Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1849. augusztus 11-én az aradi várban gyűlt össze a magyar honvédsereg vezérkara, hogy megvitassa a hadi helyzetet. A későbbi tizenhárom aradi vértanú közül kilencen jöttek el a megbeszélésre, a tizedik pedig Damjanich János, az aradi vár parancsnoka volt. A megbeszélést Görgey Artúr főparancsnok vezette, akinek helyzetértékelése egyértelmű volt: a harc reménytelen, a hatalmas orosz és osztrák túlerővel szemben nincs esély. A szabadságharc tragikus végéhez közeledett, így a legfőbb kérdés az lett, hogy a tábornokok az orosz vagy az osztrák hadseregnek adják meg magukat.
A haditanácsban végül döntő fölénybe került az a vélemény, hogy a magyar tábornokok az orosz hadsereg előtt tegyék le a fegyvert. Augusztus 11-én már ismert volt, hogy Julius Haynau táborszernagy, Magyarország teljhatalmú katonai parancsnoka több magyar tisztet fölakasztatott, s az osztrákok viselkedése általában sem ígért semmi jót. Az oroszok viselkedéséről viszont keveset tudtak. Poeltenberg Ernő vezérőrnagy követként járt az orosz táborban, s a szívélyes fogadtatás hatására az aradi haditanácsban erőteljesen érvelt amellett, hogy a cári seregeknek adják meg magukat. Poeltenberget aradi fogsága és a tábornokok pere idején aztán borzasztó lelkiismeret-furdalás kínozta: önmagát okolta társai sorsáért. Az aradi haditanács tagjai nem tudhatták, mennyire jogosak félelmeik az osztrákokkal kapcsolatban, ugyanis Haynau eredeti terve az volt, hogy a tábornokokat és más tiszteket fogságba esésük után, személyazonosságuk megállapítását követően rövid úton fölakasztatja. Ha ez bekövetkezik, az akár ötszáz halálos áldozatot is jelenthetett volna.
Az aradi döntést meghozó tábornokok a közeli Világosra mentek, ahol augusztus 12-én a Bohus-kastélyban szálltak meg. Ide érkezett meg Frolov, Rüdiger orosz tábornok vezérkari főnöke, akivel Görgey megtárgyalta a fegyverletétel részleteit. Másnap délelőtt aztán az oroszok táborába mentek, ahol hivatalosan is megtörtént a kapituláció. A Bohus-kastély úrnője, Bohusné Szőgyény Antónia így írt visszaemlékezéseiben a szomorú délelőttről: „Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. Sok fájdalmas csalódás, sok szomorú esemény emléke vonul át éltemen, de mindnyája közt sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem.”
Az Aradon tanácskozó, majd nem egészen két hónap múlva ugyanitt kivégzett tábornokok életkor, nemzetiség és társadalmi pozíció szempontjából igen tarka összetételű csoportot alkottak. A legfontosabb közös pont a forradalom előtti életükben az volt, hogy 1848 előtt valamennyien szolgáltak az osztrák császári hadseregben. Jellemző, hogy az aradi tizenhárom közül mindössze ketten voltak ezredparancsnokok a császári seregekben, a többiek legfeljebb néhány száz katonának parancsoltak. Katonai tehetségükre jellemző, hogy többen közülük igen gyorsan föl tudtak nőni a hatalmas feladathoz, az olykor több tízezres seregek irányításához. Emberi minőségüket pedig az jelzi, hogy az utolsó pillanatig kitartottak a magyar ügy mellett.
Igen különböző társadalmi csoportokból érkeztek: a legelőkelőbb közülük Leiningen-Westerburg Károly gróf volt, aki távolról még az angol királyi családdal is rokonságban állt, egyik őse Buda visszavívásánál is harcolt 1686-ban. A szőke Leiningen-Westerburg gróf egyébként harmincévesen a legfiatalabb volt az aradi vértanúk között. Hasonlóan előkelő volt Dessewffy Arisztid vagy Vécsey Károly gróf, akinek már az apja is lovassági tábornok volt. A magyarul nem is beszélő Poeltenberg Ernő egy bécsi jogásznak a fia volt, és császári katonaként vezényelték Magyarországra 1848 nyarán. Noha többször kérvényezte áthelyezését, nem engedélyezték neki, így esküt kellett tennie az áprilisi törvényekben fölállított alkotmányos rendre, amihez aztán mindvégig hű maradt.
A szabadságharc egyik legjelentősebb tábornoka, a szerb származású Damjanich János 1849-ben már 45 éves volt, a horvát Knezić Károlyhoz hasonlóan családja évszázadok óta a déli határt őrizte. Damjanichból a családja eredetileg papot akart faragni, ám ő megszökött a papneveldéből, és már 16 évesen beállt a császári hadseregbe, ahol kapitányi rangot ért el. Bátyja egyébként az olasz hadszíntéren harcolt a császári seregben, és az öccse kivégzése után öngyilkos lett.
Az aradi vértanúk közül a legidősebb Aulich Lajos volt, aki 56 évével a kor mércéje szerint valóságos öregúrnak számított. Gazdag pozsonyi fogadós gyermeke volt, magyarul pedig csupán az ütközetekben feltétlenül szükséges vezényszavakat és káromkodásokat ismerte. Kortársai olyan nagyszerű személyiségnek ismerték, hogy még a halálos ítéletet kiszabó hadbíró is kiváló embernek nevezte az ítéletben. Az aradi vértanúk között két örmény származású is volt: Kiss Ernő és Lázár Vilmos.
Az aradi vértanúk sokféle, jelentőségükben eltérő teljesítményt mutattak fel a szabadságharc időszaka alatt. Damjanich János, a 190 centiméter magas óriás legendás személyes bátorságával és katonai képességével nagyszerű eredményeket ért el: az ő szolnoki csatában aratott győzelmével kezdődött 1849 márciusában a tavaszi hadjárat. Aulich tábornok precíz katonaként a hadművészet mestere volt, különösen a félrevezető hadműveletekhez értett. Knezić harctéri parancsnokként nagyszerűen megállta helyét, 1849 áprilisában Komáromban különösen kitüntette magát. Hadtestparancsnokként azonban sok kritika érte: Görgey kénytelen volt leváltani, mivel késedelmes érkezése többször okozott problémát.
Az aradi tábornokok között voltak olyanok is, akik nem harctéri parancsnokként szereztek nagy érdemeket. Lahner Györgyöt alezredesként nevezték ki fegyverfelügyelőnek, így az ő feladata lett az éppen születő magyar honvédség fegyverellátásának megszervezése. Szinte a nulláról építette föl a magyar fegyvergyártást: a pesti gőzmalom államosítása után megszervezte az Országos Fegyvergyárat, műhelyei ontották a fegyvereket a hadseregnek, Pest-Buda kiürítése után pedig megszervezte a gyár átköltözését Nagyváradra. Török Ignác szintén nem harctéri parancsnokként volt jelentős: mérnökkari akadémiát végzett, a szabadságharc idején pedig a legkülönfélébb erődítési munkákat, köztük a párkány-esztergomi hídfő és a szegedi sáncok kiépítését irányította.
A magyar tábornokok, miután 1849. augusztus 13-án Világosnál letették a fegyvert, szándékuknak megfelelően orosz fogságba kerültek. Az oroszok bánásmódja alapján úgy érezhették, helyesen döntöttek: megtarthatták fegyverüket, nemzeti színű övüket, Rüdiger orosz tábornok még díszebédet is adott a tiszteletükre Kisjenőn, ahol az orosz főtiszt pohárköszöntőt is mondott. Zichy Ferenc grófnak, aki az osztrákok összekötője volt az oroszok mellett, még a magyar tábornokok sértő megjegyzéseit is el kellett tűrnie. A magyar tábornokok még azt is alaposan megvitathatták, hogyan védekeznek majd, amennyiben esetleg bírósági eljárásra kerül sor.
A kellemes társasági életnek az vetett véget, amikor a magyar tábornokok nagy csalódására 1849. augusztus 22-én Gyulán elvették tőlük a fegyverüket, és másnap átadták őket az osztrákoknak. Haynau szigorú őrizet alatt az időközben kezére került aradi várba szállítatta a foglyokat, akikhez hamarosan további, magukat megadó magyar tábornokok és más vezető tisztek csatlakoztak. Köztük volt a várat végül feladó parancsnok, Damjanich János és két további tábornok, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos is.
A magyar tábornokokat talán azért tévesztette meg az oroszok barátságos viselkedése, mert nem tudtak arról, hogy I. Miklós és Ferenc József megállapodtak arról, hogy a foglyokat az oroszok kiadják az osztrákoknak. Erről azonban az orosz tisztek keveset beszéltek a magyar tábornokoknak, s talán nagyobb reményekkel kecsegtették őket, mint amennyi reális volt. Az oroszok egyébként nem tudtak semmit Bécs szándékairól, I. Miklós pedig kudarcot vallott, amikor megpróbált közbenjárni Bécsben azért, hogy az elfogott tisztek kegyelmet kapjanak. Egyedül a főparancsnok, Görgey Artúr életének meghagyására kapott ígéretet.
A szabadságharc fontosabb katonai vezetői augusztus 25-én érkeztek Aradra, így Haynau megkezdhette a tábornokok perének lebonyolítását. Utasította Ernst törzshadbírót, hogy a lehető leggyorsabban, tanúkihallgatások nélkül folytassa le a pert. A vád minden tábornok ellen lázadás és felségárulás volt. A vádlottak védekezése természetesen összecsengett: valamennyien kijelentették, hogy nem értettek egyet a Debrecenben kimondott trónfosztással, amúgy pedig az 1848-ban a magyar kormányra és alkotmányra letett esküjükre hivatkoztak, vagyis álláspontjuk szerint kötelességük volt a magyar hadseregben harcolni. Esküjük az 1848. áprilisi törvényekre épült, amelyeket V. Ferdinánd király is jóváhagyott.
Védekezésük talán eredményt ért volna el egy pártatlan bíróság előtt, ám az ítéleteket már előre megírták. Szeptember végére elkészültek a halálos ítéletek, amiket aztán némi huzavona után nem az uralkodó, hanem a Ferenc József által ráruházott jogoknál fogva Haynau hagyott jóvá, Ferenc Józsefet pedig csupán utólag kellett tájékoztatni a kivégzések megtörténtéről. A kivégzés elrendelt időpontja október 6., az egy évvel korábban, a bécsi forradalom idején meggyilkolt Latour osztrák hadügyminiszter halálának évfordulója lett. Haynau azt is elrendelte, hogy a kivégzéseket korán reggel kell végrehajtani, a holttesteket pedig egy napon át közszemlére kell tenni.
A parancsnak megfelelően 1849. október 6-án végre is hajtották az ítéleteket: kilenc tábornokot kötél által, négyet pedig golyóval végeztek ki. A tizenhárom aradi vértanú bátran viselkedett: az utolsó éjszaka Lahner György például fuvolázott, a hadmérnök Török Ignác egy erődítéstan-könyvet tanulmányozott, míg Schweidel József A három testőrt, Aulich Lajos pedig Horatius műveit olvasta, többen feleségüknek, családjuknak írtak búcsúleveleket. Hajnalban aztán először a kivégzőosztag sorakozott föl, majd a hóhér végezte el munkáját. A várban teljes készültség volt: a katonák a töltött ágyúk mellett égő fáklyákkal álltak, hogy rögtön tüzet nyissanak, amennyiben a vár körül bármilyen zavar mutatkozik.
Nem csak az aradiak voltak a szabadságharc utáni bosszú áldozatai: Batthyány Lajost, az első felelős kormány miniszterelnökét ugyanezen a napon lőtték agyon Pesten. Október 26-án Kazinczy Lajos ezredest, Kazinczy Ferenc fiát végezték ki Aradon, Lenkey János tábornok pedig csak azért nem jutott a vértanúk sorsára, mert elméje elborult az aradi börtönben. Az Európa-szerte megdöbbenést keltő megtorlás során becslések szerint 130 embert végeztek ki, és ezreket ítéltek súlyos börtönbüntetésre.
Haynau Radetzkynek, 1849. augusztus 18.
„...egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, a nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. (...) Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
A cikk Katona Tamás és Ordas Iván munkái alapján készült.
