urak sanyargatják a népet, s az emberek természetes állapotaként az egyenlőséget jelölte meg. Prédikációit alapvetően az uraknak szánta, hogy ráébressze őket, mekkora bűnöket követnek el. Mindehhez pedig az obszerváns ferencesek részéről gyakran határozott, katonás fellépés is társult. Jellemző, hogy a nándorfehérvári diadal előtt kereszteseket toborzó és hősiesen harcoló Kapisztrán János is az obszerváns ferencesekhez tartozott.

Nem csoda tehát, hogy a pápai bulla pontjai fokozatosan új értelmet nyertek a keresztesek között prédikáló ferences barátok kezén. Egyrészt kikerült a szövegekből a pápa hatalma és befolyása a vállalkozás fölött, a középpontba a közvetlen isteni akarat került. Másrészt pedig a spirituális jutalom immáron mindenkit megilletett, aki bármivel – akár egy tál étellel – segíti a mozgalmat, ráadásul az elnyert jutalom örökölhetővé vált a ferencesek prédikációiban. A harmadik pontban pedig már május elején azt mondták ki, hogy ha például egy adószedő vagy vámos pénzt követel a keresztes hadon, nyugodtan meg lehet ölni az illetőt, hiszen ő „az ördög tagja”. A keresztesek tehát már az események elfajulása előtt egyre radikálisabb, társadalmi célokat kezdtek maguk elé tűzni, az adószedők elleni gyűlölködés legalábbis erre utal.

A felkelés kirobbanása

A zavargások először vidéken indultak meg. A táborokban gyülekező katonák hangulata egyre tüzesebb lett, részben a prédikáló ferences barátok miatt, akik gyakran maguk is jobbágysorból kerültek ki, így világosan értették a jobbágyok közötti elégedetlenséget. A jobbágyok haragja egyre inkább uraik ellen fordult, hiszen a nemesek gyakran akadályozták a toborzást, mert a mezei munkák idején nem szerették volna nélkülözni a munkáskezeket, másrészt pedig ijesztőnek találták a fegyverkező parasztok látványát. Május elején már vér is folyt, több megyében a nemesek, saját kezükbe véve a kezdeményezést, a paraszthad föloszlatására készültek.

A különböző vidéki helyszíneken zajló események vélhetően egymást erősítették, a Pest alatti főtáborban viszont sokáig nyugalom volt. Amikor a török határszéli mozgolódásának hírére Dózsa május 8-án mintegy tízezer emberével délnek indult, a keresztes sereg még eredeti céljának megfelelően a török ellen vonult. A tervek szerint Dózsa keresztesei adták volna a fősereget, amelyet nyugatról a horvát bán, keletről pedig Szapolyai vajda seregei támogattak volna.

Forrás: Derkovits Gyula fametszete

Bakócz érsekhez azonban eljutottak az országszerte kibontakozó lázongás és a nemesek elégedetlenségének hírei, ezért április 15-én kelt felhívásával betiltotta a további toborzást. Ez azonban nem csillapította le a kedélyeket, hiszen a keresztes had ettől még nem oszlott föl, a nemesek pedig tovább zaklatták a gyülekező kereszteseket, amire azok is erőszakkal válaszoltak: már ekkor napirenden voltak a nemesi udvarházak elleni támadások. Az erőszak elszabadulni látszott, ezért a kisnemesek és a nagyurak május vége felé már egyértelműen a keresztes had föloszlatását követelték, amit a nyomásnak engedve II. Ulászló király május 20. és 24. között el is rendelt. Ezt követte Bakócz Tamás felhívása, amiben kiátkozás terhe mellett elrendelte, hogy mindenki „tegye le a keresztet” és térjen haza.

Az eseményeket azonban már nem lehetett megállítani. Dózsa és a fősereg Békésben, május 20. körül értesült a toborzás leállításáról. A keresztes sereg a hír hallatára megfordult, s Csanádig vonult vissza. A megyei nemesek megrettentek a fordulat hallatán, hiszen ez már a nyílt lázadás előszele volt. Az igazi fordulat azonban akkor következett be, amikor május 22-én Dózsa seregének egyik előörsét Apátfalvánál Báthori István ispán csapatai szétzúzták, és a keresztesek jelentős része a Marosba fulladt. A győztes nemesek másnap nagy mulatságot rendeznek Nagylak várában, ám Dózsa rajtuk ütött, és nagy győzelmet aratott, sok nagyurat ejtve fogságba.

Ezt követően érkezett a hír Budáról, hogy a keresztes hadjáratot föloszlatták, és hogy mindenkinek haza kell térni. Dózsa „ekkor lépte át a Rubicont”: május 28-án, mintegy válaszul a Budáról érkező futárnak, karóba húzatta az elfogott nemeseket. Az események pontos kronológia vitatott, ám az biztos: a nagylaki karóba húzással Dózsa minden hidat fölégetett maga mögött, az egyre jobban parázsló erőszakból és elégedetlenségből nyílt felkelés lett.

Nemesek nélküli ország

A keresztes hadjárat ideológiája tehát már korábban is eltávolodott az eredeti pápai célkitűzésektől, Nagylak után pedig ez a folyamat folyatódott. A résztvevők továbbra is kereszteseknek nevezték magukat, ám a cél ezúttal már nem a török megregulázása, hanem a bűnös nemesség megzabolázása volt, erre pedig közvetlenül Istentől származtatták jogukat a felkelők, pápáról vagy érsekről már szó sem esett. A jutalom az elnyerhető szabadság volt, a szörnyű büntetés pedig nem csupán azoknak járt, akik akadályozták a kereszteseket, hanem azoknak is, akik vonakodtak csatlakozni. „Krisztus katonái” (ahogy magukat nevezték) között a parasztháborúk történetében egyedülálló, eretnek jellegű ideológia bontakozott ki Szűcs Jenő történész megállapítása szerint.

A keresztesek vezetői – Dózsa és a főként az obeszerváns ferencesek közül kikerülő egyházi személyek – az ország „újjáépítésének” jegyében olyan társadalmat képzeltek el, ahol nincsen különbség nemes és jobbágy között. Ez értelemszerűen a földbirtokok fölosztását is eredményezte volna, valamiféle egyenlőségen alapuló társadalom létrehozásával. A király megmaradt volna az ország urának, ám nem léteztek volna nemesek és püspökök sem. Dózsa György és társai szeme előtt vélhetően a székelyek társadalmában meglévő egyenlőséghez hasonló eszme lebegett, ezt akarták kiterjeszteni az egész országra. Ezen célok megvalósítása érdekében pedig Dózsa országosan összehangolt háborúba kezdett, amelynek lefolyásáról és végkifejletéről következő cikkünkben számolunk be.