Meddig jutottak el a kalandozó magyarok?

Egy bő ezredévvel ezelőtt, a 9-10. században őseink megítélése meglehetősen kedvezőtlen volt Nyugat-Európában és a Bizánci Birodalomban. Elődeinket rendkívül erőszakos, kegyetlen, ugyanakkor jól képzett és felkészült harcosként tartották számon, akiknek fő célja különféle értékes javak megszerzése volt. Ami Nyugat-Európának veszedelmes rablóhadjáratokat jelentett, a magyar történetírásban a kalandozások korává szelídült.

A magyar kalandozó hadjáratok már a honfoglalás előtt, 830 körül elkezdődtek, és egészen 970-ig tartottak, legsikeresebb szakasza pedig a 900-as évek első felére, a Kárpát-medencei megtelepedést követő időszakra esik. A magyarok kezdeti sikereiket egyrészt sajátos, ellenségeik számára nehezen kezelhető harcmodoruknak köszönhették, másrészt pedig annak, hogy a 9-10. század mind Nyugat-Európában, mind Bizáncban a széttagoltság és a válság időszaka volt. Őseink pedig – miként egy bő évszázaddal korábban a Nyugat-Európára hajóval támadó vikingek – kihasználták az érintett területek gyengeségét.

Forrás: Wikimedia Commons

Egyre messzebb merészkedtek

Már a magyarokról fennmaradt legkorábbi, 830-as évekből származó adatok is azt sugallják, hogy őseink rablóhadjáratokat folytattak szomszédaik ellen. Az ekkor vélhetően Levédiában, illetve később Etelközben élő magyarok főként a tőlük északra és északnyugatra élő szlávokat zaklatták. Ezenkívül vannak adataink arról is, hogy Bizánc és a bolgárok ellen is vezettek hadjáratot már a 9. században. 862 után már távolabbi, nyugati vidékek elleni támadásokról is tudunk: időnként már a nyugat-európai ügyekbe is beavatkoztak egymással rivalizáló hercegek, fejedelmek szövetségeseként. A honfoglalást közvetlenül megelőző években a Kárpát-medencébe is indítottak felderítő hadjáratokat.

A honfoglalás csak néhány évre állította le a hadjáratokat, 899-ben már itáliai portyára indultak. A honfoglalás és a kalandozások 970 körüli lezárulása közötti évekből összesen 47 hadjáratról van idő- és célpontot is megadó adatunk. A korszakot két részre oszthatjuk: 899 és 955 között 42 hadjáratot ismerünk, ezekből 38 indult nyugat felé, és mindössze négy délre, Bizánc ellen. Az Augsburg mellett 955-ben elszenvedett vereséget követő másfél évtizedből csupán öt, kizárólag dél felé indított hadjáratról van tudomásunk. Szinte bizonyos, hogy ennél jóval több hadjáratot vezettek, ez különösen a déli hadjáratok esetében valószínű.

A nyugati hadjáratok kapcsán világosan kirajzolódik, hogy őseink fokozatosan egyre távolabb merészkedtek a Kárpát-medencétől. 899-ben még „csak” Itáliáig jutottak, 909-ben Svábföldet dúlták, 911-ben átkeltek a Rajnán, 915-ben egészen Dániáig mentek, 926-ban és 937-ben eljutottak az Atlanti-óceánig, 942-ben pedig az Ibériai-félszigeten kalandoztak. Bizonytalan adataink vannak arról is, hogy időnként észak felé is vezettek hadjáratot. Ez azonban csak mellékvágány volt: a magyarokat főként a fejlettebb, gazdagabb, így több zsákmányt kínáló területek érdekelték.

Szép ez az ország, nehogy baja essen

A kalandozó hadjáratok több célt is szolgáltak. Világosnak látszik, hogy a hadjáratok nem a hódítást szolgálták, hiszen a magyaroknak tartós hódításra nem lett volna erejük a nyugat-európai haderők ellen. A korabeli, a magyarokkal értelemszerűen nem rokonszenvező nyugat-európai források egyértelműen őseink zsákmány utáni vágyát emelik ki. A Sankt Gallen-i kolostorban 926-ban például följegyezték, hogy a magyarok még a kolostor haranglábjának csúcsán elhelyezett kakashoz is fölmásztak, mert azt hitték, aranyból van. A magyarok fő célpontjai a kolostorok voltak, hiszen ezeken a helyeken megtalálhatták mindazt, amire vágytak: nemesfémből készült tárgyakat – ezeket beolvasztották Magyarországra visszatérve –, selymet, értékes textíliákat, ritka étel- és italféleségeket. Főként olyan luxuscikkeket igyekeztek megszerezni, amelyek könnyen szállíthatóak voltak, ugyanakkor a magyarok társadalma nem volt képes előállítani.

A hadjáratok során számos foglyot is ejtettek a magyarok. A foglyokat, különösen az előkelőket elsősorban cserealapnak használták, hogy értük az általuk oly nagyon vágyott zsákmányhoz jussanak. A foglyok között voltak olyanok, akiket hazavittek, és rabszolgaként otthon dolgoztattak, vagy éppen arra kényszerítették őket, hogy a legveszélyesebb hadműveletekben a magyarok helyett harcoljanak. Előfordult olyan is, hogy a rabszolgákat arab kereskedőknek értékesítették tovább. A foglyokat és a megszerzett zsákmányt gyakran saját fogságba esett főembereik kiváltására használták.

A kalandozó hadjáratok esetében a közvetlen zsákmányszerzés mellett jelentős bevételt jelentett az is, hogy a 10. század elejének zavaros európai viszonyai között egyre otthonosabban mozgó magyarokat gyakran az egymással rivalizáló nyugat-európai fejedelmek, hercegek bérelték föl. Ebben az esetben előre kialkudott bért kaptak, a zsold fizetői pedig még vezetőt is adtak, hogy a magyarokat békében átvezessék saját területükön ellenségük földjére, amit aztán az alkunak megfelelően alaposan földúltak. A hadjáratok célja vélhetően azzal is összefüggött, hogy a magyarok kiismerjék Európa politikai viszonyait, esetleg szövetségesek keresésével erősítsék helyzetüket.

A bevétel egy speciális formáját jelentették azok az akciók, amikor kifejezetten azért támadtak meg egy területet, hogy adót követeljenek. Ha kifizették az adót, a magyarok megígérték, hogy nem dúlják föl az adott területet, amíg az adót fizetik. 924-ben például Madarász Henrik német királlyal kilenc évre békét kötöttek: a magyarok megígérték, hogy adó fejében nem dúlják Henrik országát. Henrik 932-ben megtagadta az adó befizetését, amire a magyarok a következő évben „kalandozó” hadjárattal válaszoltak. Henrik azonban a béke éveit erőgyűjtésre használta, így 933-ban Merseburg mellett alaposan megverte az adó behajtására érkező magyarokat.

Kik vettek részt a hadjáratokon?

Míg a kalandozó hadjáratok lefolyásáról viszonylagos részletességgel beszámolnak Nyugat-Európa krónikásai, a 10. századi magyarság belső viszonyairól nagyon kevés adatunk van, ezért a hadjáratok társadalmi háttere meglehetősen bizonytalan. Nincs egyértelmű válasz például arra a kérdésre, hogy a hadjáratok a magyar törzsszövetség közös akciói voltak-e, amit a fejedelmi központ kezdeményezett és indított el, vagy az egyes törzsek, esetleg még kisebb csoportok is kezdeményezhettek hadjáratokat.

Kristó Gyula történész szerint a honfoglalás előtt még közösen szervezték a hadjáratokat, a honfoglalás után inkább az egyes törzsek, illetve alkalmi szövetségeik szintjére került a hadjáratok szervezése. 906-ban például előfordult, hogy a dalamancok fölbérelték a magyarokat a szászok ellen. A magyarok földúlták Szászországot, ám a dalamancok földjén egy másik magyar sereggel találkoztak, akiknek vezetői részesedést követeltek a zsákmányból. Végül a második magyar sereg is végigdúlta Szászországot, s együtt tértek haza. Hat olyan évet is ismerünk, amikor több irányba is elindultak őseink kalandozni. Ezek az esetek arra utalnak, hogy a törzsszövetségnél kisebb egységek, a törzsek is szerveztek hadjáratot. Még az sem kizárt, hogy a törzsek specializálódtak bizonyos területekre és irányokra, ahol esetleg korábban megfelelő helyismeretre tettek szert.

Jászberény, 2014. május 31. Néptáncosok előadása Lehel vezér szobrának avatóünnepségén Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Keveset tudunk arról is, hogy milyen társadalmi csoportok képviselői vettek részt a hadjáratokban, és milyen hatást váltott ki a 10. század magyar társadalmában a beáramló rengeteg zsákmány. Az egyik nézet szerint leginkább az alapvetően szabadokból álló magyar társadalom alsóbb, lecsúszóban lévő, így egzisztenciájukban fenyegetett csoportjai indították a hadjáratokat. A másik elképzelés szerint a harcos középréteg adta a hadjáratok emberanyagát, hiszen a részvételhez megfelelő fegyverzetre és lóra volt szükség. A kérdés megítélése vitatott, a nyugat-európai források mindenesetre jól fölszerelt harcosoknak írják le a magyarokat. Valószínűnek látszik, hogy a kalandozásokból befolyó zsákmány jelentősen átalakította a magyar társadalmat. A vagyoni különbségek növekedésével tagoltabb lett a társadalom, a korábban vélhetően egyenrangú szabadokból álló közösség a vagyoni és társadalmi helyzet alapján erősen differenciálódni kezdett.

A hadjáratok vége

A 950-es évek elejére a nyugat-európai viszonyok megszilárdulásával a Bajorországon és Szászországon át vezető utak lezárultak a magyarok előtt. 954-ben azonban úgy tűnt, hogy a magyarok kihasználhatják, hogy a német területeken Ottó német király – későbbi német-római császár – ellen lázadás tört ki. A magyarok Ottó ellenében, a lázadók hívására vonultak be, ám végül nem ütköztek meg közvetlenül a királlyal, hanem továbbhaladtak. A mai Belgium és Franciaország területén jelentős pusztítást vittek véghez, majd Burgundián és Itálián át tértek haza gazdag zsákmányukkal. Nem sejtették, hogy ez utolsó nagyobb szabású sikerük.

955-re Ottó helyzete sokat javult, a magyarok mégis abban reménykedtek, hogy kiújul a lázadás, így a gazdag zsákmány reményében újabb hadjáratot indítottak. A becslések ötezer és tízezer közé teszik a hadra kelő magyarok létszámát. 955 augusztusában ostrom alá vették Augsburg városát, ám amikor hírét vették, hogy Ottó felmentő sereggel közeledik, fölhagytak az ostrommal. A csatában Csorba Csaba történész szerint a magyarok nem szenvedtek olyan méretű veszteséget, mint ahogy az a közvéleményben él.

Az bizonyos azonban, hogy az Ottó páncélos lovagjaitól elszenvedett vereség súlyos volt, és külön csapást jelentett, hogy a magyarok vezetőit, így Bulcsút, Lehelt és Súrt is foglyul ejtették a németek, majd Regensburgban kivégezték őket. Német területen később nagy kultusza alakult ki ennek a csatának: a krónikások a jelentőségét ahhoz hasonlították, amikor Martell Károly 732-ben megállította az arabokat Poitiers-nél. A csata világossá tette a magyarok számára, hogy a nyugati irányú hadjáratok a továbbiakban nem folytathatóak. Föl is hagytak ezzel az iránnyal, és a továbbiakban Bizánc ellen vezettek további hadjáratokat. 958-ban Bizánc falai alatt álltak őseink, ezt az esetet őrizte meg Botond mondája. 970-ben Arkadiupolisznál a bizánci seregek nagy győzelmet arattak, így erről az irányról is le kellett mondaniuk.

Lehel kürtje

A Képes krónika szerint az Augsburg melletti csata után fogságba esett Lehel vezér utolsó hőstette az volt, hogy kürtjével agyonvágta Konrád császárt. Ezt követően Lehelt és társait kivégezték. A legendából annyi igaz, hogy a fővezérként szolgáló Bulcsú, és két alvezére, Lehel (vagy Lél) és Súr valóban fogságba estek a csatát követően, később ki is végezték őket. A császár megölése azonban bizonyosan legenda, hiszen ekkor még nem volt koronázott német-római császár, a német királyt pedig nem Konrádnak, hanem Ottónak hívták. Feltehető, hogy a legendában az augsburgi csatában elesett Vörös Konrád herceg emléke őrződött meg.

A ma a jászberényi Jász Múzeumban őrzött kürt valószínűleg nem azonos Lehel kürtjével. A „Jászkürt” eredetéről nincs egyetértés: a 43 cm hosszú, elefántcsontból faragott, szépen díszített hangszer egyes vélekedések szerint Bizáncban készült a 10. században, és eredetileg cirkuszi játékok során használták, más kutatások szerint viszont a 12. században készíthették Magyarországon vagy Kijevben. Annyi bizonyos, hogy ez a kürt később a jászokhoz került, és a jászok kapitányának legfőbb méltóságjelvénye lett. A hangszer nagyon szép állapotban van, ma is megszólaltatható. Hallgassa meg Lehel kürtjét itt!

A 10. század második felére a rablóhadjáratokból befolyó gazdag zsákmány és a megzsarolt uralkodók adói fontos szerepet játszottak a magyar gazdaságban és társadalomban. Amikor Nyugat-Európa konszolidációja lehetetlenné tette a további hadjáratokat, a magyaroknak és vezetőiknek szembe kellett nézniük addigi életformájuk válságával. Szerencsére 972-ben olyan fejedelem került a trónra, aki világosan látta a válságból kivezető utat. Géza fejedelem és fia, István a Nyugat-Európa hatalmaival megkötendő békében, a keresztény állam létrehozásában és a földművelő-letelepedő életforma átvételében találta meg a megoldást.

Hogyan látta Bölcs Leó bizánci császár a magyarok harcmodorát?

„A főseregen kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. (...) Mások pedig a sereg egy részét állítják lesbe, éspedig nem a nagyobb részét, hanem a kisebbet. Az összecsapás megtörténtével azok, akiket előreállítottak, szándékosan futásnak erednek, és ha az ellenség hadrend nélkül üldözi őket, mihelyt azok a leshelyen túlhaladtak, a lesben állók előjönnek, és az ellenség mögött a hátába kerülnek; ezután az előre meghatározott jelre a megfutamodók is visszafordulnak, és közreveszik az ellenséget... (...) Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban, és a szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket.” (Taktika, 10. század eleje)