A kémkedés úgyszólván egyidős az emberi történelem legelső államalakulatainak megszületésével, amelyből a legújabb kor modern titkosszolgálatai is származnak.
A 20. század diktatúráinak híres-hírhedt szolgálatairól, mint amilyen többek között a sztálini Szovjetunióban a GPU, a későbbi NKVD, vagy a náci Németországban a Gestapo és az SD voltak, mindenkinek a véres és kegyetlen kínzások, az eszközökben nem válogató, kontrollálatlan önkényeskedések jutnak az eszébe. De vajon milyen szisztéma szerint dolgoznak a „fehér kesztyűsnek” tartott nyugati demokráciák nem különben híres szolgálatai, mint amilyen például az amerikai CIA és a brit MI5, illetve MI6, vagy akár az izraeli Moszad?
A James Bond-féle akciófilmek sugallta képnek nem sok köze van a valósághoz,
ám tény, hogy a szolgálatok – nevükhöz méltón – a közvélemény teljes kizárásával, a kulisszák mögött dolgoznak, nemegyszer úgy, hogy az állami kontroll sem tud, vagy – bizonyos esetekben – nem akar belelátni a lapokba.
A titkosszolgálat gyűjtőfogalom, és olyan, a nyilvánosság háta mögött és titkos eszközök bevetésével operáló szervezeteket takar,
amelyek egyrészt az adott állam ellen irányuló belső vagy külső fenyegetés elhárításán,
másrészt pedig az ellenséges vagy a politikai vezetés által kijelölt államok stratégiai és gazdasági információinak megszerzésén dolgoznak.
A titkosszolgálatokat azonban nem csak az államok közötti hírszerzés és elhárítás terén vetik be, hanem – mint napjainkban is– a fokozott veszélyt jelentő szervezetek és csoportok felszámolásához.
Tevékenységük szerint a szolgálatok két nagyobb csoportját különíthetjük el,
a belső, illetve külső elhárítással, illetve a hírszerzéssel foglalkozó szervezeteket. Noha a szolgálatok az államszervezet részét alkotják – természetükből adódóan – rendkívül nagy, időnként nehezen kontrollálható szabadságot élveznek az államhatalom sáncain belül, és ez nemegyszer komoly konfliktusok forrásává válhat.
A szolgálatok valós tevékenységére hatványozottan igaz a „cél szentesíti az eszközt” machiavellista bölcsessége. A jogállami kereteken gyakran túlmutató tevékenységek az államhatalom számára többnyire hasznosak, és ezért nélkülözhetetlenek is.
A szolgálatok működését egyrészt (tegyük hozzá, kisebbrészt) nyilvánosan kihirdetett jogszabályok, másrészt titkos utasítások és – ha úgy tetszik – évszázados hallgatólagos szokásjog irányítják.
Ez különösen igaz a diszkrét eufemizmussal csak „aktív intézkedésnek” nevezett műveletekre,
amelyek a dezinformálástól kezdve a „speciális” kihallgatási módszerek alkalmazásán át egészen a célzott likvidálásig vezethetnek.
Ez utóbbiak nyilván nem állják ki a „hétköznapi jogállamiság” próbáját,
ám teljes mellőzésük vagy kiiktatásuk sok esetben ellehetetlenítené e szervezetek működését,
illetve eredményességét. Szoktak-e visszaélések történni a kulisszák mögött? Természetesen igen. Ám azt sem szabad elfelejteni – visszakanyarodva napjaink konkrét valóságához –, hogy az Iszlám Államhoz hasonló és súlyos fenyegetést jelentő szélsőséges terrorista csoportokkal szemben nem mindig lehet a hagyományos jogállami eszközökkel felvenni a küzdelmet.
Az általuk jelentett fenyegetés elhárításához az első – és legfontosabb – a pontos információk megszerzése.
Az Iszlám Államhoz hasonló rendkívül zárt, és belülről erősen kontrollált szervezeteknél ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Az információszerzés eszközei a titkos lehallgatások, fedett ügynökök beépítése a csoportba, és – mint Salah Abdeslam esetében – az elfogott terroristák kihallgatása.
Sokszor ez utóbbi lehet a legértékesebb információforrás,
ezért talán nem meglepő, hogy a kihallgatásoknál úgynevezett „speciális módszereket” is bevetnek.
Ezek a módszerek – mint például az alvásmegvonás, a blöfftaktika, tudatmanipulálás, „igazságszérum” adagolása – egyéb pszichés megterhelést jelentő módszerekkel párosulhatnak. A titkosszolgálatok történetében, különösen a 20. századi diktatúrák szakszolgálatainál, bevett módszer volt a rafinált, vagy éppen bestiális kínzások alkalmazása a beismerés kicsikarása érdekében. „Még az egyiptomi múmiát is szóra bírjuk” – dicsekedett egyszer módszereik „hatékonyságáról” Heinrich Müller, a Gestapo főnöke.
Noha a modern büntetőeljárási törvények elevetik a kötött bizonyítást, és nem engednek kiemelt jelentőséget tulajdonítani meghatározott bizonyítékoknak, ennek ellenére a titkosszolgálati kihallgatások központjában még napjainkban is a beismerő vallomás, a regina probationum, azaz a „bizonyítékok királynője” áll.
A beismerés megszerzéséhez a nyomozati taktika széles körű és jól bevált eszköztárát használják.
Már a környezet is a gyanúsított megtörését célozza,
a kihallgatásokat rendkívül nyomasztó, üres és ablaktalan, félhomályos helyiségben végzik, előtte igen gyakran órákon át várakoztatják az egyedül hagyott gyanúsítottat.
A gyanúsítottat mindenkitől elkülönítik, hosszú ideig hozzá sem szólnak, majd váratlanul és rapszodikusan folytatják a kihallgatásokat.
A lelki terror kedvelt módszere az alvásmegvonás,
majd a teljesen összetört gyanúsítottal szemben az úgynevezett taktikai blöff bevetése. Utóbbinál már megszerzett, valós információkat használnak.
A taktikai blöff bevált módszere a kérdésekbe ágyazott információmorzsa,
amellyel azt a képzetet ültetik el a gyanúsítottban, hogy a kihallgatók sokkal többet tudnak, mint amire ő maga gondolt. De ennél sokkal drasztikusabb módszereket is bevethetnek, ilyen például a fullasztás, a verés vagy az elektrosokk.
Mivel az ehhez hasonló eszközök használatát nemzetközi egyezmények tiltják, természetesen nincs olyan szolgálat, amelyik elismerné alkalmazásukat. Például az Európa Tanács 1950. november 4-i, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményének 3. cikkelye
megtiltja a kínzást és az embertelen, megalázó bánásmód alkalmazását,
az ENSZ kínzás elleni egyezményének 2. cikkelye pedig kifejezetten kimondja, hogy kínzás alkalmazására semmilyen kivételes körülmény nem szolgálhat hivatkozási alapul.
Mi több, az egyezményeket ratifikáló országok arra is kötelezettséget vállaltak, hogy a kényszer-, illetve kínvallatást az egyezmény fogalmaival összhangban büntetendő cselekménynek minősítik büntetőkódexeikben.
Ennek ellenére egyes szolgálatok nem mondtak le
a nemzetközi egyezmények szerint kínzásnak minősülő eszközök használatáról. Ritkán ugyan, de mégiscsak nyilvánosságra kerül egy-egy, általában közfelháborodást kiváltó eset.
2001. szeptember 11-e, a New York-i ikertornyok ellen elkövetett terrortámadás után elfogadott Patriot Act felbátorította a Központi Hírszerző Ügynökséget, a CIA-t is, hogy rendszeresen alkalmazzanak "speciális intézkedéseket" a terroristagyanús fogvatartottakkal szemben.
A kubai Guantánamón őrzött és az al-Kaida iszlamista terrorszervezethez kötött foglyokkal szemben a CIA-ügynökök rendszeresen alkalmazták a fulladást szimuláló technikákat, érzékszervi manipulációkat, sötétzárkában tartást és a fizikai erőszakot is.
Barack Obama elnök 2009-ben felfüggesztette az amerikai titkosszolgálatoknál a speciális módszerek alkalmazását a guantánamói botrány miatt.
Az eset részletei 2014 decemberében kerültek nyilvánosságra,
a szenátus hírszerzési bizottsága, illetve a CIA belső vizsgálata nyomán. Nem kétséges azonban, hogy az úgynevezett speciális módszerek alkalmazásáról hosszabb távon egyetlen titkosszolgálat sem mondhat le.
A nyugat-európai titkosszolgálatok közül az egyik leghatékonyabb, és valószínűsíthetően a legkeményebb, a francia elhárítás. A modern szolgálatok ősét még III. Napóleon idején, a 19. század derekán hozták létre.
A Külső Biztonsági Főigazgatóság (Direction générale de la Sécurité extérieure, DGSE) különösen híres arról, hogy
ha a köztársaság érdekei úgy kívánják, nem nagyon válogat az eszközökben.
Robert Gates, az Amerikai Egyesült Államok volt védelmi minisztere szerint a DGSE a világ legjobbjai közé tartozik, egyenértékű az MI6 és a CIA szolgálataival.
A párizsi Boulevard Mortier-en működik a szervezet agytrösztje, a főhadiszállás.
A jelenlegi struktúra alapjait 1947-ben hozták létre,
és egy 1981-es átszervezés után, 1982. április 1-jétől viseli mostani nevét. A francia elhárítás 1992-től került a védelmi miniszter felügyelete alá, és szervezetileg átkerült a katonai hírszerzés igazgatóságához.
Annak ellenére, hogy a DGSE elhárító tevékenységét és módszereit szigorúan titokban tartják,
a francia szakszolgálatot sem kerülte el a nemzetközi botrány.
1985. július 10-én a szervezet ügynökei felrobbantották a Greenpeace természetvédő szervezet Aucklandben (Új-Zéland) horgonyzó Rainbow Warrior hajóját.
A merényletnek volt egy halálos áldozata is.
Július 12-én a helyi rendőrség előállított két svájci útlevéllel rendelkező és magukat házaspárnak kiadó „turistát”, akikről később bebizonyosodott, hogy a francia titkosszolgálat ügynökei.
Az ügyből nemzetközi botrány kerekedett, mivel a Mururoa-korallzátonyon végrehajtott francia kísérleti atomrobbantásokat rendszeresen megzavaró zöld szervezet elleni akcióra a feltételezések szerint, François Mitterrand köztársasági elnök hallgatólagos beleegyezésével került sor.
Laurent Fabius akkori miniszterelnök kénytelen volt beismerni, hogy a titkosszolgálat követte el a merényletet, de az ügynek nem lett semmilyen személyi következménye – a francia politika megvédte a saját szakszolgálatát.
Múltja és kapcsolatrendszere miatt az izraeli Moszad mellett a DGSE-t tartják az iszlamista terrorizmus elleni harc legfelkészültebb szervezetének. Izraeli partneréhez hasonlóan, eszközökben nem válogatva lép fel a szélsőséges dzsihádisták és a közel-keleti terrorszervezetek ellen.
Egyes információk szerint a DGSE ügynökeinek 2006-tól sikerült beépülniük a dzsihádisták Afganisztánban működő kiképzőtáboraiba.
Több túszszabadító akció is a francia szakszolgálat nevéhez kapcsolódik.
2004-ben sikeresen kiszabadították 124 napig tartó iraki fogságából Georges Malbrunot és Christian Chesnot francia újságírót, de ugyancsak a szakszolgálat ügynökei mentették ki öt hónapos iraki fogva tartás után Florence Aubenas újságírónőt is a terroristák karmai közül.
A DGSE ügynökei fogták el azt a két iszlamista terroristát is, akik 2006 januárjában négy francia turistát gyilkoltak meg. Elképzelhetjük, hogy fogságba ejtésük után nem éppen kesztyűs kézzel bántak velük. A francia szakszolgálatnak rettegett a híre a terroristák között, nem véletlen tehát, hogy Salah Abdeslam is kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy kiadják Franciaországnak.