A felesleges és mulatságos, de a tudományt mindenképpen népszerűsítő kutatások éves díjátadó ünnepsége ma hajnalban zajlott a Harvard Egyetemen, a közönség szokásos papírrepülő-dobálása közepette. A díjalapító ceremóniamester, Marc Abrahams annak az Annals of Improbable Research című tudományos vicclapnak a szerkesztője, amely néhány harvardi – egyetemi és főiskolai – egyesülettel együttműködve odaítéli az Ig Nobel-díjakat, vagy ahogy sok helyen emlegetik: a "bolond Nobeleket".
Az Ig Nobelt – amelynek nevét az ignoble, vagyis alantas, méltatlan, hanyagolható angol szóból képezték – 1991 óta osztják ki.
Olyan kutatásokat díjaznak, amelyek „először megnevettetik, majd elgondolkodtatják az embert”.
Az Ig Nobel-díjjal nem jár valódi pénzjutalom (bár a díjazottak kapnak egy 10 billió - zimbabwei - dolláros bankjegyet), sőt a díjazottak maguk fizetik az útiköltségeiket is.
A Harvard Egyetem Sanders Színházában az idén huszonötödször vehették át a "bolond-Nobel-díjasok" az elismeréseket, amelyeket most is valódi Nobel-díjas kutatók adtak át.
A dolog úgy kezdődött, hogy Michael L. Smith, a Cornell Egyetem neurobiológia és viselkedéstudományi szakos PhD-hallgatója heréjét megcsípte egy méh. A szúrás nem fájt annyira, mint gondolta, és kíváncsi lett, mi lehet ennek az oka. Vajon a csípés jobban fáj egyes testrészeken, mint másutt?
A legjobb módszernek ennek megállapítására a személyes tapasztalatot tartotta. Ezért teste 25 különböző részét csípette meg méhekkel, és utána 1-től 10-ig terjedő skálán értékelte a szúrások fájdalmasságát.
Az általa felállított „szúrásifájdalom-index” szerint az orrlyukon, a felső ajkon és a hímvesszőn a legfájdalmasabb, míg a koponyán, a középső lábujjhegyen és a felkaron a legkevésbé kellemetlen a méhcsípés.
Bruno Grossi, a santiagói Chilei Egyetemen munkatársaival végzett tyúktanulmányában azt vizsgálta, hogy vajon a madarak tényleg a dinoszauruszok túlélői-e, amelyek elkerülték a 65 millió éve becsapódott meteor pusztító hatását.
A kutatók mesterséges farkat illesztettek tyúkokra, és azt figyelték meg, hogy
a madarak testtartása kezdett hasonlóvá válni a teropoda dinoszauruszokéhoz,
amilyenek a Tyrannosaurus rex és rokonai voltak.
Az élettani Ig Nobelt szintén fontos kutatásokért ítélték oda. David L. Hu kutatásairól annak idején az Origo is beszámolt. A Georgia Műszaki Intézet (Georgia Tech) kutatói 32 állat vizelési idejét hasonlították össze. Az eredmény meglepő volt: mindegyik állat nagyjából egyforma idő alatt ürítette ki a hólyagját, a jelentős méretkülönbségek ellenére. Az elefánt húgyhólyagjának maximális űrtartalma például 3600-szor nagyobb, mint a macskáé (18 liter vs. 5 milliliter) mindkét állat hozzávetőleg 20 másodperc alatt könnyít magán.
Valójában minden 3 kilogrammnál nehezebb állat ugyanennyi ideig vizel.
„Ennek valószínűleg az az oka, hogy a nagyobb állatoknak hosszabb a húgycsövük” – mondta David Hu, a tanulmány vezetője. „A húgycsőben lévő folyadék súlya kinyomja a folyadékot. Amikor a húgycső hosszú, növekszik a folyadékáramlás sebessége.”
Az orvosi Ig Nobelt Kimata Hadzsime japán allergológus kapta. A kutató felfedezte, hogy a csókolózás csökkenti a bőr allergiás megbetegedéseinek számát. Ennek oka – a kutató szerint – valószínűleg a
csókolózás stresszcsökkentő hatásában keresendő.
Kivel ne fordult volna még elő. hogy tévedésből megfőzött egy tojást, azután megbánta a dolgot? Ezek számára lehet hasznos Colin Raston, az ausztrál Flinders Egyetem kémiaprofesszorának kutatása, aki rájött, hogy lehet visszafordítani a folyamatot.
A tojásfehérjében lévő fehérjék a hő hatására szorosan összefonódnak, így a nyúlós állagú, halvány színű kiindulási anyagból fehér, gumiszerű anyaggá dermednek.
Ezt a szilárd anyagot karbamid hozzáadásával lehet újra cseppfolyósítani, majd a fehérjéket egy speciális berendezéssel – ezt dolgozta ki Raston a munkatársaival – szétválasztani.
A viccesnek ható felfedezésnek előreláthatólag nagy hasznát fogja venni a gyógyszeripar – legalábbis ezt remélik a kutatók.
Végül díjazták azokat a szerzőket is, akik a következő címmel tettek közzé egy tanulmányt: Mulaj Iszmail esete – valóság vagy képzelet szüleménye?
A Vérszomjas melléknévvel illetett Mulaj Iszmail Marokkó szultánja volt 1672 és 1727 között. Kegyetlenségénél talán csak a szexuális étvágya lehetett nagyobb.
A fáma szerint 500 ágyasától kereken 888 gyereke született.
Elisabeth Oberzaucher és Karl Grammer, a Bécsi Egyetem két antropológusa kifejlesztett egy számítógépes szimulációt annak megállapítására, lehetséges-e ennyi gyereket nemzeni.
Kiszámították, hogy napi hány közösülésre volt szükség ennyi utód fogantatásához akkor, ha „korlátlan” számú pár, illetve, ha „korlátozott” számú pár (a háremben) állt a szultán rendelkezésére. A PLOS ONE folyóiratban megjelent tanulmány szerint Mulaj Iszmail
már napi egy közösüléssel is
elérhette ezt az első pillantásra hihetetlennek tűnő szaporodási sikert.