Luppis János Balázs, vagyis olasz nevén Giovanni Biagio Luppis 1813 január 27-én látta meg a napvilágot Fiumében (ma: Rijeka, Horvátország), helyi olasz szülők gyermekeként.
Luppis születésekor a város még az Osztrák Császársághoz tartozott, de az 1867-es kiegyezés után, mint Magyarország egyetlen tengeri kikötője, széles körű önkormányzattal a magyar közigazgatás fennhatósága alá került. Luppis Velencében végezte el az osztrákok által működtetett tengerészeti akadémiát, majd a császári flotta kötelékébe lépett.
A 19. század fordulóján a gőzgép elterjedése és különösen a csavarhajtás feltalálása miatt, a fémépítésű és gőzgéppel hajtott hajók egyre jobban kezdték kiszorítani a hagyományos faépítésű vitorlásokat.
A hadihajók között megjelentek a komoly tűzerővel rendelkező páncélozott sorhajók, és – mint az osztrák hadiflottának komoly győzelmet hozó 1866-os lissai csata példája is mutatja – a tengeri hadviselésben új harcászati elvek kezdtek meghonosodni. Az ambiciózus fregattkapitány az 1850-es évek derekán, egy osztrák altiszt ötletéből merítve kezdett el töprengeni egy olyan új fegyveren, amely különösebb kockázat nélkül képes megsemmisíteni a félelmetes ágyús sorhajókat. Először egy olyan, személyzetnélküli és robbanóanyaggal megrakott távirányítású csónak terve fogalmazódott meg benne, amely biztonságos távolságból küldhető a tüzet okádó sorhajók és ágyúnaszádok megsemmisítésére.
Az első prototípussal folytatott kezdeti kísérletek nem voltak túl bíztatóak. A második prototípus, a Luppis által „sikló védőnek” nevezett harceszköz csavarját viszont már óramű hajtotta, a robbanótöltet a csónak farába volt elhelyezve, és két, huzallal vezérelt kormánylapát irányította a szerkezetet. A „6 m” nevű konstrukciót Luppis fregattkapitány 1860-ban a Fiumébe látogató Ferenc József császárnak is bemutatta, de az Admiralitás csak jobb hajtás és irányítási rendszer kifejlesztése esetén mutatott hajlandóságot a találmány elfogadására és rendszeresítésére. 1864-ben Luppis Jánost Giovanni di Ciotta fiumei polgármester mutatta be a városban működő Stabilimento Technico Fiumana, a birodalom egyik legjelentősebb hajóépítő vállalata műszaki igazgatójának, Robert Whitehead-nek, aki a ködös Albionból szerződött el az osztrák hajóépítő vállalathoz.
Kettejük barátsága hamarosan eredményes fejlesztési kooperációvá, és gyümölcsöző üzleti kapcsolattá nőtte ki magát. Whitehead Luppis elgondolását alapul véve, kifejlesztette a sűrített levegővel hajtott, és az irányt valamint a mélységet két beépített szerkezet segítségével tartó robbanóeszközt, amelyet először Minenschiff (aknahajó) néven mutattak be a haditengerészet képviselőinek. (Érdemes megjegezni, hogy a giroszkópot, valamint az expandáló levegő hűtő hatását kompenzáló berendezést két magyar mérnök találta fel, az előbbit Obry Lajos, az utóbbit pedig Gesztessy János sorhajóhadnagy.)
A két feltaláló 1866 december 21-én tesztelte az első valódi torpedót, amely már értelemszerűen az Admiralitás fantáziáját is megmozgatta. A hadtörténelem első, Fiumében kifejlesztett torpedója 3,35 m hosszú, 35 cm széles „acélhalacska” volt, amely 8 kilogrammos robbanótöltetet hordozott.
1867május 27-én az Admiralitás a kor viszonyaihoz képest csillagászati összeget, 200 ezer forintot fizetett ki a feltalálóknak az új fegyver szabadalmáért, Whitehead pedig Luppistól külön szerződéssel megszerezte a gyártási jogot. Ferenc József császár Luppis Jánost a torpedó kifejlesztésében játszott érdemeiért a Vaskorona renddel tüntette ki, és 1869-ben nemesi rangra emelte.
A nemességet adományozó oklevél a „von Rammer”, azaz az „elsüllyesztő” nemesi név viselésére is feljogosította Luppis János nyugállományú fregattkapitányt. Whitehead sem járt rosszul; felvásárolta a csődbe jutott Stabilamento torpedógyártásra szakosodott részlegét, és abból prosperáló magánvállalatot épített fel Torpedofabrik von Robert Whitehead néven. Az új fegyver első éles bevetésére a chilei polgárháborúban, 1891-ben került sor. Az első, torpedóval harci helyzetben elsüllyesztett hajó a Blanco Encalada fregatt volt.
A távolról kilőtt, és a nagy hadihajókat vízvonal alatt támadó új halálos fegyver egy-két évtized alatt teljesen átalakította a haditengerészetek felszíni osztályait. A torpedókat kilövő, alacsony építésű, rendkívül gyors és hagyományos hajóágyúkkal nagyon nehezen leküzdhető kis hajók, a torpedónaszádok ellen egy új hajótípust, a későbbi világháborúkban is oly fontos szerepet játszó torpedórombolókat fejlesztették ki.
Az első világháborúban az Angliát majdnem térdre kényszerítő félelmetes búvárnaszádokat már kifejezetten a torpedó hordozására, és fő fegyverzetként a torpedóval operáló fegyvernemként fejlesztették ki. A második világháború idején, Dönitz admirális rettegett „szürke farkasai”, a tengeralattjáró flotta bizonyította be igazán, hogy Luppis kapitány egykor megálmodott „sikló védője” mennyire veszedelmes fegyver. A torpedók napjainkban is a haditengerészet és a tengerészeti repülőerők egyik legfontosabb fegyvertípusát alkotják világszerte. Luppis János fregattkapitány, az őstorpedó atyja, pontosan 140 éve, 1875 január 11.-én hunyt el.