Maria Sklodowska-Curie (1867-1934), ismertebb nevén Marie Curie lengyel származású francia fizikus és kémikus korszakalkotó munkásságát aligha kell bemutatni.
A 19. század legvégén és a 20. század első évtizedeiben valóságos forradalom bontakozott ki az elméleti és kísérleti fizikában, az atom-, illetve kvantumfizika megszületésének hajnalán. Az ekkori felfedezések nyomán teljesen megváltozott a korábbi világkép; addig megmagyarázhatatlan jelenségek, mint például a Nap vagy a csillagok sugárzása vált érthetővé, valamint feltárult az atomszerkezet bonyolult mikrokozmosza.
A törékeny fizikusnő férjével, Pierre Curie-vel együtt a radioaktivitás elméletének kidolgozásában alkotott maradandót. Nevéhez fűződik a polónium, valamint a rádium radioaktív elemek felfedezése is. Párizsi laboratóriumukban, ahol a radioaktivitással kapcsolatos kísérleteiket végezték, az erősen sugárzó rádiumot puszta kézzel helyezték be a mérőeszközökbe.
Olyan is előfordult, hogy Marie Curie munka közben a veszélyes radioaktív anyagot egyszerűen a zsebébe rakta. Ma nyilván elszörnyülködünk ezen a „felelőtlenségen”, de ne feledjük, hogy a Curie házaspár kísérletei idejében a tudomány még nem volt tisztában a radioaktivitás élettani hatásaival, halálos következményeivel.
Miután férje 1906-ban elhunyt egy balesetben, Marie Curie egyedül folytatta kísérleteit. Időközben hiába jöttek rá a radioaktivitás pusztító egészségi következményeire; a korai időszak kutatómunkája maradandó károsodást okozott a kétszeres Nobel-díjas kutatónő egészségében, aki 1934. július 4-én hunyt el.
Az Európából Amerikába irányuló kivándorlási hullám tetőzésével, a 19. és a 20. század fordulóján robbanásszerű növekedésnek indult a transzatlanti személyhajózási forgalom. A kor két legnagyobb hajózási társasága, a brit Cunard és a White Star Line egymással versengve állították szolgálatba az egyre gyorsabb és hatalmasabb óceánjárókat.
Az elsőség megszerzése céljából 1907-ben a White Star tulajdonosai - a Morgan bankárház támogatásával - a hajóépítés történetének addigi legnagyobb projektjébe kezdtek. Az Olympic-osztály egységei, az RMS (Royal Mail Ship) Olympic, a későbbi Britannic, és különösen a másodikként megépült Titanic az akkor elképzelhető legnagyobb luxust képviselték.
A Titanic az Edward-kor mérnöki tudásának csúcsa volt, amely számos olyan technikai újítással, köztük a parancsnoki hídról egyetlen gombnyomásra lezárható 16 vízzáró rekesszel, dupla hajófenékkel és vezeték nélküli szikratávíróval rendelkezett, ami miatt már azelőtt elsüllyeszthetetlennek minősítették a hajót, hogy kifutott volna első útjára.
Az impozáns óceánjáró „szülőatyja” Thomas Andrews (1873 -1912), a Titanic főkonstruktőre, egyben a hajót építő belfasti Harland & Wolff hajógyár vezérigazgatója volt. A Titanic tervrajzait William Pirrie és mérnökcsoportja készítette el Andrews technikai instrukciói alapján, illetve felügyelete mellett. A hajót a Titanic 1908. március 31-i gerincfektetésétől számítva 12 ezer szakmunkás alig három év alatt építette meg.
A Titanic 1912. április 10-én futott ki hatalmas sajtóhírveréssel beharangozott első útjára. A mesés óceánjárót szinte saját gyermekeként szerető Andrews szintén a fedélzeten volt. A Harland & Wolff kilenc mérnökével szorgalmasan járta a hatalmas óceánjárót, hogy a legapróbb hibákat, hiányosságokat is feljegyezzék.
1912. április 14-én nem sokkal éjfél előtt, azután, hogy 23.40-kor a Titanic a jégheggyel ütközött, Smith kapitány a hídra hívatta Thomas Andrewst. Ő, aki mindenkinél jobban ismerte a hatalmas hajót, gyors számítás után közölte a lesújtó hírt; a Titanic menthetetlen, és egy, maximum másfél órán belül el fog süllyedni.
Visszautasította a hajó elhagyásának lehetőségét, mert felelősnek érezte magát, hogy nem tudott biztonságosabb hajót építeni. A főkonstruktőrt április 15-ének fagyos hajnalán több mint 1500 emberrel együtt nyelte el a koromsötét atlanti mélység.
A Wright fivérek első, 1903-as, mérföldkőnek számító motoros repülése utáni évek ünnepelt hősei az „aviátorok”, a pilóták voltak. A hőskor favázas, merevítőhuzalok rengetegéből, vászon- vagy akár csomagolópapír-borításból álló gépeit elnézve valóban hősies elszántság kellett ahhoz, hogy valaki egy ilyen masina fedélzetén a magasba emelkedjen.
Az egyre nagyobb teljesítményű motoroknak köszönhetően a vászonmadarak is egyre magasabbra szálltak. Ami a korai repülést különösen veszélyessé tette, az az, hogy bármilyen, repülés közbeni műszaki meghibásodás - nem lévén semmilyen menekülési lehetőség – a pilóta halálos ítéletével volt egyenértékű. Ezért már a repülés kezdeteitől többeket foglalkoztatott egy hatékony mentőeszköz kifejlesztésének gondolata. Közéjük tartozott az osztrák származású, de Párizsban élő szabómester, Franz Reichelt (1879-1912) is.
A probléma sikeres megoldására tűzték ki 1910-ben a 10 ezer frankos Lalance-díjat. Reicheltet már ez előtt is komolyan foglalkoztatta a kérdés. Olyan összecsukható, illetve kinyíló, merevítőkkel és gumiszalagokkal rögzített eszközt tervezett, amelyet a pilóta kabátként tudott magára ölteni. Reichelt találmánya leginkább a mai "wing suit"-ra emlékeztet.
A feltaláló több kísérleti ugrást is végrehajtott bábok alkalmazásával, többnyire sikertelenül. Ez azonban nem szegte kedvét, szentül hitt ugyanis a „kabáternyő” működőképességében. Engedélyt kért és kapott a párizsi elöljáróságtól egy, az Eiffel-toronyról végrehajtandó kísérlethez.
1912. február 4-én hatalmas tömeg gyülekezett a torony lábainál, hogy szemtanúja legyen a történelmi próbának. Reichelt eredetileg egy bábura tervezte ráerősíteni a kabáternyőt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy határozott, hogy ő maga fog ugrani.
A szenzációsnak beharangozott esemény megörökítésére operatőrök is felmásztak az Eiffel-toronyba. A korabeli felvételen jól látható, amint a kabáternyőbe beöltözött „repülő szabó” kiáll a korlátra, és néhány másodperces dilemma után a mélybe veti magát.
Az ernyő nem nyílt ki, és Reichelt 60 méteres szabadesés után a földnek csapódva szörnyethalt.
Az emberi fantázia határtalanságát nem csak az elmés találmányok és sorsfordító felfedezések fémjelzik; az élet kioltását célzó horrorisztikus eszközök és kivégzési módszerek morbid tárháza is szinte végtelen. A történelemből ismert számtalan borzasztó kivégzőeszköz sorából kiemelkedik egy különösen rafinált és kegyetlen eszköz, az i. e. 300 és 250 körül élt athéni Perillosz bronzöntő mester által feltalált bronzbika, más néven a szicíliai bika.
Az eszköz „prototípusa” egy élethű és eredeti nagyságú, bronzból öntött bikaszobor volt, a hasán nyitható ajtóval. A Perillosz beteges fantáziája szülte kivégzési metódus szerint a halálraítéltet betuszkolták a bikaszobor hasába, majd rázárták az ajtót. Ezután tüzet gyújtottak a bronzbika hasa alatt, amelyet folyamatosan tápláltak.
A bika belsejébe zárt szerencsétlent az áttüzesedő fém szabályosan megpirította, hosszas és fájdalmas halált okozva. Az eszköz morbiditását csak fokozta, hogy a bikaszobor nyaka hangerősítőként működött; az elevenen megsülő halálraítélt kétségbeesett ordítását a „látványosságban” gyönyörködő tömeg, mint a bika félelmetes bőgését hallhatta. Perillosz gazdag jutalom reményében Phalarisznak, a szicíliai Akragasz városállam türannoszának ajánlotta fel találmányát.
Phalarisz szeretett volna meggyőződni arról, hogy a bika valóban úgy „ordít”, ahogyan azt a feltaláló ecsetelte számára. Ezért megparancsolta, hogy magát Perilloszt tegyék be „tesztalanyként” találmánya gyomrába. Miután a ropogó tűz kellően átforrósította a fémet, és Perillosz már torkaszakadtából üvöltött, Phalarisz kivetette a bika hasából a félig megsült feltalálót. Az eszköz kegyetlenségén elborzadt görög uralkodó jutalom helyett azonban egy szikláról a mélybe hajíttatta Perilloszt.
Az 1960-as évek a politikai enyhülés nyomán szárba szökő optimizmus kora volt. Az űr- és atomkorszak szülte találmányok bűvöletében az volt az általános vélekedés, hogy a tudomány és a mérnöki lelemény számára nincs többé lehetetlen. A korszakot – szellemiségének megfelelően - megannyi, ma már feledésbe merült különös találmány, köztük Henry Smolinski (1933-1973) az autóként és repülőgépként egyaránt funkcionáló, hibrid Flying Pintója jellemezte.
Az 1960-as években különösen népszerű futurológiai elképzelések szerint az ezredforduló nagyvárosainak közlekedését számos, a sci-fi világát idéző eszköz mellett a műúton és a levegőben egyaránt haladó hibrid, autó-repülőgép konstrukciók fogják jellemezni. Henry Smolinski ennek szellemében fogott hozzá az Ave Mizar projektjéhez. A prototípus egy Cessna 337 Skymaster kisgép, valamint a 60-as évek második felének népszerű amerikai országúti cirkálója, a Ford Pinto keresztezésével jött létre.
A felszálláshoz a repülő és az autó motorját egyaránt igénybe vették, aminek köszönhetően rendkívül rövid volt a starthossz. Repülés közben a Ford motorját kikapcsolták, és a hibrid masinát a Cessna toló légcsavarja tartotta a levegőben. Landoláskor az autó négy tárcsafékje 160 méteren fékezte állóra a repülő-autót. Az utastérben a vezető/pilótán kívül három utas számára volt hely. Az érdekes szerkezet legfeljebb 3600 méteres magasságig tudott felemelkedni. 1973. szeptember 11-én a kaliforniai Camarillo repülőteréről felszállt gép jobb szárnya letört, és lezuhant. Smolinski, a hibrid gép megálmodója a roncsok közt lelte halálát.
Még hosszan lehetne folytatni a sort, hiszen a felfedezők, feltalálók krónikája a tudomány, illetve az egyetemes kultúrtörténet fontos részét alkotja. Eredményeik ott vannak mindennapi életünkben, az izzótól kezdve a golyóstollon át egészen az okostelefonokig, kudarcaik, tévedéseik pedig többnyire a feledés homályába vesznek.