Tízezrével mentettük a lengyeleket a német támadás után

Vereckei-hágó, a lengyel-magyar határ 1939-ben a a győzelmi kapuval.

Az ezeréves lengyel-magyar történelmi kapcsolatok különösen szép fejezete az a gondoskodás, ahogy a magyar állam fogadta a lengyel menekülteket 1939 őszén, Lengyelország összeomlása után.

Magyarország ellenáll a németeknek

Az 1939 áprilisától kezdve egyre feszültebbé váló német-lengyel viszony megítélésében a magyar kormány kezdettől fogva világos álláspontot fogalmazott meg. Április végén diplomáciai úton Csáky István külügyminiszter a német kormány tudomására hozta, hogy Magyarország semmilyen módon nem hajlandó közreműködni Lengyelország elleni katonai akcióban, még infrastruktúrájának átadásával sem.

A magyar kormány ezt az álláspontját 1939 nyarán többször megismételte. Még azt német ajánlatot is visszautasította, hogy az ekkor már névleg független Szlovákia autonóm tartományként csatlakozhatna a Magyar Királysághoz, amennyiben Magyarország támogatja a lengyelek elleni hadjáratot. Magyarország 1939 márciusa, Kárpátalja visszacsatolása óta határos volt Lengyelországgal, így a németek jól tudták volna használni Magyarország északkeleti részét felvonulási területként.

1939-ben, Kárpátalja visszacsatolása után volt magyar-lengyel határ. Lengyelországot a náci Németország és a Szovjetunió fogta harapófogóba Forrás: Wikimedia Commons/Listowy

A magyar kormány tehát a közeledő háborúban a német nyomás és ígérgetés ellenére semleges kívánt maradni. A lengyelek iránti rokonszenvét többször is kimutatta: áprilisban kereskedelmi megállapodást kötött Budapest és Varsó, augusztusban pedig hivatalosan is tájékoztatta Csáky külügyminiszter lengyel partnerét a magyar semlegességi szándékról. A magyar sajtó és közvélemény nagy része egyértelműen a lengyelek pártján állt.

Lengyelország megsemmisítése

Amikor 1939. szeptember 1-jén hajnalban Németország megtámadta Lengyelországot, a hatalmas német erőfölény eredménye gyors előrenyomulás lett. Tovább súlyosbította Lengyelország helyzetét az, hogy a németeknek átadott angol és francia hadüzenetet nem követték a lengyeleket segítő hadműveletek, szeptember 17-én pedig hadüzenet nélkül keletről a Szovjetunió is megtámadta a nyugaton élethalálharcot vívó országot. A Vörös Hadsereg néhány nap alatt 250-300 ezer hadifoglyot ejtett, és több száz kilométert nyomult előre Lengyelország területén, míg el nem érte a német-szovjet érdekszféra határát, amit az augusztus 23-án megkötött német-szovjet megnemtámadási egyezmény titkos záradékában határoztak meg.

A német és a szovjet támadásnak a lengyel hadsereg képtelen volt ellenállni, így az ellenállás gyorsan összeomlott. Szeptember 17-én Ignacy Moscinski köztársasági elnök, a kormány és hadsereg vezetői Romániába távoztak, szeptember 27-én pedig a német csapatok bevették Varsót. Hatalmas szomszédai letörölték Lengyelországot a térképről: keleti részeit a Szovjetunióhoz, nyugati területeit a Német Birodalomhoz csatolták, a középső területeken pedig Krakkó központtal létrehozták a német irányítás alatt álló Főkormányzóságot. Valamennyi megszállt területen kegyetlen uralom következett, a német és a szovjet cél egyaránt a lengyel államiság felszámolása volt.

Vereckei-hágó, a lengyel-magyar határ 1939-ben a a győzelmi kapuval Forrás: Fortepan

A hadműveletek során Magyarország tartotta magát a háború előtt tett ígéretéhez. Amikor a német kormány szeptember 9-én a Kassa-Homonna-Lupków vasútvonal használatának engedélyezését kérte Magyarországtól, a magyar kormány Horthy Miklós kormányzó részvételével megtartott ülésén utasította vissza a kérést, noha német követelésre végül hivatalos nyilatkozatot az ország semlegességéről nem adott ki. Jellemző, hogy a hadjárat során a magyar sajtó a lengyelek tragédiáját emelte ki.

A lengyel menekültek érkezése

Az első lengyel menekültek szeptember 10-én érték el a magyar-lengyel határt, majd a lengyelek katonai helyzetének fokozatos romlásával egyre nagyobb tömegben érkeztek Magyarországra. A lengyel kormány már szeptember 12-én kérte a magyar kormányt a menekültek megsegítésére. Végül szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották Kárpátalján a határt, így a lengyel menekültek szabadon átléphettek Magyarország területére. Szeptember második felétől már teljes lengyel katonai alakulatok lépték át rendezett, zárt alakzatban a határt, a magyar oldalon pedig Magyarország semlegességéből következően lefegyverezték és megfelelő ellátásban részesítették a katonákat. Komoly problémát csupán a polgári menekültek és az egyedül érkező katonák azonosítása okozott.

A német kormány már szeptember folyamán a leghatározottabb hangon követelte Romániától és Magyarországtól, hogy a két ország semlegességéből adódóan a legszigorúbban különítse el a területére lépő lengyel katonai és polgári személyeket. A német kérés Romániában meghallgatásra talált: a menekülő lengyel kormányt házi őrizetbe vették, a menekülteket pedig szigorúan őrzött táborokban szállásolták el. A magyar kormány azonban jóval engedékenyebb volt és nagyobb segítőkészséget tanúsított a lengyel menekültekkel szemben, ugyanakkor igyekezett – olykor csak a látszat kedvéért – betartani a konfliktusban elfoglalt semleges helyzetéből adódó kötelezettségeit is.

Gondoskodás a menekültekről

A menekültek sorsának kedvező alakulását egyrészt a közvélemény erősen lengyelbarát hangulata tette lehetővé, a kormány részéről pedig Horthy támogatásával a lengyelek ügyét támogató, a németekkel kevésbé rokonszenvező tisztviselők intézték a menekültek sorsát. A polgári menekültek ügyét szociális kérdéssé nyilvánították, amiben a Belügyminisztérium IX., Szociális Osztálya lett az illetékes. Ennek az osztálynak a vezetője volt id. Antall József – Antall József miniszterelnök édesapja –, akit rögtön megbíztak a menekültek ügyének gondozásával is. Antall már rendelkezett tapasztalattal migrációs kérdésekben, hiszen korábban ő gondoskodott az Erdélyből áttelepülőkről is, s később a háború során sokat tett az országba érkezett külföldiekért. Az is segítette munkáját, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter támogatását is élvezhette.

Idősebb Antall József (balra) és Henrik Slawik. Slawik Lengyelország 1939-es megszállását követően érkezett Magyarországra, és 1944-es haláláig aktívan segítette az országba menekült lengyelek ügyét Forrás: hdke.hu

A katonai menekültekkel a honvédelmi minisztérium foglalkozott, ahol a 21. ügyosztály Baló Zoltán ezredes vezetésével gondoskodott a nemzetközi egyezmények betartásáról. A katonai menekültekkel a Lengyel Katonai Képviselet tagjai működtek együtt, míg a magyar Belügyminisztérium munkatársainak a Lengyel Polgári Bizottság volt a partnere. Ezen kívül a Budapesten 1941-ig működő lengyel követség, a Vöröskereszt és számos társadalmi szervezett működött közre a menekültek életének szervezésében, segítésében.

Napidíjat is kaptak

A katonai menekültek helyzetét egy 1936-ban elfogadott és a magyar jogrendbe illesztett egyezmény szabályozta, ami szűkszavúan rendelkezett a polgári menekültekről is. Az egyezmény értelmében a határt átlépő, lefegyverzett alakulatokat az ország belsejében létrehozott táborokba szállították, ahol elkülönítették a katonákat az ország lakosságától. 1939 októberének elején már 91 lengyel katonai tábor működött Magyarországon, később 140-re emelkedett számuk.

Ezek a katonai táborok meglehetősen laza szabályok szerint működtek: noha a magyar honvédség felügyelete alá tartoztak, a bentlakók elhagyhatták a tábor területét, ráadásul még a magyar átlagfizetést meghaladó napidíjat is kaphattak, később pedig akár munkát is vállalhattak. A táborok helyének kijelölésekor is nagy gondossággal jártak el, kerülve az olyan falvakat, ahol esetleg erősen németbarát érzelmű volt a lakosság.

Az országba érkező polgári személyekre más, még lazább szabályok vonatkoztak: őket csak névleg helyezték el „táborokban”, valójában magánlakásokban, panziókban és szállodákban kaptak szállást, noha a polgári menekültek sorsa elvileg a szigorú rendőri felügyelet és az internálás lett volna. A helyi polgári közigazgatás vezetője volt a „táborparancsnok”, itt kellett jelentkezniük a polgári menekülteknek előbb naponta, később csupán tíznaponta. A polgári menekültek minden költségét a magyar állam fedezte, s ők is kaptak a magyar átlagfizetést meghaladó napidíjat.

Illegális szervezkedés

A laza szabályokkal működő magyarországi táborok lehetővé tették a lengyel menekülteknek az illegális szervezkedést, amiről a magyar illetékesek is sejtettek valamit, noha őket nem avatták be. Mivel 1939 októberének elején már mintegy 50 ezer lengyel katona tartózkodott az országban, létrehozták a Katonai Kirendeltséget, aminek legfőbb feladata a kapcsolattartás lett a Párizsban újjáalakuló kormánnyal és főparancsnoksággal. Az egyik fontos feladatuk a futárszolgálat megszervezése lett, ami Varsó-Budapest-Belgrád útvonalon szállította az információkat a francia fővárosba, így a megszállt Lengyelország és az emigráns kormány között nem szakadt meg a kapcsolat.

Az illegális szervezkedés másik, talán még fontosabb célja az evakuáció megszervezése volt. 1939-1940 fordulóján a Katonai Kirendeltség szervezésében becslések szerint mintegy 60 ezer fegyverforgató lengyel katona haladt át Magyarországon, hogy folytathassa a harcot a németek ellen. Az evakuációt éppen az tette lehetővé, hogy a magyar katonák csak nagyon lazán őrizték a táborokat, így a „szökés” nem volt különösen nehéz feladat. Sokszor maga Antall József is a menekülők segítségére volt a határátlépés megszervezésében. A német követség persze folyamatosan tiltakozott, ám panaszaik hatástalanok maradtak.

A magyarországi lengyel kolónia

Az evakuáció lezárulta után becslések szerint 30-35 ezer lengyel menekült maradt Magyarországon. A lengyelek fontos intézményeket tartottak fönn maguknak: több általános iskolájuk is működött, Balatonbogláron pedig lengyel középiskola is üzemelt a háború éveiben. Némi huzavona után pedig az is lehetségessé vált, hogy a lengyel fiatalok magyar egyetemeken tanuljanak. A negyvenes évek elején még saját egészségügyi szolgálatot is szerveztek maguknak: a Lengyel Orvosok Csoportjához 41 orvos tartozott, akik Győrben még önálló kórházat is fenntartottak. A közoktatás és az egészségügy intézményei praktikus hasznukon túl azért is fontosak voltak, mert segítették a lengyel állam megőrzését, miközben a szovjet és német megszállók Lengyelországban minden eszközzel igyekeztek megszüntetni azt.

A magyarországi lengyel kolónia viszonylag kedvező körülményeinek az 1944. március 19-i német bevonulás vetett véget. A Gestapo azonnal letartóztatta a lengyelek civil és katonai vezetőit, a bevonuló németek pedig igazi ellenségként bántak a magyarországi lengyelekkel. Antall József a német bevonulást követően azonnal benyújtotta lemondását az új belügyminiszternek, Jaross Andornak. Az új magyar kormány lengyelekkel kapcsolatos politikájáról sokat elárult az, hogy ügyeiket áprilistól a zsidókérdésben is illetékes Endre László intézte, aki azonnal betiltotta lengyelek valamennyi szervezetét és szigorú felügyelet alá helyezte a menekülteket. A lengyel menekültek csupán a háború után térhettek haza újjászerveződő hazájukba.

A cikk Kapronczay Károly Akkor nem volt Lengyelország és Lengyel menekültek Magyarországon című munkái alapján készült.