Adolf Hitler nagy reménye, az 1944. decemberi ardenneki áttörés a kezdeti látványos sikerek után 1945. január első hetére teljesen kifulladt. Belátva a kudarcot, a Führer január 16-án leállította az offenzívát. Figyelmét ismét a több mint aggasztó keleti frontra irányította.
Az 1., 2., és 3. belorusz, valamint az 1. és a 4. ukrán front mélyen benyomult a Baltikumba, elfoglalták Litvániát, és a Vörös Hadsereg betört Kelet-Poroszországba is. A szovjet hadseregcsoportok feltartóztathatatlan gőzhengerként nyomultak nyugatra, és közeledtek a birodalom fővárosa felé. Sztálin két becsvágyó parancsnoka, Konyev és Zsukov marsall egymással rivalizálva, a veszteségekkel mit sem törődve hajszolták csapataikat a Harmadik Birodalom szíve felé.
Berlinben ideges légkör uralkodott, a vezérkar tábornokai tisztán látták a kivédhetetlenül közeledő veszélyt. Január 17-én a kísértetvárosra emlékeztető, rommá bombázott Berlinben indulatos, veszekedésbe torkolló haditanácsot tartottak a kancellárián. Az elmúlt időszak sorozatos kudarcaitól megromlott egészségi állapotú Hitler összeroskadt, megfáradt ember képét mutatta, de még mindig mániákusan hitt abban, hogy megfordítható az összeomlással fenyegető helyzet.
A tanácskozás tárgya a hogyan tovább kérdése volt. A szókimondó, a konfliktusokat Hitlerrel szemben is bátran felvállaló Heinz Guderian vezérezredes, a szárazföldi haderő, az OKH (Oberkommando des Heer) vezérkari főnöke logikus érvekkel elemezte a helyzetet, rámutatva arra, hogy a szovjet támadás fő iránya Berlin és Szilézia lesz. Ezért azt javasolta, hogy az ardenneki offenzíva után megmaradt páncélos erőket, Németország utolsó jelentősebb tartalékát az Odera térségébe csoportosítsák át Berlin védelmére.
Hitlernek azonban más tervei voltak. Közölte, hogy a tábornokai semmit sem értenek a hadigazdálkodáshoz, nem látják az olaj jelentőségét. A Führer szerint az oroszok által részben már elfoglalt magyar területek megtisztításával a zalai olajmezők biztosítása az elsőrendű háborús cél. Guderian, akit tiszttársai konfliktusokat felvállaló természete miatt „forrófejű Heinzként” emlegettek maguk között, nem tett lakatot a szájára. Az ellenkezéstől dührohamot kapott Hitler parancsa azonban megfellebbezhetetlen volt; az Ardennekből kivont páncélos erők Magyarországra mennek.
Az ardenneki áttörésben kulcsszerepet játszó 6. SS páncélos hadsereg parancsnoka, Hitler régi harcostársa, Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer (a Waffen SS-ben ez a vezérezredesi rendfokozatnak megfelelő rang) 1945. január 22-én kapta meg a parancsot, hogy haladéktalanul kezdje meg az áttelepülést Magyarországra.
A hadseregparancsnokot személyesen Hitler igazította el. A Tavaszi ébredés hadművelet (Unternehmen Frühlingserwachen) Adolf Hitler elképzelése szerint három fázisban szorította volna ki az oroszokat Magyarországról; első lépésben a német hadseregcsoport a Balatontól kiindulva Dunapentele (ma Dunaújváros) és Baja között kitör a Dunához kettévágva a 2. és a 3. ukrán frontot, és hídfőállásokat foglal el a túlparton.
Második fázisban délről és nyugatról támadva visszafoglalnák Budapestet. Hitler ekkoriban már álomvilágban élt, hiszen nagyratörő terve szerint még Debrecent és az Alföldet is visszafoglalnák. A Führer nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy ehhez már nem voltak meg sem a személyi, sem pedig a technikai feltételek. A 6. SS páncéloshadsereg rövid bajorországi pihenő és feltöltés után, február végére sikeresen befejezte az álcázott gyülekezést Pápa, Veszprém és Várpalota térségében.
A hadsereg állományában 140 000 katona és 700 harckocsi, illetve rohamlöveg várta a bevetési parancsot. Ekkor és itt vetették be a második világháború történetében először és utoljára legnagyobb tömegben a legerősebb nehéz harckocsikat, a szövetségesek által méltán rettegett Pzkpfw. Tiger Ausf. B típust, közismert nevén a Királytigriseket.
A 6. SS páncéloshadsereg kötelékébe olyan sokat próbált elit magasabbegységek tartoztak, mint például az 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte páncéloshadosztály, vagy a nyugati hadjáratban félelmetes hírnévre szert tett 12. SS Hitlerjugend, illetve 9. SS Hohenstaufen páncéloshadosztály. A Budapest visszafoglalási kísérleteiben, a Konrád műveletekben hírnevet szerzett Otto Herbert Gille Obergruppenführer (altábornagy) parancsnoksága alatt álló IV. SS páncéloshadtest, valamint a Hermann Pries Obergruppenführer által vezényelt I. SS páncéloshadtest is Dietrich hadseregét erősítette.
A Dunához tervezett kitörést az Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló Dél Hadseregcsoport egységei, köztük a 6. német hadsereg voltak hivatottak támogatni a Dráva térségéből északra nyomulva, és oldalba támadva Fedor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának seregeit.
Az offenzívában részt vevő német csapatokat erősítette a kiváló harckocsiparancsnok, Hermann Balck vezérezredes III. páncélos csoportja, valamint a De Angelis tábornok vezette 2. páncéloshadsereg is.
1945. március 6-án hajnali négy órakor félórás, heves tüzérségi zárótűz zúdult a szovjet vonalakra. Amikor elhallgattak az ütegek, a ködös, havas-esős időben a Velencei-tó és a Balaton közötti térségből dübörgő motorokkal megindult keletnek a 6. SS páncélos hadsereg harckocsiáradata.
A borongós időjárás a németeket segítette, mert földhöz szegezte a szovjetek „repülő tankjait”, az IL-2 Sturmovikokat. Dietrich előrenyomuló seregében harcoltak a 3. magyar hadsereg megmaradt egységei is Heszlényi József vezérezredes parancsnoksága alatt.
A szovjeteket nem érte váratlanul a német offenzíva. A felderítés már napokkal korábban jelezte az erős német csapatösszevonásokat. Tolbuhin marsall úgy döntött, hogy saját, a Dunántúl teljes elfoglalását célzó és Bécs irányába felfejlesztendő offenzíváját elhalasztja, és csak a német támadás kifulladásával egyidejűleg indítja meg az ellentámadását.
A németek csak akkor szembesültek a különösen nehéz terepviszonyokkal, amikor a Párduc és Királytigris harckocsik elhagyták a műutat. A hótól és esőtől felázott süppedékes talajon a 69 tonnás monstrumok szabályosan megbénultak. Egész nap nem tudtak két kilométernél nagyobb távolságra nyomulni. Március 7-én valamit javult az idő.
Az 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte egységei bevették Kálozt, és Soponya déli részéig nyomultak, bekerítve a támadás erejétől megzavarodott szovjet csapatokat. Március 12-én riasztó hírt kapott Tolbuhin főhadiszállása; a németek Simontornyától nyugatra átkeltek a Sión, 2 kilométer széles hídfőt építettek ki, és megszállták Simontornya keleti részét.
Március 13-án a 23. SS páncéloshadosztály benyomult Sáregresre. A délről támadó De Angelis-féle 2. páncéloshadsereg viszont gyorsan elakadt, március 6. és 15. között alig 10 kilométert tett meg, és nem tudta elérni Kaposvárt. Március 14-én a németek még át tudtak kelni Ozoránál a Sión, de ezzel végleg kifulladt az offenzíva. Március 15-én a 90 kilométeres frontszakasz teljes hosszán védelembe mentek át.
Időközben a Vörös Hadsereg 2. ukrán frontjától átcsoportosított egységekkel megerősített szovjet erők, érzékelve a német offenzíva kifulladását, megindították ellentámadásukat. A 6. SS páncéloshadsereg harckocsiegységei szó szerint a Sárrét fogságába estek.
A Királytigrisek közül számos harckocsi kiszabadíthatatlanul, egészen a tornyáig süllyedt bele a sárba. Itt bosszulta meg magát a Hitler parancsa miatt kapkodva összeállított hadműveleti terv; a támadási sáv talajviszonyainak feltérképezésére ugyanis már nem maradt idő. A helyi viszonyokat jól ismerő magyar tisztek aggályait pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta a német parancsnokság.
Mindezért drága árat fizettek; 116 páncélost vesztettek, zömében Királytigriseket és Párducokat. Ennek a veszteségnek a zömét nem az orosz páncélelhárítás, hanem a felázott ingoványos talaj okozta.
A visszavonuló német páncélos alegységek a sárba süllyedt harckocsikat egyszerűen felrobbantották. A szovjetek veszteségei is magasak voltak, a támadó német erők 75 szovjet harckocsit és 45 rohamlöveget semmisítettek meg.
De amíg a szovjet erők könnyen pótolták a technikai veszteségüket, addig a németek számára a több mint száz első osztályú közepes és nehézharckocsi elvesztése pótolhatatlan, súlyos csapásnak bizonyult. A Sárrét ingoványos talajába rekedt német páncélosok ugyancsak hiányoztak Berlin alól…
1945. március 16-án Tolbuhin elindította a Vértes térségében kibontakozó, a dunántúli német erők felszámolását és Bécs elfoglalását célzó nagyszabású offenzíváját. A 3. ukrán front egységei gyorsan áttörtek Tatabánya és Mór között, március 22-én pedig elfoglalták Székesfehérvárt. A Sárrét térségébe rekedt német erőket a gyors bekerítés veszélye fenyegette.
A berlini bunker valóságtól elszigetelődött homályos és fülledt világából már csak ostoba, ésszerűtlen parancsok érkeztek; Hitler Dietrichnek kerek-perec megtiltotta a visszavonulást. Eközben kudarcot vallott az oroszok feltartóztatására tett kísérlet Várpalota térségében, és egyre jobban beszűkült az a folyosó, amelyen a németek még visszavonulhattak. A 6. SS páncéloshadsereg magasabbegységei ekkor olyanra ragadtatták magukat, amire a háborúban még nem volt példa: a Führer parancsával szembeszegülve megkezdték a visszavonulást az egyre szűkülő résen keresztül.
Az utolsó pillanatban sikerült kicsúszniuk az oroszok halálos harapófogójából, de a nehézfegyverzetük szinte teljesen megsemmisült. Amikor Berlinbe megérkezett az „árulás” híre, Hitler éktelen haragra gerjedt. Őrjöngve elrendelte, hogy a kitörésben részt vett SS csapatokat fosszák meg karszalagjelzéseiktől. A megalázó parancs kihirdetésével az SS legfőbb vezetőjét, Heinrich Himmler Reichsführert bízta meg, megparancsolva, hogy utazzon Magyarországra, és személyesen gondoskodjon a parancs végrehajtásáról. Himmler azonban a legkevésbé sem vágyott arra, hogy kimenjen a veszélyes frontvonalra, ezért Bécsből üzente meg Dietrichnek a megaláztatást.
Amikor kézhez vette Himmler táviratát, a régi harcostárs felfortyant ezen az igazságtalan parancson. „Adolf megőrült” – közölte tömör véleményét a parancstól szintén elképedt vezérkari főnökének, Kraemer tábornoknak. (Dietrich azon kevesek közé tartozott, akikkel Hitler magánbeszélgetéseiben tegeződött.) Kraemer szerint az öreg harcos letépte nyakából a tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített, Hitler által adományozott lovagkeresztet, és a földhöz csapta.
A parancs hatalmas felzúdulást váltott ki a „fekete sereg” katonái között. A 6. SS páncéloshadsereg egyik legtehetségesebb és rámenősebb egységparancsnoka, Joachim (Jochen) Peiper Standartenführer (ezredes) egyenesen azt javasolta tiszttársainak, hogy a kitüntetéseiket gyűjtsék össze egy rozsdás éjjeliedénybe, és abban küldjék vissza Hitlernek. Erre azonban már nem került sor, április elejére Dietrich légiója végleg kiszorult Magyarországról. Így vált a Tavaszi ébredés a végjáték egyik utolsó taktusává.