Bűn és bűnhődés

A büntetés célja a megtorlás és az elrettentés volt, ez utóbbit szolgálták a különösen kegyetlen kivégzési módok is

Dosztojevszkij halhatatlan regényének címe, a Bűn és bűnhődés fejezi ki talán a legtömörebben azt az emberi civilizáció történetén átívelő egyetemes igényt, hogy az adott kor közösségi normáitól eltérő, és a közösség vélt vagy valós érdekeit sértő magatartás ne maradjon megtorlás nélkül: a bűn és a bűnös nyerje el méltó büntetését. 

Szemet szemért, fogat fogért

Hogy egy-egy korban mit tekintettek „méltó” büntetésnek, a korai, még az ókori világból ismert néhány abolicionista, azaz a halálbüntetést elvető megközelítéstől vezetett el a késői középkor és a korai újkor elején kiteljesedő, az elítélt életét különös kegyetlenséggel kioltó büntetési nemek alkalmazásáig. Egészen a modern büntetőjog megszületéséig a büntetés két legfőbb célja a megtorlás és az elrettentés volt.

Az ókori Rómában éppen a később véreskezűvé vált, és extrém különcségeiről hírhedt Caligula császár törölte el rövid időre a halálbüntetést. Forrás: Wikimedia Commons

A proporcionalitás, azaz a tettarányosság teljesen mást jelentett a középkori büntetőjogban, mint amit ma, a modern jogfelfogásban jelent. A tálió, azaz a „szemet szemért, fogat fogért” elve, amelyet először Hammurápi babiloni király törvénykönyve fogalmazott meg büntetőjogi alapelvként, a középkori büntetőjog meghatározó elemévé vált.

Kalodába zárástól a felnégyelésig

A középkori jogfejlődés kezdetein, a római jog fokozatos átvételével, az úgynevezett tizenkét táblás törvények nyomán vált a „főbenjáró bűnök” meghatározó büntetési nemévé a halálbüntetés. A középkorban az ítéletre várakozó bűnösök tömlöcbe vetésén kívül nem létezett a szabadságvesztés, a kisebb vétségeket megszégyenítő, illetve testcsonkító büntetésekkel, minden mást pedig halállal büntettek.

A késői középkorban a kisebb vétségekért testcsonkító és megszégyenítő büntetéseket, minden egyéb másért pedig halálbüntetést szabtak ki Forrás: Wikimedia Commons

A hamisan perlekedőket, káromkodókat, garázdákat és paráznákat például megbotozással és kalodába zárással, nyelvkivágással, megbélyegzéssel (nem verbálisan, hanem tüzes vassal) vagy az orr levágásával büntették.

A kalodába zárás kisebb vétségek megtorlására alkalmazott megszégyenítő büntetés volt. Így büntették például a hamisan pletykáló asszonyokat Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

A halálbüntetés végrehajtásának módja a korai „egyszerű” akasztástól és lefejezéstől egyre sokrétűbbé és rafináltabbá vált, hogy a késői középkorra és az újkor elejére még a beteges emberi fantáziát is meghaladó, népünnepély keretein belül végrehajtott horrorisztikus aktussá váljon.

A beismerés, a „bizonyítékok királynője”

A középkori büntetőjog legfőbb forrásait a királyi dekrétumok, továbbá az úgynevezett pallosjoggal rendelkező, azaz a király által halálos ítélet kiszabására és végrehajtására feljogosított szabad királyi városok statútumai, valamint a szokásjog alkották.

Az inkvizitórius eljárásban a legfőbb cél a beismerő vallomásnak, a "bizonyítékok királynőjének" kicsikarása volt Forrás: Wikimedia Commons

A modern büntetőjog „nullum crimen sine lege” azaz nincs bűncselekmény törvény nélkül, továbbá a „nulla poena sine lege” – nincs büntetés törvény nélkül eljárási elvei ezekben az időkben még teljesen másként érvényesültek; a központi királyi hatalom által büntetendő cselekménnyé minősített magatartásokon kívül komoly szerepet játszott ebben a „helyi jogalkotás”, valamint a partikuláris szokásjog is, főleg, ami a büntetési nemek alkalmazását illeti.

A büntetés célja a megtorlás és az elrettentés volt, ez utóbbit szolgálták a különösen kegyetlen kivégzési módok is Forrás: Wikimedia Commons

A középkori államok többségében az úgynevezett inkvizitórius, azaz nyomozó büntetőeljárás érvényesült, szemben a vádelvű (akkuzatórius) rendszerrel. A középkorban az előbbi eljárásban a nyomozó, a vádló és a bíró személye ugyanaz volt, ezek a funkciók nem különültek el egymástól.

A középkori büntetőeljárásban a legfőbb cél, a gyanúsított beismerő vallomásának kicsikarása volt, amelyhez válogatott kínzási módszereket alkalmaztak Forrás: Wikimedia Commons

A büntetőeljárás legfőbb célja a perbe fogott beismerő vallomásának megszerzése volt. A bizonyítékok előre meghatározott súllyal rendelkeztek, és ezek közül a tanúvallomásokon kívül a beismerés kicsikarása volt a legfontosabb a perbe fogott elítéléséhez, mivel a középkori jogfelfogásban ez utóbbit tekintették a „bizonyítékok királynőjének”.

Valamennyien Isten kezében vagyunk

A korai középkorban a bűnösség vagy ártatlanság kérdését még gyakran az úgynevezett istenítéletekre bízták, amelynek a tűz- és vízpróba volt a két legelterjedtebb formája. Az előbbinél a gyanúsítottnak egy izzásig felhevített vasdarabot kellett a kezébe vennie; ha az égési sérülés meghatározott időn belül begyógyult, az illetőt ártatlannak, ellenkező esetben pedig bűnösnek nyilvánították.

Tűzpróba egy 15. századi festményen. Az istenítélet inkább a korai középkorra volt jellemző Forrás: Wikimedia Commons

A vízpróbánál - amelyet előszeretettel alkalmaztak a boszorkánysággal megvádoltaknál – az összekötözött gyanúsítottat folyóba vagy tóba dobták. Ha fennmaradt a felszínen (mert például reflexszerűen jó sok levegőt szívott a tüdejébe) bizonyítottnak tekintették a bűnösségét, ha viszont elmerült, ártatlannak minősült. Az áldozat azonban nem mindig örvendezhetett az ekként bebizonyosodott ártatlanságának, mivel a vízpróba alá vetettek igen gyakran megfulladtak.

A pokol bugyraiban: kínzókamrák mélyén

A 15. századtól kezdett általánossá válni a beismerő vallomás kicsikarását célzó kínvallatás, a tortúra. Akit megvádoltak, és saját (egyébként jól felfogott) elhatározásából nem ismerte be önként a bűnösségét, annak elrendelték a kínvallatását.

A kegyetlen kínzások gyakran öncélúak voltak, mint például a harmincéves háború (1618-1648) zsoldoshordáinak dúlása idején Forrás: Wikimedia Commons

Az önként megtett beismerő vallomás is egyenlő volt az általában szörnyű kínhalált jelentő halálos ítélettel. A tortúra kezdetén a hóhér és segédei először egyenként felmutatták a kínzóeszközöket, annak reményében, hogy a kétségkívül borzasztó eszközök látványa jobb belátásra bírja a gyanúsítottat.

Középkori kínzóeszközök a prágai vár kínzókamrájában. A tortúra megkezdése előtt a hóhér egyesével felmutatta az eszközöket Forrás: Clayton Tang

Ha a delikvens ettől még nem tört meg, kezdetét vette a szörnyű procedúra. Szinte felsorolhatatlan az a számtalan kínzási mód, amelyek alkalmazásával majd kivétel nélkül mindig sikerült is beismerésre kényszeríteni a perbe fogottat.

A tortúra során a testfeszítés volt az egyik elterjedt kínzási mód Forrás: Wikimedia Commons

Igen gyakori volt a feszítés, amikor az áldozatot összekötött kezénél és lábánál fogva csigák segítségével szinte végtagszakadásig nyújtották, valamint a test tüzes fogókkal szaggatása, a terhelt tűz felett lógatása, a lekötözött gyanúsított szájába dugott tölcséren keresztüli kényszeritatása, amelyekhez képest a kiadós korbácsolás már csak levezető gyakorlatnak számított.

A megkorbácsolás a tortúra egyéb kegyetlen módszereihez képest még enyhébb eszköznek számított Forrás: Wikimedia Commons

Ha az egyik kínzási módszer nem vezetett eredményre, és a gyanúsított gyötrelmes kínjai ellenére sem volt hajlandó a beismerésre, újabb, még fájdalmasabb módszer alkalmazására tértek át. Amikor a további elviselhetetlen fájdalmaktól félve az áldozat megtört és beismerő vallomást tett, a tortúrán jelen lévő bíró jegyzőkönyvezte a „vallomást”, ami általában meg is pecsételte a gyanúsított sorsát.

Az emberi fantázia szülte legkegyetlenebb büntetések

A középkor folyamán egyre változatosabbá váltak a kegyetlen büntetési nemek. A büntetéskiszabási gyakorlatban folyamatosan növekedett az úgynevezett minősített büntetések száma, amelyek szokásjogi alapon egy-egy meghatározott bűntetthez fűződtek, és az adott cselekményre tipizált büntetéseket vontak maguk után.

A minősített büntetések célja az elítélt gyötrelmeinek fokozása volt Forrás: Wikimedia Commons

A minősített büntetések célja az elkövető gyötrelmeinek minél hosszabbá tétele volt egyrészt a kivégzési mód „találékonyságával”, másrészt pedig további kínzások közbeiktatásával. Ezzel vélték elérni azt, hogy a perbe fogott a cselekményével arányban álló büntetést kapjon.

Pénzhamisítók az üstben, lázadók a kocsikeréken

A 15. században olasz területen például a pénzhamisítók büntetése az elevenen megfőzés volt. Az elítéltet egy olajjal megtöltött üstbe ültették, majd tüzet raktak a fémüst alatt, amelyet addig tápláltak, amíg a bűnös elevenen megfőve ki nem szenvedett.

A 15. században a pénzhamisítók büntetése az elevenen megfőzés volt Forrás: Wikimedia Commons

A királyi vagy főúri hatalom ellen lázadókat, ha közemberek voltak, a 16-17. században általában kerékbetöréssel, kibelezéssel és felnégyeléssel büntették, de gyakran a közönséges gyilkosokat is ezzel a módszerrel végezték ki.

A kerékbetörés volt a középkori halálbüntetési nemek egyik legszörnyűbb típusa, amelyet egészen a 18. század végéig alkalmaztak Forrás: Wikimedia Commons

Az elítéltet vagy egy vízszintesen elhelyezett András-keresztre kötözték, és nehéz, vasélekkel felszerelt kocsikerékkel törték össze a csontjait, vagy pedig egy szintén vízszintesen felállított méretes kocsikerékre kötötték, és a végtagjait vasdoronggal törték bele a küllők közé.

A teljesen összetört csontú, és még élő elítéltet a kerékkel együtt gyakran közszemlére állították fel Forrás: Wikimedia Commons

Utóbbi kerékbetörési típusnál gyakori volt, hogy az eldeformálódott testű, de még élő elítéltet közszemlére felállították, aki ilyenkor még hosszú órákig kínlódott, mielőtt kiszenvedett volna.

II. József császár Georg Decker korabeli portréképén. A felvilágosult császár uralkodása alatt hajtották végre az utolsó kerékbetörést 1784-ben Forrás: Wikimedia Commons

A holttesteket kibelezték és felnégyelték. Ezt a kegyetlen kivégzési módot még a felvilágosodás korában, a „fény századának” nevezett 18. században is alkalmazták, igaz, hogy már egyre ritkábban.

A Horia-féle parasztfelkelés vezetőinek kivégzése 1784-ben, egykorú metszeten Forrás: Wikimedia Commons

A halálbüntetést egyébként rendeleti úton 1787-ben megszüntető II. József császár (uralkodott 1780 és 1790 között) idején ugyanezzel a módszerrel végezték ki például a Horia-féle parasztlázadás vezetőit is, 1784-ben.

A fő- és jószágvesztéstől a kettéfűrészelésig

A főrendűek kiváltságos helyzete még ilyenkor is érvényesült, a felségsértési vádat általában „megúszták” egy sima lefejezéssel, „fő- és jószágvesztéssel”. A minősített büntetéshez rendelt különböző kínzásokat a hóhérsegédek már az elítélt vesztőhelyre vonszolásakor elkezdték.

A lefejezés kiváltságos büntetési nemnek számított Forrás:Wikimedia Commons

A ló által vontatott fasaroglyára kötözött elítéltet a vesztőhelyre hurcolása közben tüzes fogókkal szaggatták, vagy felizzított vasheggyel szurkálták. Az ítélet rendelkezése szerint nemegyszer még a kivégzés megkezdése előtt levágták az elítélt valamelyik végtagját, megvakították, megkorbácsolták, vagy ólmot öntöttek a fülébe. Az útonállókat, rablógyilkosokat gyakran egy másik kegyetlen büntetési nemmel, a karóba húzással, vagy nyársba vonással végezték ki.

Különösen kegyetlen büntetési nem volt a karóba húzás, amelyet szintén széles körben alkalmaztak, elsősorban a 15. és 17. század között Forrás: Wikimedia Commons

Az igazán „ügyes” hóhér a segédeivel úgy húzta az elítéltet a kihegyezett fakaróba, hogy az ne roncsoljon szét életfontosságú szerveket. Az igazi „mesterek” még arra is képesek voltak, hogy a karó hegye a halálraítélt száján keresztül bukkanjon ki. A karóba húzott még több óráig, vagy akár egy napig is élhetett, miközben szörnyű kínokat élt át.

A 15. századtól alkalmazták az elevenen kettéfűrészelést mint az egyik legkegyetlenebb halálbüntetési nemet. Lásd: Lucas Carnach metszete Forrás: Wikimedia Commons

A 15. században az egyik különösen kegyetlen kivégzési mód volt az elevenen kettéfűrészelés. A ruháitól megfosztott elítéltet szétterpesztett lábainál fogva egy gerendára kötözték, majd a hóhérsegédek egy hosszú fűrésszel kettévágták, meg-megállva a művelet közben, nehogy túl gyorsan kiszenvedjen a bűnös.

A kettéfűrészelést úgy hajtották végre, hogy az elítélt minél tovább szenvedjen Forrás: Wikimedia Commons

Korabeli feljegyzésekből ismert, hogy néhány elítélt még akkor is élt, amikor már a mellkasánál járt a fűrész. Az egyéb büntetési nemek, mint például a vízbe fojtás, elevenen eltemetés, élve megnyúzás szintén bevett középkori kivégzési módszerek voltak.

Égre csapó rőt lángok

Elsősorban a 16-17. században vált elterjedt kivégzési módszerré a boszorkányság vádjával elítéltek máglyán való elégetése.

A 17. században volt a legtöbb boszorkányégetés Forrás: Origo

Az ellenreformáció korában az „eretnekek” is gyakran máglyán végezték. Egyes becslések szerint e két évszázad alatt mintegy 200 ezer ember halt szörnyű tűzhalált.

Becslések szerint több mint 200 ezer embert égettek meg boszorkányság vádjával a 16. és 17. században. Zichy Mihály Autodafé című grafikája a boszorkányégetés művészi ábrázolása Forrás: Wikimedia Commons

Torquemada, a spanyol inkvizíció hírhedté vált figurája egymaga több mint 10 000 „boszorkányt" és "eretneket” küldött a máglyára. A boszorkányságért elítélteket spanyol területen hátborzongató szertartás, az autodafé keretén belül égették meg.

Torquemada a "nagy" inkvizítor, aki egymaga több mint 10 000 embert küldött máglyára Forrás: Wikimedia Commons

A szertartás szentmisével kezdődött, a hosszú fehér ruhába öltöztetett és a fejükön hegyes, ördögfigurákkal díszített süveget viselő elítélteket ezután templomi körmenetre emlékeztető külsőségek közben vezették a vesztőhelyre, ahol hatalmas tömeg jelenlétében égették meg őket.

Spanyol autodafé 1680-ban. Francisco Rizi korabeli olajfestménye Forrás: Wikimedia Commons

Kivételes esetben, kegyelemből, a máglya cölöpére kötözött elítéltet még a lángok fellobbanása előtt megfojtotta a hóhér. Magyarországon 1727-ben Szegeden történt az utolsó boszorkányégetés, Európában pedig 1795-ben lobbant fel utoljára „boszorkány” alatt a máglya.

Hátborzongató népünnepély a városkapu előtt

A középkorban a vesztőhely általában a városfalakon kívül, a városkapu közelében feküdt. Az elítéltet, aki ekkorra már a halálra váró „szegény bűnös” szerepébe lépett, a tömlöcből ketrecbe zárva vagy saroglyára kötözve vonszolták a vesztőhelyre.

A vesztőhely tradicionálisan a városfalakon kívül volt Forrás: Wikimedia Commons

Az elítélt személyétől és a tömeg pillanatnyi hangulatától függött, hogy részvétteljes megnyilvánulások, vagy pedig hangos szidalmak, köpködés és kővel való dobálás kísérete-e a halálraítéltet az utolsó útján. Ha minősített büntetést szabtak ki rá, a vesztőhelyre vezető utat a hóhérsegédek nehezítették meg számára, akik tüzes fogóval tépkedték a testét.

A nyilvános kivégzés népünnepélyszerű eseménynek számított, amelyen a város apraja-nagyja megjelent Forrás: Wikimedia Commons

A vérre szomjazó tömeg nemcsak az elítélt reakcióit figyelte árgus szemekkel, hanem a hóhér munkájának „szakszerűségét” is. A krónikák több olyan esetet is feljegyeztek, amikor az elítélt vérpadon elmondott utolsó szavai megfordították a tömeg hangulatát, és az addig a bűnöst szidalmazó alkalmi gyülekezet a kivégzendő lelki üdvéért imádkozó, síró gyásznéppé vált.

A hóhérmesterség apáról fiúra szállt. Az ítélet-végrehajtókat a pallosjoggal rendelkező szabad királyi városok magisztrátusa alkalmazta Forrás: Wikimedia Commons

Ha ilyenkor a hóhér elügyetlenkedett valamit, a tömeg ismét felizzó haragja könnyen az ítélet-végrehajtó ellen fordult, akit ilyenkor nemegyszer meg is lincseltek. A kivégzettek holttestét a vesztőhely közelében kaparták el.

Magyar feudális büntetőjog

A magyar jogtörténetben először Szent István törvényei intézményesítették a halálbüntetést a 11. század elején. A királyi dekrétum az emberölést és a rágalmazást fenyegette halállal. Szent László a lopás különböző nevesített eseteire kiterjesztette a legsúlyosabb büntetést.

A középkori magyar tételes és szokásjogot először Werbőczy István foglalta össze a Tripartitumban Forrás: Wikimedia Commons

Az európai tendenciákat követve, a későbbi évszázadokban egyre több cselekmény vált megtorolhatóvá halálbüntetés kiszabásával. Hunyadi Mátyás alatt az egyház megszentségtelenítése, 1525-től pedig az idegen pénz behozatala és elfogadása, továbbá a nemesi udvarházak fosztogatása, 1545-től pedig a rablás vált halállal büntetendő cselekménnyé.

A Tripartitum egyik oldala a törvénykönyv 1565-ös kiadásából Forrás: Wikimedia Commons

Az első törvénykönyv, amely az addigi különböző királyi dekrétumok és a szokásjog írásba foglalását jelentette, Werbőczy István nevéhez fűződik. A II. Ulászló király által 1515-ben szentesített törvénykönyv, a Tripartitum büntetőjogi fejezetének általános rendelkezése szerint főbenjáró ítélettel kell büntetni az „orvokat, lopókat, latrokat, s egyéb czégéres gonosztevőket”, azaz a tolvajokat, rablókat, útonállókat, gyilkosokat, és a nemesekre támadókat. Sárváry Jakab jogtörténész szerint 180 bűncselekményt sújtott a feudális jogszokás halálbüntetéssel.

Mária Terézia királynő (uralkodott 1740 és 1780 között) tiltotta be a kínvallatás, a tortúra alkalmazását Forrás: Wikimedia Commons

A tortúra alkalmazását Mária Terézia tiltotta be a 18. század közepén. 1787-ben a felvilágosult „kalapos király”, II. József megszüntette a halálbüntetést. A helyébe lépő legsúlyosabb büntetés a hajóvontatás lett. A Martinovics-féle jakobinus szervezkedés miatt I. Ferenc császár 1795-ben visszaállította a halálbüntetést, de a korábbiaknál csak sokkal szűkebb körben lehetett alkalmazni.

II. József császár (uralkodott 1780 és 1790 között) volt az első a magyar jogtörténetben, aki 1787-ben rendeleti úton betiltotta a halálbüntetést Forrás: Wikimedia Commons

Szemere Bertalan már a reformországgyűlések idején, 1841-ben javasolta a halálbüntetés teljes eltörlését. Az 1843-as büntető törvénykönyv elfogadására tett törvényjavaslat - a feudalizmus örökségének felszámolásaként – szintén a halálbüntetés megszüntetését tartalmazta, de ezt a felsőház nem fogadta el.

A büntetőjogi középkor csak kétszáz éve ért véget

A középkori jogelveket valló büntetőeljárás csak igen lassan szűnt meg a 18-19. század fordulóján, hogy átadja helyét a modern jogelveket valló, a nyomozás, a vád és az ítélkezés funkcióit szétválasztó, egyben a bírói hatalmat önálló és a végrehajtói hatalomtól független hatalmi ágként elismerő rendszernek.

Cesare Beccaria olasz jogtudóst tekintik a modern büntetőjogi alapelvek megalkotójának Forrás: Wikimedia Commons

A modern büntetőjog elméleti megalapozását a felvilágosodás korában alkotott olasz jogtudós, Cesare Beccaria 1763-ban megjelent, Bűntett és büntetés című művéhez köti az egyetemes jogtörténet. Magyarországon az első modern és a korabeli európai viszonyokhoz képest is előremutató egységesen kodifikált büntető törvénykönyv, az 1878. évi V. törvénycikkel kihirdetett úgynevezett Csemegi-kódex volt, amely a törvénykönyvet megszövegező jogtudósról, Csemegi Károlyról, a pesti egyetem jogászprofesszoráról kapta a nevét.

Csemegi Károly jogászprofesszor nevéhez fűződik az első korszerű, a 19. század liberális jogelveit alkalmazó büntetőkódex megalkotása Forrás: Origo

A modern jogelvek ellenére a 20. század véres és elnyomó kommunista, valamint fasiszta diktatúráinak büntetőeljárásában, a GPU és a Gestapo gyakorlatában azonban ismét feléledt a „sötét” középkor. Ez azonban már egy másik történet…