Az I. világháború kitörése: a merénylettől a hadüzenetekig

This file picture of a postcard released by the Historial de Peronne, Museum of WW1, shows German Emperor and King of Prussia Wilhelm II (R) smiling to his cousin Nicholas II, Emperor of Russia, Grand Duke of Finland, and titular King of Poland, some weeks prior the Declaration of the First World War. the eve of World War I, Europe's great powers ruled the globe, their scientists, engineers and artists at the peak of innovation. Yet in 1914, the Old Continent plunged into a war of unprecedented violence, dragging half the planet in its wake. The Great War of 1914-18 sucked in nations from every continent, with battles fought around the globe. But its roots were firmly in Europe. "Like all its predecessors, it began as a purely European conflict, arising out of the conflicting ambitions and mutual fears of the European powers," explained British historian Michael Howard. AFP PHOTO

Ferenc Ferdinánd trónörököst 1914. június 28-án gyilkolták meg Szarajevóban, Ausztria pedig pontosan egy hónap múlva, július 28-án üzent hadat Szerbiának. A következő hetekben Európa jelentős hatalmai sorra hadat üzentek egymásnak: elkezdődött a Nagy Háború.

Németország és a Monarchia szövetsége

Európában és a világon 1914 előtt nem léteztek olyan nemzetközi szervezetek, amelyek eredményesen kezelhettek volna nemzetközi válságokat. A diplomáciai viszonyok alapvetően államközi kapcsolatokat jelentettek: az egyes országok követeik útján kommunikáltak a többi nagyhatalom vezetőivel. Az információk ráadásul gyakran lassan áramlottak, hiszen az egyes fővárosok között legfeljebb táviratok útján lehetett kommunikálni, nem létezett a válságok kezelésére kialakított olyan technikai eszköz, mint amilyen a „forró drót” volt a hidegháború idején.

Az első világháborút megelőző években Európát nemzetközi szerződések szövedéke hálózta be, ám a mai szövetségi szervezetek nem léteztek. Az első világháború két oldalán majdan harcoló „szövetségek” tagjait valójában kétoldalú szerződések tartották össze. Ezek egyrészt rendezték az egymással szövetségre lépő országok közötti vitás kérdéseket, másrészt pedig különböző szintű kötelezettségeket róttak a szerződő felekre háború esetén.

Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia 1879-ben létrehozta a kettős szövetséget, ami alapvetően Oroszország ellen irányult, és katonai segítségadásra kötelezte a két országot, amennyiben Oroszország bármelyiket megtámadja. Később Olaszország is csatlakozott az egyezményhez.

II. Miklós orosz cár Forrás: AFP

Az antant magjának kialakulása

Franciaország és Oroszország között 1892-ben született meg az a szerződés, amely katonai segítségnyújtásra kötelezi az adott országot, ha a másikat támadás éri Németország vagy az Osztrák–Magyar Monarchia részéről. 1904-ben Nagy Britannia és Franciaország között jöttek létre az „entente cordiale” (szívélyes egyetértés) néven ismert szerződések, amelyek rendezték Anglia és Franciaország főként gyarmatokon fönnálló konfliktusait.

Noha a szerződések katonai kötelezettségeket nem tartalmaztak, a közös érdekekből kifolyólag a gyarmati rivalizálás végeztével megkezdődhetett a katonai jellegű együttműködés is a két ország között. 1907-ben Oroszország és Nagy-Britannia szerződésben vetett véget a közép-ázsiai rivalizálásnak, ám katonai kötelezettséget ebben a szerződésben sem vállaltak. Az orosz–angol szerződéssel létrejött – Németország és a Monarchia ellenében – a későbbi „antant” magja. Nagy-Britannia ezen felül külön egyezményben garantálta Belgium függetlenségét, már 1839-ben.

Mozgósítás és kész haditervek

Az első világháború előtti közel fél évszázadban Nyugat-Európában béke honolt, ám a hadseregek vezérkarai gondos előkészületeket tettek egy esetleges háborúra. Az európai hatalmak – Nagy-Britannia kivételével – ekkor már az általános hadkötelezettség elve alapján szervezték meg a hadseregüket. Eszerint háború esetén mozgósítani kell a tartalékosokat, ami akár a duplájára is emelhette egy-egy hadsereg létszámát. Részletesen kidolgozott tervek álltak rendelkezésre valamennyi országban a mozgósításra: a vezérkarokban pontosan kiszámolták, mennyi időre van szükség a teljes mozgósításhoz és ahhoz, hogy a hadsereg fölvonuljon a harcmezőre.

Minden országban általános volt a félelem a vezérkarokban, hogy amennyiben egy konfliktus elején nem kezdik meg időben a mozgósítást, a másik, a mozgósítást esetleg előbb megkezdő fél behozhatatlan előnyhöz jut. Ez a félelem így egy konfliktus esetén a diplomáciában agresszív lépésnek számító mozgósítás irányába lökte a katonai és civil vezetőket, ami a konfliktus mélyülését eredményezhette.

I. Ferenc József osztrák–magyar császár és király Forrás: AFP

Az előny megszerzését szolgálták a részletesen kidolgozott haditervek is: Németországban a Schlieffen-terv fogalmazott meg támadó háborút Belgium és Franciaország ellen, míg az 1914-ben Franciaországban érvényben lévő XVII. terv szintén offenzívát irányzott elő Németország ellen, ráadásul Elzász-Lotaringia irányában. Hasonló, a legapróbb részletekig kidolgozott tervek léteztek Oroszországban és a Monarchiában is.

Ultimátum Szerbiának

A szarajevói merényletet követően azonnal megkezdődött a nyomozás Boszniában. Szarajevóban június 28-án és 29-én egy kivételével őrizetbe vették az összeesküvés részvevőit. A kihallgatások során hamar egyértelművé vált, hogy Szerbiának köze van a merénylethez, a kérdés így július elején a Monarchia vezetői számára az lett, hogy milyen jellegű választ adjanak Szerbiának.

Bécsben amúgy is erős volt a Szerbia-ellenes hangulat, hiszen a déli szomszéd azon célja, hogy valamennyi szerb Szerbiában éljen, alapvetően veszélyeztette a Monarchia érdekeit. Ebből kifolyólag a Monarchia vezető köreiben már a merénylet előtt sem volt idegen Szerbia megrendszabályozásának gondolata, így a merénylet jó ürügynek tűnt. Jellemző, hogy Leopold von Berchtold gróf, a Monarchia közös külügyminisztere a merénylet előtti héten a Szerbiával szemben alkalmazható diplomáciai lépéseket készítette elő.

A Monarchia vezetői között vita bontakozott ki a teendőket illetően: Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök például a Szerbia elleni azonnali mozgósítástól és hadüzenettől sem riadt vissza. Először a német kormány véleményét kérték ki, mivel egyedül nem mertek cselekedni, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a konfliktus – elsősorban Oroszország Szerbiát támogató álláspontja miatt – könnyen kiszélesedhet. Július 5-én II. Vilmos német császár megüzente Ferenc Józsefnek, hogy a Monarchia „számíthat Németország teljes támogatására”.

Tisza István magyar miniszterelnök Forrás: Wikimedia Commons

Az osztrák–magyar álláspont ezt követően is folyamatosan formálódott: Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a háborút Szerbiával, mert attól tartott, hogy a konfliktus európai méretűvé szélesedhet. Álláspontjával azonban egyedül maradt, így végül július közepén a közös minisztertanács a Szerbiának küldendő ultimátum mellett döntött: ha a teljesíthetetlen követeléseket tartalmazó ultimátumot Szerbia nem teljesíti, hadüzenettel számolhat.

A jegyzék feltételei szigorúak voltak: a Monarchia azt követelte Szerbiától, hogy szüntessen be minden Monarchia-ellenes propagandatevékenységet, és azt is elvárták, hogy Szerbia járuljon hozzá ahhoz, hogy a Monarchia tisztviselői Szerbia területén is vizsgálódhassanak a merénylet ügyében. Ez utóbbi – és néhány további – követelés Szerbia számára szuverenitásának feladását jelentette volna. A Monarchia diplomatái a jegyzék átadását július 23-ra időzítették, mert meg akarták várni, amíg Henri Poincaré francia köztársasági elnök oroszországi látogatása befejeződik, nehogy közvetlenül meg tudja vitatni a cárral a szerb–osztrák–magyar konfliktust és annak következményeit.

Hadiállapot Szerbiával

A szerb kormány július 23-án este kapta meg az ultimátumot, és 48 órája volt arra, hogy választ adjon a belgrádi osztrák–magyar követnek. Kezdetben úgy tűnt, hogy Szerbia hajlik az ultimátum elfogadására. Ez megnyugtatóan rendezte volna a konfliktust, hiszen eddig a pontig egyetlen más nagyhatalom érdeke sem került veszélybe. Július 25-én délelőtt a szerb kormány elfogadta a Monarchia követeléseit, délután azonban megérkezett Szerbia oroszországi nagykövetének jelentése, amely megfordította az apatikus belgrádi hangulatot. A diplomata értesülése szerint a cár udvarában erőteljes szerbbarát hangulat uralkodik, a cár pedig kihirdette a mozgósítást közvetlenül megelőző szintet: „a háborús felkészülési időszakot”.

Oroszország nem akart háborút, hiszen nem érezte még magát fölkészülve a konfliktusra. A „háborús felkészülési időszak” meghirdetését így – noha számoltak a következményekkel – főként a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközének szánták Ausztriával szemben, azt kérvén, hosszabbítsák meg a Szerbiának adott ultimátum határidejét. Ausztria erre nem volt hajlandó, így miután Nikola Pasic szerb miniszterelnök alig negyed órával az ultimátum lejártát megelőzően személyesen átadta az osztrák–magyar követnek a követeléseket részben elutasító választ, az osztrák–magyar követség munkatársai egy órán belül elhagyták Belgrádot. A diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően július 28-án, kedden Bécsből megérkezett a hadüzenet is Belgrádba. Eközben pedig már nagyban zajlott az osztrák–magyar hadsereg részleges mozgósítása Szerbia ellen.

Helyi háborúból európai konfliktus

Noha további kísérletek történtek a helyzet békés rendezésére, Oroszország végül július 30-án kihirdette az általános mozgósításról szóló rendeletet, a tartalékosoknak másnap kellett jelentkezniük a laktanyákban. Az orosz belügyminiszter, mielőtt aláírta, keresztet vetett: tudta jól, hogy a döntésnek milyen következményei lehetnek. Az európai nagyhatalmak attól rettegtek, hogy lemaradnak, ha nem mozgósítanak időben: az Osztrák–Magyar Monarchia július 31-én rendelte el az általános mozgósítást, oroszellenes éllel.

II. Vilmos német császár Forrás: AFP

A magát az orosz mozgósítás miatt fenyegetve érző Németország ezt követően „háborús veszélyhelyzetet” hirdetett – ez az utolsó lépés a mozgósítás előtt –, és július 31-én két ultimátumot juttatott célba. Figyelmeztették Oroszországot, hogy amennyiben 12 órán belül nem hagy fel az általános mozgósítással, Németország is mozgósít, Franciaországtól pedig 18 órán belül garanciát követelt, hogy semleges marad egy esetleges német–orosz háborúban. Ez utóbbi az 1892. évi orosz–francia szerződés alapján nyilvánvalóan képtelen kérés volt, Oroszország pedig nem hátrálhatott meg. Amikor augusztus 1-jén az orosz külügyminisztériumban a német követ átvette Oroszországnak a mozgósítás leállítását elutasító válaszát, már ott lapult a táskájában a hadüzenet.

Ezen a napon Németország is elrendelte az általános mozgósítást. A kialakult helyzet és az 1892. évi francia–orosz egyezmény Franciaországot is a mozgósításra ösztönözte, majd augusztus 3-án a német ultimátumot válasz nélkül hagyó franciák is megkapták a német hadüzenetet. Ez a lépés a német háborús tervekből következett, hiszen a tervek alapján először Franciaország ellen kívántak felvonulni, és az ott aratott gyors győzelem után következett volna Oroszország. Amikor pedig a Schlieffen-terv értelmében a német csapatok átlépték Belgium határát, és ezzel megsértették az ország britek által garantált semlegességét, a britek ultimátumot küldtek Németországnak. Amikor erre nem érkezett válasz, augusztus 5-én 0 órakor beállt a hadiállapot a két ország között. Egy héten belül aztán a Monarchia is hadat üzent Oroszországnak, illetve Nagy-Britannia és Franciaország is elküldte a maga hadüzenetét a Monarchiának.

A merénylet csak ürügy volt

A békét még az sem tudta megmenteni, hogy a hadüzeneteket megelőző napokban a két unokatestvér, II. Miklós orosz cár és II. Vilmos német császár közvetlen táviratváltással próbálta kezelni a válságot. Az eredetileg Szerbia és a Monarchia konfliktusaként indult válság így július utolsó napjaiban a szövetségi rendszerek, a kölcsönös mozgósítással kapcsolatos félelmek és a békéltető mechanizmusok hiánya miatt általános európai krízissé szélesedett, amit az európai háború kitörése követett augusztus elején.

A történészek között nincs egyetértés abban, hogy a konfliktus hol lett volna megállítható: John Keegan az orosz mozgósításban látja a döntő tényezőt, Diószegi István a német ultimátumokban. Végleges válasz nincs a kérdésre, az azonban bizonyos, hogy a szarajevói merénylet csupán ürügy volt arra, hogy az egymással szemben álló szövetségi rendszerek alapvető érdekellentétei nyomán kitörjön a háború.