Átlagemberekből szörnyetegek

An image uploaded on June 14, 2014 on the jihadist website Welayat Salahuddin allegedly shows militants of the Islamic State of Iraq and the Levant (ISIL) executing dozens of captured Iraqi security forces members at an unknown location in the Salaheddin province. A major offensive spearheaded by ISIL but also involving supporters of executed dictator Saddam Hussein has overrun all of one province and chunks of three others since it was launched on June 9. AFP PHOTO / HO / WELAYAT SALAHUDDIN === RESTRICTED TO EDITORIAL USE - MANDATORY CREDIT "AFP PHOTO / HO / WELAYAT SALAHUDDIN" - NO MARKETING NO ADVERTISING CAMPAIGNS - DISTRIBUTED AS A SERVICE TO CLIENTS FROM ALTERNATIVE SOURCES, AFP IS NOT RESPONSIBLE FOR ANY DIGITAL ALTERATIONS TO THE PICTURE'S EDITORIAL CONTENT, DATE AND LOCATION WHICH CANNOT BE INDEPENDENTLY VERIFIED ===

Szeretnénk azt gondolni, hogy a hétköznapi ember semmilyen személyiségjegyben nem osztozik a brutális sorozatgyilkosokkal. Bűnügyi pszichológusok szerint azonban a kegyetlenség csírái szinte valamennyiünkben ott rejtőzik.

A számtalan történelmi példából ismert kegyetlenkedés most az Iszlám Állam rémtetteiben jelenik meg a legmarkánsabban. A szélsőséges szervezet egyenesen kérkedik a brutalitásával, nyilvánosságra hozzák a kivégzésekről készített képeket:

Az Iszlám Állam fegyveresei az iraki biztonsági erők katonáit végezték ki júniusban Forrás: AFP

Legutóbb az sokkolta a világot, hogy újabb amerikai túsz lefejezéséről tettek közzé videót. A gyilkosságot feltehetően ugyanaz a személy követte el. Hogyan jutottak el, jutnak el emberek odáig, hogy hidegvérrel több embert is megöljenek? A jelenség pszichológiájának megértéshez a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos vizsgálatok nyújthatnak támpontot.

Lelketlen szörnyetegeknek képzeljük őket

A brutális sorozatgyilkosokat általában lelketlen szörnyetegnek képzeljük, aki szinte semmiben nem hasonlít egy normális emberi lényhez. A szakirodalom is széles körben elfogadja, hogy a szadista sorozatgyilkosok néhány olyan jellegzetes karakterjeggyel jellemezhetők, mint az áldozataik szenvedése iránti teljes érzéketlenség, a „jó fiú” látszatát keltő megtévesztés kiemelkedő képessége, valamint a megbánás hiánya, és ezek egyértelműen megkülönböztetik őket a társadalom többi részétől. Jack Levin és James Alan Fox bűnügyi szakértők azonban egy tanulmányban amellett érvel, hogy a sorozatgyilkosok között akadhatnak olyanok, akik nem mutatják az antiszociális személyiségzavar fenti jellemzőit. Ugyanazokkal a mentális trükkökkel – az elhatárolás (kompartmentalizáció) és az elembertelenítés (dehumanizáció) eszközeivel – altatják el lelkiismeretüket, amelyeket kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenki alkalmaz hétköznapi élete során. Szerintük a szociopaták „megkülönböztető” személyiségjegyei valójában nagyon is általános emberi vonások, amelyek azokban is felismerhetők, akik soha egy ujjal nem bántották embertársaikat.

A pszichopatáknak nincs bűntudata

Az elmeszakértők egyetértenek abban, hogy a szadista sorozatgyilkosokra jellemző a szociopátia (régebbi forrásokban pszichopátia, újabban inkább antiszociális viselkedészavar) tünetegyüttese: a szociopata bűntudat és megbánás nélkül, kizárólag a saját élvezetét keresve cselekszik, és nem éli bele magát áldozata szenvedésébe. A szociopata a többi embert pusztán a saját, esetenként végletesen perverz szükségletei és vágyai kielégítésére szolgáló eszköznek tekinti. Levin és Fox azt vizsgálja, vajon a szociopátia viselkedésjegyei mennyiben lelhetők fel a normális emberi viselkedési repertoárban.

Megtévesztően kedves figurák

A sorozatgyilkosok esetében a szociopátia megnyilvánulásának szokás tekinteni a megtévesztően ártatlan, minden gyanút elterelő viselkedést. Az elfogadott nézet szerint a sorozatgyilkosok az átlagnál ügyesebben adják el magukat nemcsak ártatlannak, de kifejezetten kedvesnek, szellemesnek, vonzónak. Például Derrick Todd Lee, akit 34 éves korában fogtak el jó néhány nő megerőszakolásáért és meggyilkolásáért, azért maradhatott olyan sokáig szabadlábon, mert tökéletesen elvegyült a társadalomban. Ismerősei barátságosnak és kellemesnek írták le, aki kerti mulatságokon sütöget és bibliakört vezet A „Green River gyilkosa”-ként elhíresült Gary Ridgway, akit 2004-ben nem kevesebb, mint 48 prostituált halálában találtak bűnösnek Washington államban, az egyik bűntett helyszínén kisfiával együtt jelent meg, hogy a jó apa benyomását keltve a biztonság hamis illúziójába ringassa áldozatát. A 33 férfi és fiú brutális meggyilkolásáért elítélt John Wayne Gacy-t szomszédai kifejezetten társasági fickónak tartották. Gyerekzsúrokon gyakran ő volt a bohóc, és gyakran szervezett összejöveteleket a háztömb lakóinak.

Az Iszlám Állam harcosai agyonlőnek hét férfit, miután elfoglalták a szíriai Rakka tartományban fekvő Tabka légitámaszpontját Forrás: MTI/AP/Az Iszlám Állam Rakkai/-------------------

Mindenki arra hajt, hogy elfogadják

Levin és Fox azonban felteszi a kérdést: talán nem próbálunk meg valamennyien elfogadható képet kialakítani magunkról a többiekben? Tökéletesen normális emberi tulajdonság arra törekedni, hogy kedvező benyomást keltsünk másokban. Hovatovább, egy sor törvényes polgári szakmában kimondottan a siker feltétele, hogy az illető megfelelő „imidzset” sugározzon magáról. A színészek nyilvánvaló példáján túl, akiknek karaktereik hiteles megjelenítésére épül a munkájuk, sok politikus az „én csak egy vagyok közületek” figura ügyes alakításának köszönheti előrejutását, és sikeres sales-ügynök is abból lesz, aki el tudja hitetni, hogy számára a vevő érdekei mindennél előbbre valók. A sorozatgyilkosok tehát valószínűleg nem az „öneladásra” való jobb adottságaikkal tűnnek ki, hanem azzal, hogy milyen cél érdekében vetik be e képességüket. Ha valaki jóindulatú céllal alkalmazza önprezentációs technikáit a mindennapokban, az fel sem tűnik nekünk – sőt, inkább méltatjuk az illető családtag vagy barát udvariasságát, kellemes mosolyát, megnyerő stílusát. Ha viszont egy sorozatgyilkos a mosolyát és jó modorát az áldozatai becserkészése érdekében veti be, azt manipulatívnak és csalárdnak tartjuk.

Az ideális családapa brutális főnök lehet

A szerzők szerint kétséges, vajon manipulatív készségei tekintetében megkülönböztethető-e a sorozatgyilkos, aki leendő áldozatát bókokkal csalja tőrbe, a bolti eladótól, aki hasonló kedveskedéssel próbálja a vásárlót rávenni arra, hogy a legdrágább ruhát vegye meg. Vajon a sorozatgyilkos, aki csókkal búcsúzik feleségétől, mielőtt prostituáltakat indulna megerőszakolni és megölni, nem ugyanolyan szerepjátékot játszik-e, mint a szerető családapa, akit otthon kenyérre lehet kenni, miközben a munkahelyén a lehető legbrutálisabban bánik beosztottaival?

A kulcs: az emberek kettéosztása

Hasonló gondolatmenetet jár végig Levin és Fox az elhatárolás (kompartmentalizáció) pszichológiájával kapcsolatban. A sorozatgyilkosok rendszerint egytalán nem ismerik áldozataikat, idegeneket választanak ki. Emiatt is nehét elkapni őket, hiszen ezek a gyilkosságok nem kínálnak fogódzót a nyomozóknak sem a motivációra, sem a gyilkos és az áldozat viszonyára nézve. Azonban valószínűleg ez csak az egyik, és talán nem is a legfontosabb tényező.

Az elhatárolás az a pszichológiai trükk, amely a sorozatgyilkosok számára megkönnyíti a bűntudat leküzdését. Félrevezető volna azt gondolni, hogy a sorozatgyilkosokból hiányzik minden emberi melegség és empátia. Képesek azonban arra, hogy az embereket két külön kategóriába sorolják: az egyikben foglalnak helyet a családtagok és a barátok, akikkel szemben morális kötelezettséget éreznek, akikkel együttérzően viselkednek. A másik, külső csoport tagjaival szemben azonban tökéletesen érzéketlenek, és a legkisebb fenntartás nélkül okoznak nekik szenvedést.

A bostoni fojtogatóként elhíresült Kenneth Bianchi például világosan két táborra osztotta a világot. Az a tizenkét nő, akit brutálisan megkínzott és meggyilkolt, nyilvánvalóan azok közé tartozott, akikkel szemben semmiféle együttérzést nem mutatott. Kenneth számára létezett viszont egy belső kör: ide számított az anyja, az élettársa, a fia, valamint unokatestvére, Angelo Buono, akivel együtt a gyilkosságokat végrehajtották. Élettársa a nyomozóknak egyszer így fogalmazott: „Az a Ken, akit én ismertem, soha nem lett volna képes senkit se bántani, nemhogy megölni. Ő nem az a fajta ember volt, aki ölni tudott volna.” Lehet persze mondani, hogy Bianchi szimplán megtévesztette az élettársát, amikor az ártatlant játszotta. Ám nagyon is kínálkozik a magyarázat, hogy a bostoni fojtogató valójában két csoportra osztotta az emberi lényeket, méghozzá attól nem sokban különböző módon, ahogy valamennyien csoportokra osztjuk a többieket a hétköznapokban.

A náci orvosok két énje

Robert Jay Lifton pszichiáter szerint ez volt a jellemző a náci koncentrációs táborok orvosaira is, akik hátborzongató kísérleteket végeztek a foglyokon. A pszichológia számára ismert jelenség a személyiség megkettőződése: a haláltáborok orvosai két különálló ént építettek fel magukban, ezzel minimalizálták a bűntudatot. Az egyik énjük végezte a piszkos munkát a táborban, míg a táboron kívüli világban egy teljesen másik énjüket vették elő. A táborban szadista szörnyetegek voltak, míg a szögesdróton kívül szerető férjként, gondoskodó apaként és tiszteletre méltó orvosként látták és láttatták magukat. A sorozatgyilkos lelkivilága innen már csak pár lépés: a köztes állomás lehet a bérgyilkos, aki megélhetésből, hidegvérrel öl, miközben „civilben” normális családi életet él.

Állatnak tekinteni a másik embert

A kompartmentalizációt, vagyis a tudatos, szándékos elhatárolódást hatékonyan segíti egy másik, az emberben univerzálisan fellelhető készség: a dehumanizálás képessége, a másik ember állattá, démonná, nem emberivé való minősítése, miáltal az illető bűntudat nélkül megsemmisíthetővé válik. A sorozatgyilkosok áldozatainak kiválasztásában gyakorta felbukkan ez a logika: a prostituáltakat szexgépnek, a melegeket AIDS-hordozónak, a magatehetetlen betegeket növényi létben vegetáló véglényeknek, a hajléktalan alkoholistákat eltakarítandó szemétnek tekintik. Azzal, hogy áldozataikat a társadalom szubhumán tagjaivá fokozzák le, elpusztításukat kifejezetten pozitív cselekedetként is képesek lehetnek beállítani. gy élik meg, hogy szívességet tesznek a világnak a szenny és a gonosz elsöprésével. Ez a fajta mentalitás is fellelhető az 1930-as, ’40-es évek náci Németországának közgondolkodásában: a zsidók patkányokként, férgekként való megbélyegzésével próbálták morálisan igazolni megsemmisítésüket.

James Foley amerikai újságíró, akit kivégzett az Iszlám Állam fegyverese Forrás: YouTube

Általában nem vallanak

Az, hogy egy sorozatgyilkos hogyan viselkedik a letartóztatása után, árulkodó lehet arra nézve, vajon érez-e valamiféle felelősséget, illetve hogyan alkalmazza a dehumanizálás technikáját. A valódi szociopaták a legritkább esetben tesznek beismerő vallomást; inkább a végsőkig kitartanak ártatlanságuk mellett, és minden értelmes határon túl reménykednek abban, hogy az eljárás elcsúszik valami banánhéjon. Több szociopata gyilkost nem a feltámadó bűntudat, mint inkább a józan megfontolás késztetett vallomástételre. A tizenegy gyermek megerőszakolásáért és meggyilkolásáért perbe fogott Clifford Olson például, amikor érezte, hogy szorul a hurok és a rendőrség a sarkában van, feladta magát, és 100 000 dolláros „nyomravezetői díj” fejében elvezette a nyomozókat áldozatainak holttestéhez. Amikor később arra kérték, szolgáltasson információt más eltűnt gyermekekről is, immár nem pénzért, hanem az aggódó szülők kedvéért, igazi szociopatához illő választ adott: „Ha nem szarnék magasról a szülőkre, nem öltem volna meg a gyerekeiket.”

Néha feléled a bűntudat

Ezzel szemben azok a sorozatgyilkosok, akikből nem hiányzik teljesen a lelkiismeret, vallomást tehetnek akkor is, ha ez már nem javít a helyzetükön. Szabadlábon, amíg a saját maguk által konstruált fantáziavilágban élnek, fenn tudják tartani az illúziót maguk számára, hogy áldozataik megérdemelték a halált. Elfogásuk után viszont szembesítik őket a zavarba ejtő ténnyel, hogy akiket meggyilkoltak, azok emberi lények voltak, nem állatok, démonok, vagy tárgyak. Ennek hatására egyes sorozatgyilkosokban felébred a bűntudat és vallanak.

Fritzeket vagy sárgákat ölni

Nem sokban különbözik ettől a folyamattól az, ahogyan a katonák bevetés közben megtanulják pszichológiai úton elkülöníteni a bajtársat az ellenségtől, s az utóbbit lélekben megfosztani emberi mivoltától. Csak így lehetséges, hogy számtalan egészséges elméjű ember, aki sohasem gyilkolt volna jószántából, fenntartás nélkül mészárolja le az ellenséget a harctéren. Gondolatban ugyanis nem embereket ölnek, csak „fritzeket”, „muszkákat”, vagy „sárgákat”. A harctérről hazatérve aztán ugyanezeket a csoportokat újra emberként kezeli, ahogy azt békeidőben szokás. Egy egész nemzet is válthat így hozzáállást: az amerikaiak, akik a hidegháború évei alatt hozzászoktak, hogy az oroszokra vörös veszedelemként, Moszkvára a birodalmaként tekintsenek, hamar megtanulták inkább a szövetségest, mint a halálos ellenséget látni a konkurens nagyhatalomban. Hasonlóképp, a 2. világháború után az amerikaiak ellenérzése a háborús ellenség Japánnal szemben meglepő gyorsasággal elpárolgott.

Elsózni egy rossz autót

Végezetül Levin és Fox az empátia hiányának kérdését veszi górcső alá. George Herbert Mead társadalomfilozófus az 1930-as években a „szerepbe bújás”, a másvalaki nézőpontjába való behelyezkedés képességét alapvető emberi tulajdonságként definiálta. Mead szerint kezdetben, a gyermekkorban a nézőpont-áthelyezés képessége csak konkrét, jól ismert személyekre – a szülőkre, tanárokra, testvérekre, közeli barátokra – terjed ki, később azonban a személyiség fejlődésével kialakul az „általában vett másik” absztrakt kategóriája.

A sorozatgyilkosok közül sokan rendelkeznek a szerepbe bújás valamilyen fokú készségével, még ha arra használják is, hogy áldozatuk szenvedéséből élvezetet merítsenek. A nézőpont-áthelyezés képessége valójában inkább folytonos, semmint igen vagy nem típusú változóval mérhető. Egyesek olyan mély és kiterjesztett empátiát mutatnak, hogy a világ másik felén élő éhező gyermekekkel is együtt szenvednek. Vannak, akik együttéreznek a hozzájuk közel állókkal, ám a legtöbb idegen szenvedése érzelmileg közömbös számukra. Végül a skála túlvégén milliók lehetnek, akikből hiányzik a hétköznapi értelemben vett empátia. Nem mindegyikükből válik sorozatgyilkos, de érzéketlenek az emberi tragédiákra. Nem ölnek, de hajlamosabbak csalni, hazudni, nőcsábászkodni, etikátlan üzleti döntéseket hozni, vagy éppen rásózni valakire egy rossz használt autót.

Kifoghatunk egy gyilkost is

Egyes becslések szerint a világ népességének legalább 1 százalékára illik rá a „szubklinikai pszichopata” kifejezés. Ezek az emberek természetesen nem mind gyilkosok, de bizonyos személyiségjegyeikben osztoznak a kéjből gyilkolókkal. A szubklinikai pszichopaták, meglehet, nem mészárolnak le másokat, de lehetnek például jóképű férfiak, akik szexre használják és anyagilag kifosztják, aztán eldobják partnereiket; szívtelen brókerek, akik emberek ezreit teszik földönfutóvá tőzsdei ügyletekkel; HIV-pozitív személyek, akik tudják ezt magukról, mégis védekezés nélkül szeretkeznek; ügynökök, akik forgalmazott termékeikről szándékosan valótlant állítanak. A pszichopaták ott vannak a szomszédaink, a munkatársaink és a partnereink között. Ha pechünk van, valamelyikük sorozatgyilkos.