Bár ennek a kis kísérletnek az eredménye nem különösebben meglepő vagy áttörést hozó, emlékeztet arra, hogy néha érdemes félretenni a „magas tudományt” és csak egyszerűen nézni, hogyan égnek el a dolgok.
A szorosan egymás mellé helyezett 6000 gyufaszál lángolásának kiteljesedése, majd elhalása meglehetősen látványos folyamat.
A ma használt biztonsági gyufák fejében már nincs sem fehér, sem vörös foszfor (a foszfort a gyújtófelületbe keverik). A fehér foszfor rendkívül mérgező és könnyen gyulladó elem, amely sokáig veszedelmessé tette a gyufagyártást (a foszformérgezés miatt) és a gyufa használatát is.
Amerikában azonban elterjedt még az
úgynevezett dörzsgyufa, amely bármilyen felületen meggyullad.
Ennek a fejében a vörös foszfor egy stabil vegyülete (így a levegőn való spontán gyulladás veszélye elhanyagolható), a nem mérgező foszfor-szulfid található.
A videón ilyen foszfortartalmú fejű gyufákat állítottak sorba, ezért kicsit máshogy gyulladnak be, mint a nálunk megszokott gyufák.
A vörös foszfor dörzshatásra, hőre vagy nyílt lánggal érintkezve fehér foszforrá alakul, amely rendkívül illékony és gyúlékony.
Ez gyújtja be a gyufafejet. A vörös foszfor azonban önmagában csak rövid idejű fellobbanást okozna, ezért a gyufafejbe ként és égésgyorsító kálium-klorátot (vagy kálium-dikromátot) kevernek, ez teszi lehetővé a gyufaszál lángra lobbanását.
A nálunk használt biztonsági gyufáknál a gyufafej egyáltalán nem tartalmaz foszfort, hanem ezt a gyufásdoboz oldalán lévő dörzsanyagba keverik. A fejnek a doboz oldalához való gyors odadörzsölésekor felszabaduló foszforgőz gyújtja be a gyufát.