Nem túlzás azt mondani, hogy a gépfegyverekkel és robbanóeszközökkel végrehajtott párizsi terrortámadás elültette a félelem magvait Európában. Tovább fokozza a feszültséget, hogy a francia kormányfő, Manuel Valls szerint nem lehet kizárni a vegyi és biológiai támadások lehetőségét sem, bár utólag hozzátették,
semmilyen információ nincs arról, hogy ilyen jellegű támadásra készülnek kontinensünkön a terroristák.
A vegyi fegyverek használata nem új dolog, idáig azonban kizárólag a harctéren alkalmazták őket. Ugyan a leghírhedtebb terrorszervezetek régóta vágynak ilyen jellegű gyilkoló eszközökre, egyelőre nem sikerült előállítaniuk, és a vegyi fegyveres merényletek is rendszerint kudarcba fulladtak – egyetlen esetet leszámítva.
A vegyi hadviselés története egészen a történelem előtti időkre nyúlik vissza, már a késő kőkorszaki vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek is előszeretettel mártogatták fegyvereiket állatok és növények mérgező testnedveibe, váladékaiba.
Az első – feljegyzések által is megerősített – gáztámadást az ókori görögök követték el az i. e. 5. században a peloponnészoszi háború idején. Az Athént ostromló spártai seregek a várost védő falak tövében fa és kén keverékéből gyújtottak tüzet, azt remélve, hogy a mérgező füst majd megadásra készteti a települést védő katonákat.
A modernebb harci gázokra azonban egészen a kémia tudományának fellendülését hozó 19. századig várni kellett. A megfelelő tudás birtokában 1854-ben Lyon Playfair, az akkori brit kormány tudományos testületének titkára (nem mellesleg vegyész) javasolta Szevasztopol ostrománál a cianiddal töltött tüzérségi lőszer bevetését.
Az ötletet a katonai vezetők végül elvetették. Playfair felháborodott a döntésen, nem értette, hogy a különböző durva hadviselési módszerek mellett miért nem tartják elfogadhatónak az általa „humánusnak” titulált „harci pára” bevetését.
Érvelését később sokan arra használták, hogy a vegyi hadviselés létjogosultságát alátámasszák.
Az általános aggodalom egyre csak növekedett a „forradalminak” tartott harcmodorral kapcsolatban, ezért a nagyhatalmak úgy határoztak, hogy 1899-ben (tehát még a vegyi fegyverek színre lépése előtt) egy javaslatban tiltják meg a mérges gázokkal töltött lövedékek bevetését. Bár az Egyesült Államok ellene szavazott, a javaslatot végül mégis elfogadták.
Az első világháború mindent felülírt. A nagyhatalmak a konfliktus gyors rendezésére számítottak, de az események más fordulatot vettek, és hamarosan mindenki az újfajta harci gázokkal kísérletezgetett. Az egyik korai példa erre a halogének közé tartozó bróm (harci gáznak szerves brómvegyületként, benzil-bromidként alkalmazták).
Akárcsak a többi halogén esetében, az elemi brómnál is hét elektron helyezkedik el a legkülső héjon. A telített állapot eléréséhez viszont nagyon kellene számára még egy elektron, amit harci gázként az orrnyálkahártyát és a szemet felépítő sejtektől szeretne megszerezni, roncsolva az érzékszerveket.
Az egész fegyver tehát elméletileg úgy működne, mint egy „szupererős” könnygáz.
Akármennyire is hangzik mindez papíron meggyőzőnek, azért vannak problémák. Amikor a háború alatt a németek brómot akartak bevetni az oroszok ellen, csúfos kudarcot vallottak: a dermesztő hidegben a benzil-bromid egyszerűen képtelen volt elgőzölögni.
Más esetben sem működött jól a fegyver: irritálta ugyan a katonák érzékszerveit, de nem bizonyult halálosnak, sőt egyes esetekben a harcosok nem is vették észre, hogy gáztámadás érte őket.
A forradalmi változást egy német kémikus idézte elő. Fritz Haber arról vált ismertté, hogy elsőként hozott létre sikerrel mesterségesen a levegő nitrogénjéből ammóniát. A műtrágyagyártást lehetővé tévő ammóniaszintézisért az első világháború után meg is kapta a kémiai Nobel-díjat.
Pont az emberek millióinak életét megkönnyítő felfedezés miatt hat megdöbbentően Haber világháborúban játszott szerepe. Kémiai tudását a németek szolgálatába állította, és minden addiginál halálosabb harci gázokat fejlesztett ki.
Az általa irányított kutatócsoportot honfitársai a hátborzongató „fertőtlenítő osztag” névvel illették.
Haber elfordult a brómtól, helyette a klórra összpontosított. A klór pontosan a bróm felett helyezkedik el a periódusos rendszerben, és sokkal agresszívabban támadja a sejteket az elektronokért. Amennyiben fegyverként akarjuk jellemezni, az alábbi hasonlat a legszemléltetőbb: ha a bróm egy lóháton ülő katona, akkor a klór maga a páncélozott tank.
Haber szentül meg volt győződve arról, hogy a klórgáz eldönti a háború kimenetelét. Olyannyira, hogy az említett vegyi fegyver első bevetését is ő maga koordinálta a nyugat-belgiumi Ypernnél 1915. április 22-én. Amint a szélirány a németek számára kedvezővé vált, megindult a gáztámadás – speciálisan képzett alakulatok 5730 tartálynyi klórgázt engedtek a csatatérre. Tizenöt méter magas és több mint hat kilométer hosszú, zöldes színű felhő borította be az antant állásait.
Ha a klórgáz eléri a szájat és a torkot, a levegő visszatartására késztető reflexet vált ki, nehézlégzés lép fel. A klór reakcióba lép a sejtekben lévő vízzel, így savas kémhatású környezet alakul ki. A sav szétroncsolja a tüdő kapillárisait (hajszálereit) és a léghólyagokat, ami folyadék kiszabadulásához vezet, és akadályozza a légzőszervet az oxigénfelvételben.
A klórtámadás áldozatai tehát szabályosan megfulladtak a szárazföldön.
Habár az elesettek pontos számáról a mai napig nincs konszenzus, minden bizonnyal több ezer katona lelte végzetét a halált hozó felhőben. A dolog keserű iróniája, hogy az akció érdemben nem változtatott semmit a németek hadi helyzetén, csapataik ekkor már túlságosan súlyos veszteségekkel küszködtek a nagyszabású előrenyomulás folytatásához.
Ennek ellenére mindkét fél tovább kutatgatott és újabb, halálosabbnál halálosabb klóralapú harci gázokkal állt elő, köztük a foszgénnel (tüdővizenyőt okozó gáz) vagy a méltán hírhedt mustárgázzal (hólyagokat okoz a neki kitett bőrfelületen és a tüdőben).
A szüntelen fejlesztések dacára a háború előrehaladtával a harci gázok stratégiailag egyre jelentéktelenebbé váltak. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy az antant és a központi hatalmak is nagy mennyiségben kezdtek gyártani gázmaszkokat, később pedig egyre jobban elterjedtek a különféle védőfelszerelések.
Ha nem volt kéznél semmilyen hasonló eszköz, egy vizelettel átitatott zsebkendő is képes volt némi védelmet biztosítani.
A harci gázok miatt milliók szenvedtek tüdőkárosodást és éltek terrorban, az állóháborút azonban nem lehetett velük mobilizálni. Szörnyű kutatása Haber életére is kihatással volt: a felesége öngyilkos lett a bűntudattól, a tudományos közösség nagy része pedig háborús bűnösként tekintett a tudósra.
Haber öröksége az első világégés után tovább kísértett. Karrierjének elején a felügyelete alá tartozó kutatócsoport egy rovarölő szert hozott létre, amit Zyklon néven hoztak forgalomba. A formulát egy német cég „fejlesztette” tovább, így hozva létre a hírhedt Zyklon-B-t, amivel zsidók millióit ölték meg a koncentrációs táborokban a második világháború alatt.
Ugyancsak a náci Németországhoz köthető az első ideggázok, a tabun (1937) és a szarin (1939) kifejlesztése. Előbbi egy idegméreg, amely a gerincoszlop üzenettovábbító képességét blokkolja, és ezáltal a test alapvető funkcióinak (emésztés, szívverés, légzés) leállását idézi elő, utóbbi szintén az idegrendszeren keresztül fejti ki hatását, légzési nehézségeket, nyálzást, idővel rángatózást és görcsös fulladást okoz.
A szománt viszonylag későn, 1944 tavaszán fedezték fel, így ez lett a háborúban kifejlesztett utolsó idegméreg. Jól látható tehát, hogy a harci gázok választéka folyamatosan bővült, ennek ellenére a második világháború európai hadszínterein nem vetették be őket.
A hidegháború időszakában is sok vegyi fegyver született a szemben álló felek laboratóriumaiban. Ezek közül az egyik a VX nevű vegyület, amely a valaha kifejlesztett egyik leghalálosabb idegméregként vonult be a történelembe:
200 mikrogramm a bőrre kerülve már halált okoz.
Az esztelen vegyifegyver-gyártásnak végül az 1993-as, többoldalú vegyifegyver-egyezmény (Chemical Weapons Convention, CWC) igyekezett véget vetni. Ennek értelmében be lett tiltva a vegyi fegyverek fejlesztése, gyártása és tárolása, a feleket pedig a már meglévő készletek megsemmisítésére kötelezték. Az egyezmény 1997-ben lépett hatályba.
A vegyi fegyverek ágensei (aktív anyagai) kivétel nélkül mérgezőek. Az alábbi főbb csoportjaikat különböztetjük meg.
A vegyi fegyvereket általában folyadékként szállítják, és aeroszolként (levegőben terjedő apró folyadékcseppek) vagy gőzként vetik be. Az áldozatok háromféle módon kerülhetnek kapcsolatba a veszélyes anyagokkal: a bőrre, a szembe vagy a légutakba kerülnek. A klinikai hatást – ami lehet azonnali vagy késleltetett – főként az ágens típusa, illetve az annak való kitettség határozza meg.
Az elmúlt száz év során számos alkalommal vetettek be és fejlesztettek ki új vegyi fegyvereket, elsősorban azért, hogy az ellenséget pszichológiailag megtörjék. Utóbbit nem nehéz megérteni, ha a harci gázokat nézzük, hiszen maga az éltető levegő válik szempillantás alatt, akár észrevétlenül halálos fegyverré.
E tény a különböző egyezményekre fittyet hányó terrorizmus kedvelt eszközévé teheti a vegyi fegyvereket, ráadásul elméletileg nem túl nehéz beszerezni az előállításhoz szükséges alapanyagokat sem.
Ennek ellenére mindössze egyetlen sikeres, terroristák által végrehajtott vegyi merényletet tartanak számon,
ami azért jelzi, hogy közel sem olyan egyszerű legyártani a halálosztó kemikáliákat.
Az Aum Sinrikjo nevű japán terrorszervezet valójában egy vallási szekta, és legalább olyan groteszk világképpel rendelkezik, mint amilyennel az Iszlám Állam. A világvégehívő csoport nézete szerint a világot csak az apokalipszis elhozásával lehet megtisztítani a gonosztól, ennek siettetése érdekében pedig terrortámadásokat hajtottak végre: a szekta egyik kémikusa által szintetizált szarinnal 1995-ben mértek vegyi csapást a tokiói metróhálózatra.
A Tokió belvárosába tartó metrószerelvények mindegyikére küldtek egy szekta tagot, akik zacskóból engedték szabadon az idegmérget, pontban 8 órakor. A merénylettel az Egyesült Államokat akarták megvádolni, hogy ezzel kirobbanjon a harmadik világháború, és elérkezzen a szekta által kívánt mindent megtisztító világvége.
A támadás során 12-en halálos, 54-en súlyos, 1038-an enyhébb mérgezést szenvedtek. Később a szervezet vezérét és egy kivételével valamennyi társát – köztük az idegmérget szintetizáló kémikust – halálra ítélték.
Mennyire nehéz szarint előállítani?
Arról, hogy mennyire voltak jól felszerelve az Aum Sinrikjo laboratóriumai, vagy mennyire voltak képzettek a kultusz égisze alatt dolgozó szakemberek eléggé ellentmondásos információk vannak. Dan Kaszeta vegyifegyver-szakértő szerint azonban nehezen hihető, hogy egy „kerti sufniban" szarint lehetne szintetizálni. Már a prekurzorok (kiindulási vegyületek, amikből a végtermék kialakul) beszerzése is problémás, például a metilfoszfonil-difluorid csak vegyi fegyverek gyártására alkalmazható. A kifejezetten mérgező harcanyagoknak számító vegyületek, illetve ezek közvetlen alapanyagai teljes tiltólistán szerepelnek. Ha ez nem lenne elég, a gyártás során veszélyes anyagokkal kell dolgozni. Példának okáért az eljárás alatt nagy mennyiségben keletkezik hidrogén-fluorid, ami egy maró hatású anyag. Még az üveget is marja, és előállítására, tárolására a közönséges vegyipari gyakorlatban használt tartályok nem alkalmasak. A használatához ennél ellenállóbb, nikkel-króm ötvözetekből készült berendezésekre van szükség, ezek kereskedelmét azonban szintén nyomon követik.
Mindezek fényében ma a legégetőbb kérdés az, hogy mennyire reális veszély egy vegyi fegyverrel végrehajtott terrortámadás Európában.
Bár ez a szcenárió sokak szerint valószínűtlen, a terrorszervezet láthatóan törekszik saját vegyi arzenál előállítására. Ez abból is látszik, hogy az elérhető legjobb szíriai és iraki tudósokat akarják összeszedni – állítják amerikai és iraki hírszerzők. Az amerikaiak viszont úgy vélik, hogy a terroristáknak nincs meg a szükséges ismeretük és technológiájuk a kifinomultabb vegyi fegyverek (például ideggázok) kifejlesztéséhez, bár egyes források szerint mustárgázt már vetettek be szíriai és iraki területeken.
Egyelőre az sem világos, hogy az Iszlám Állam honnan szerezte a harci gázt: régi készletekből kaparintotta-e meg, vagy maga gyártotta. A szakértők szerint annyi biztos, hogy
a mustárgázt kis mennyiségben használták, ráadásul a minősége sem számított kiemelkedőnek.
Egy korábban Irakban szolgált volt amerikai hírszerző tiszt, Richard Zahner szerint a különböző dzsihádista szervezetek már hosszú évek óta szeretnének vegyi fegyvereket előállítani. Az al-Kaida húsz éven át próbálkozott vele, de technológiai és tudományos hiányosságok miatt sosem sikerült nekik.
Zahner elmondta, hogy kevés olyan tudós van a világon, aki a megfelelő tudással és motivációval rendelkezik professzionálisabb vegyi fegyverek előállításához. Véleménye szerint az Iszlám Állam a fő riválisánál profibban szervezett, és anyagilag is jobb helyzetben van, de egyelőre ők sem járnak közelebb a hatékony vegyi fegyverek kifejlesztéséhez.
A veszélyt ugyanakkor nem szabad elbagatellizálni.