1945. december 21-e tipikusan kellemetlen, ködös, nyálkás téli napként virradt fel. George S. Patton, a csak papíron létező 15. amerikai hadsereg élére októberben áthelyezett négycsillagos tábornok, Hobart Gay vezérőrnagy társaságában éppen vadászni indult. A tábornoki Cadillac az elhagyatott, szürke ködbe burkolózó 38-as úton haladt, Mannheim közelében.
Patton a gépkocsi hátsó, jobb oldali ülésén foglalt helyet.
Az autó a köd és a csúszós út miatt 40 km/óra körüli, kocogó tempóban hajtott.
Az üres úton a Cadillac menetirányában araszolt egy ponyvás amerikai katonai teherautó is. Amikor Patton tábornok gépkocsija megközelítette a lassan bandukoló tehergépjárművet, az hirtelen, irányjelzés nélkül balra kanyarodott.
Patton gépkocsijának sofőrje már nem tudta állóra fékezni a Cadillacet a csúszós úton, így nagyot csattanva a teherautó oldalának ütközött. A teherautóról leugráló katonák miatt keletkezett kisebb felfordulásban úgy tűnt, hogy csupán egy kellemetlen koccanás történt, és nincs semmi komoly probléma.
A katonák gyorsan körbevették a parancsnoki kocsit, miután kiderült, hogy annak két lampaszos utasa is van, akik közül az egyik nem más, mint a hadsereg legnépszerűbb tábornoka, George S. Patton.
Ekkor még senkinek sem tűnt fel, hogy a csattanás után alig 3 perc elteltével szirénázva a helyszínre érkezett egy katonai mentőautó,
pedig a legközelebbi amerikai bázis 50 kilométerre volt.
Annak ellenére, hogy a teherautó is rendkívül lassan haladt, és sem a tehergépkocsi utasainak, sem pedig Gay vezérőrnagynak, illetve a Cadillac sofőrjének a haja szála sem görbült meg, Patton tábornok arról kezdett panaszkodni, hogy egyik végtagját sem tudja megmozdítani. A magatehetetlen tábornokot a furcsa gyorsasággal helyszínre érkezett mentő a mannheimi amerikai katonai kórházba szállította.
Patton igazi karrierje a második világháborúban ívelt fel. A West Pointon 1909-ben végzett tábornok fiatal tisztként az első világháború nyugati frontján esett át a tűzkeresztségen. Korán felismerte, hogy a szárazföldi csapatoknál a gépesített hadviselésé, különösen a páncélos fegyvernemé a jövő.
Noha Patton sohasem volt elméleti szakértő, mégis az ő nevéhez fűződik az amerikai hadseregen belül a páncélos fegyvernem felállítása. Második világháborús katonai karrierjében rendkívüli tehetsége mellett az is szerepet játszott, hogy 1919-ben szoros barátságot kötött Dwight D. Eisenhowerrel, akit 1944-ben az angolszász szövetséges haderő főparancsnokává neveztek ki.
Első fontos világháborús beosztása az angolszász szövetségesek 1942-es észak-afrikai partraszállásához kötődik. A Torch (Fáklya) hadműveletben ő volt a partraszálló amerikai csapatkontingens parancsnoka.
Agresszív, merészen kezdeményező hadvezetési stílusát először Észak-Afrikában csillogtatta meg; alig két nap alatt letörte a Vichyhez hű Darlan admirális vezénylete alatt álló casablancai francia haderő ellenállását, és mint a tunéziai II. amerikai hadtest parancsnoka, nem ijedt meg a rettegett „sivatagi rókától”, Erwin Rommel tábornagy csapataitól sem.
Az Afrika Korps 1943. májusi totális veresége után, a szicíliai partraszálláskor bizonyította be ismételten hadvezetési rátermettségét.
Patton neve az 1944. június 6-i szövetséges partraszállás, a „D-Day” után vált fogalommá.
A normandiai partraszállás idején, már mint a 3. amerikai hadsereg parancsnoka, tevékeny részt vállalt a hídfőből való kitörésben, illetve az 1944. késő nyári franciaországi katonai sikerekben.
Oroszlánrészt vállalt Hitler utolsó nagy nyugati ellentámadása, az 1944. december 16-án megindított Wacht am Rhein hadművelet, az amerikai vezérkart az első napokban lebénító ardenneki áttörés felszámolásában. A déli hadműveleti területen ténykedő Patton hadseregével – Eisenhower parancsát jóformán be sem várva – északnak fordult, hogy a Bastogne mellett bekerített amerikai csapatokat felszabadítsa.
Nem volt nála sikeresebb amerikai parancsnok a második világháborúban;
1945. március 22-én csapataival átkelt a Rajnán, és április végére már Prága elővárosai előtt állt.
Ha rajta múlik, az amerikaiak szállják meg Berlint és Csehországot is, minél távolabb szorítva a kommunistákat Európától. Nem így történt, de ez már nem a tábornokon múlott.
Patton tábornok ízig-vérig katona volt. Ez talán a felmenőinek köszönhető, akik között több tábornokot és ezredest is ismert az amerikai történelem. A sereg volt a mindene. Eltérően az amerikai hadseregre jellemző laza alakiságoktól, Patton vasfegyelmet követelt az embereitől. „There is only one sort of discipline: the perfect discipline” – „Csak egyfajta fegyelem létezik, a vasfegyelem” – ez volt a szavajárása, és ehhez is tartotta magát.
Rettegettek voltak a szemléi, a legkisebb szabálytalanságot, lazaságot sem tűrte el a mindig rohamsisakban, lovaglóbricseszben és az oldalán cowboy módra fityegő elefántcsont markolatú 45-ös Colttal megjelenő tábornok.
Igazi vad katona volt; szavajárásában olyan borsos, mint egy West Point-i kiképző őrmester.
Egyszer a hadsereg tábori lelkészei előtt az angyalbőrt viselő egyházfik nem kis megrökönyödésére kifejtette, hogy az apostolok cserbenhagyták Jézust, tehát tulajdonképpen dezertőrök, akiket agyon kellene lőni.
„Vezess, kövess, vagy takarodj” – ez volt a tábornok lakonikus tömörséggel megfogalmazott ars poeticája. Nyers szókimondása és hirtelen haragra hajlamos természete többször is bajba sodorta.
Az egyik legismertebb eset, amely majdnem a katonai karrierjébe került, az 1943-as szicíliai hadjárathoz köthető.
Patton 1943. augusztus 3-i szemleútján meglátogatott egy katonai kórházat. A kötésekbe pólyált sebesültekkel folytatott beszélgetés közben feltűnt neki egy szemlátomást minden sérüléstől mentesen fekvő katona. Patton odament az akkor 18 éves Charles H. Khul közlegényhez, és megkérdezte, hogy miért került kórházba.
„Az idegeim miatt” – válaszolta a közlegény, nem is sejtve hogy mit vált ki ezzel a lobbanékony tábornokból. Patton számára nem létezett olyan, hogy valaki ideggyengeség miatt a fronttól távoli kórházi ágyban pihenjen.
Gyávának és szimuláns csirkefogónak titulálta Khult, és hirtelen felindulásában fel is pofozta.
Az ügyből hatalmas botrány lett, nem sokon múlott, hogy a tábornokot kényszernyugdíjazzák. Eisenhower csak azzal tudta megmenteni Pattont, hogy a sérelmet szenvedett közlegény ezrede előtti nyilvános bocsánatkérésre kötelezte a tábornokot.
A tábornok szabadszájúsága azonban nem csak a csapatdrillben, hanem a nagypolitika kérdéseiben is erőteljesen megnyilvánult. A háború utolsó hónapjaiban módfelett felháborította, hogy a szovjetek – szemmel láthatóan figyelmen kívül hagyva a teheráni, illetve a jaltai egyezményben foglaltakat – a megállapodás szerinti befolyási övezeti határokat túllépve igyekeznek minél nagyobb európai területet megszállni.
Az antifasiszta koalíció egyik legfőbb szövetségeséről, a szovjetekről vallott sarkos véleményét nem igazán rejtette véka alá. „Nem kifejezetten törekszem megérteni őket; maximum az érdekel, hogy mennyi ólom vagy vas kell ahhoz, hogy végezzek velük. Kiegészítendő a többi roppant kellemes tulajdonságukat, még elmondanám, hogy az oroszok abszolút nem tisztelik az emberi életet. Valamennyien kurafiak, barbárok és megrögzött iszákosok…” – szól az egyik, még az enyhébbek közé sorolható pattoni elemzés az Egyesült Államok akkori legfontosabb fegyvertársáról.
A tábornok éles összetűzésbe került régi barátjával, az európai szövetséges csapatok főparancsnokával, Eisenhowerrel is, Berlin miatt. Sztálin betegesen rettegett attól, hogy az amerikaiak a Vörös Hadsereg előtt megszállják a számára presztízsértékű trófeának számító Berlint. Katonailag erre adott is lett volna a lehetőség, mivel a heves német ellenállás miatt Zsukov 1. belorusz és Konyev marsall 1. ukrán frontja a tervezetthez képest csak sokkal lassabban foglalt teret a Harmadik Birodalom fővárosa felé.
Eisenhower azonban – az 1945. februári jaltai megállapodás szellemében – megállította a Berlin irányába nyomuló amerikai csapatokat.
Ugyanez történt április végén is, amikor Patton 3. hadserege minden további nélkül elfoglalhatta volna Prágát és Csehország jelentős részét.
Patton dühe nem ismert határt, hiszen jól látta, hogy a szovjet diktátornak nincsenek olyasféle skrupulusai, mint amerikai kollégáinak. Nyíltan hangoztatta, hogy a szovjeteket ha szükséges, akár fegyveres erővel kell Európából „visszakergetni Ázsiába”. George S. Patton 1945 elején a U.S. Army legnépszerűbb tábornoka volt, és a hátországban is hősként ünnepelték.
A szavai ezért mindenhová eljutottak. A szovjetekkel szembeni egyre élesebb – amúgy nem alaptalan – kritikái komoly diplomáciai feszültséget okoztak az akkor még szövetséges két nagyhatalom között.
A szovjet kormány többször is diplomáciai úton tiltakozott Patton kijelentései miatt.
A simulékony Eisenhower és Washington számára is kezdett egyre inkább kellemetlenné válni az elszabadult hajóágyúként viselkedő tábornok.
Ezért először leváltották a 3. hadsereg parancsnoki posztjáról, Bajorország katonai kormányzójának nevezték ki, majd
1945 októberében a jószerével csak papíron létező 15. amerikai hadsereg élére kapott kinevezést,
amelynek legfőbb feladata a német háborús dokumentumok összegyűjtése volt. Képzelhető, hogy a harctéri levegőhöz szokott zabolátlan tábornoknak mennyire lehetett ínyére az őt íróasztal mögé kényszerítő „aktakukac”-munka.
Azonban George S. Pattont az irodai száműzetéssel sem lehetett csak úgy egyszerűen elhallgattatni. Élesen kritizálta az amerikai kormány pénzügyminisztere, Henry Morgenthau Németország felosztására, illetve a német nehézipar leszerelésére és diverzifikálásra vonatkozó tervét, amelyet – a pénzügyminiszter származására utalva – egyszerűen csak a „zsidók bosszújaként” emlegetett. Ellene volt Németország teljes legyengítésének, mert azt hangoztatta, hogy a német hadsereget újra felszerelve, az orosz túlsúly ellensúlyozására kellene felhasználni.
Patton – ő maga hangoztatta ezt többször – kész lett volna fegyveres konfliktust is kiprovokálni a szerinte Európára halálos veszélyt jelentő és az ötéves háborúskodásban kimerült Vörös Hadsereggel szemben. A felettesei ezért úgy döntöttek, hogy 1945 végén hazarendelik az Egyesült Államokba az egyre kellemetlenebbé váló tábornokot.
Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy a december 9-én történt autóbalesettel kapcsolatosan több kérdés is megfogalmazódott. Az egyik legfurcsább mozzanat, hogy az ütközés után hogy kerülhetett 3 percen belül elő a mentőautó, amikor a baleseti helyszínhez legközelebb fekvő amerikai támaszpont 50 kilométeres távolságra volt. Ráadásul a mentőben vezérkari tisztek és három orvos utazott, ami ugyancsak nem szokványos egy szimpla katonai közúti balesetnél.
Nincs elfogadható magyarázat a tábornok végtagbénulást okozó gerincsérülésére sem, hiszen mindkét gépjármű olyan lassan haladt, hogy az ütközés következtében rajta kívül senki sem sérült meg.
A mannheimi katonai kórházban kezelt tábornok állapotában december 18-án látványos javulás következett be, meg tudta mozdítani a kezeit.
A három nappal később bekövetkezett halálának hivatalos magyarázata vérrög okozta embólia volt, de több mint furcsa, hogy Patton holttestét nem engedték igazságügyi boncolásnak alávetni.
A balestei vizsgálati jegyzőkönyvből eltűnt 20 oldal, máig sem tudni, hogy mi lett a hiányzó lapok sorsa. Voltak olyan szemtanúk, akik már a helyszíni kihallgatásuk során érthetetlennek minősítették a tábornokot ért súlyos sérülést. Robert Wilcox amerikai történész 10 évig kutatta a Patton-baleset körülményeit. Nagy port felvert „Target: Patton” ( Célpont: Patton) című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy Patton az OSS (Office of Strategic Service, a CIA, a Központi Hírszerző Hivatal jogelődje) által megszervezett merénylet áldozata lett.
Wilcox állítása szerint megszólaltatott egy, a merénylet megtervezésében részt vett ügynököt, aki egyenesen az OSS akkori főnökére, Bill Donovanre hivatkozott. Az ügynök szerint a balesetet megrendezték, hogy a kialakult zűrzavarban egy erős gumilövedékkel közvetlen közelről hátba lőhessék a tábornokot.
Az érthetetlen végtagbénulás így ennek volt köszönhető. Amikor december 18-án a tábornok állapota hirtelen javulni kezdett, az NKVD egyik, a kórházba beépített ügynöke végzett vele, egy különleges méreggel – a tisztázatlan történelmi konteó szerint. Hogy így történt-e, vagy sem, talán már sohasem fog kiderülni.
A nem sokkal a 60. életévének betöltése után elhunyt tábornok kellemetlen volt Washington számára, Sztálin pedig egyenesen a halálát kívánta. Márpedig amit a szovjet diktátor megkívánt, az igen gyakran be is teljesedett.