Az állatot először sós vizet tartalmazó tartályba tették, hogy később az egyik helyi ócenáriumban szállásolják el, az egyed azonban időközben elpusztult, így végül az ország egyik múzeumának (Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa) boncasztalán kötött ki.
Az intézmény végül hosszas vizsgálat után az élőlényt a csáposhal-félék családjának (Antennariidae) egyik képviselőjeként, egy Antennarius striatus (angolul striated frogfish, szabadfordításban csíkos békahal) nevű fajként azonosította, az eredményeket Facebook bejegyzésben osztották meg az érdeklődőkkel. Az állat időközben „világhírnévre” tett szert, a további vizsgálatok elvégzése végett szövetmintát is vettek tőle a kutatók.
Az állat beazonosítása azért okozott nehézséget, mert a faj tagjainak külalakjára rendszerint a csíkos vagy foltos mintázat a jellemző, a teljesen fekete szín szokatlannak mondható. Még akkor is, ha a hal gyakran álcázza magát, a jellegzetes minták azonban ekkor is kivehetők.
Természetesen felmerült, hogy nem is csíkos békahal, hanem egy különálló faj, esetleg alfaj akadt a horogra, ezt a szövetminta vizsgálatának eredménye fogja kideríteni. A fekete példány fején mindenesetre egy nyúlvány található, ami a horgászhalalakúak (Lophiiformes) rendjének egyik legfőbb jellemzője.
A békahalak egyik érdekessége, hogy mellúszóikat képesek „lábakként” használni, és így a tengeri aljzaton „sétálni”. Ragadozó életmódot folytatnak, zsákmányukat a feji nyúlvány segítségével csalogatják magukhoz.
Amint a préda elég közel merészkedik, szokatlanul hatalmasra tátják szájukat, emiatt a velük azonos méretű zsákmányállatot is képesek lenyelni. A múzeum munkatársai szerint a békahalak harapása a leggyorsabb a gerincesek között, egy 22-es kaliberű lövedék sebességével vetekszik (ráadásul víz alatt, a levegőnél 800-szor sűrűbb közegben).