Miért lomha a lajhár?

Jimima nem igazán élvezte a fürdést

Nagy árat fizetett a lajhár azért, hogy viszonylag biztonságos élőhelyen élhet, és nem vetélkedik másokkal a táplálékért: korlátoznia kell az energiafelhasználását, ami több szempontból is befolyásolja szervezete működését.

Még ma is erdőségek borítják a szárazföldek jelentős részét, de évezredekkel-milliókkal ezelőtt sokkal inkább ez volt a helyzet. Ennek dacára maroknyi gerinces állatfajra jellemző, hogy a lombkoronát választotta volna állandó élőhelyéül és kizárólag levelekkel táplálkozik.

Egyenes következménye a lassúság a viszonylagos biztonságnak Forrás: Facebook / Discovery News

A lajhár talán a legismertebb közülük. Megmosolyogtatónak tartjuk álomkórosnak tűnő viselkedését, lassú mozdulatait, mókás külsejét. Egy új kutatás szerint ez a "lassított felvétel" stílus egyenes következménye annak, ahogy a faj egyedei alkalmazkodtak az ágak közötti élettérhez.

"A gerincesek között a lomblakó-lombevő a legritkább életmód", mondta Jonathan Pauli, a Wisconsin-Madison Egyetem ökológiaprofesszora, az American Naturalist természettudományi folyóiratban megjelent tanulmány vezető szerzője.

"Amikor a csak leveleket fogyasztó gerincesekről esik szó, egyből az olyan nagytestű erdei állatokra gondolunk, mint a szarvas vagy az őz. Ami különösen érdekes a fákon élő növényevő fajok esetében, az az, hogy nem nőnek nagyra."

Valaha az őslajhárok között volt elefánt méretű is, amely értelemszerűen nem az ágak között élt,

hanem a földön ülve tépegette a lenyúló faágakról a leveleket. A Megatherium lassú mozgása miatt könnyű préda volt, körülbelül 8000 évvel ezelőtti kipusztulásához hozzájárultak az amerikai kontinensre betelepülő első emberek, a paleoindiánok. Mára a hajdani 20-22 lajhárnemzetségből csak egy alrend (benne két rendszertani család) maradt.

Biztonságos élőhely a lombkorona, mégis kevesen választják

Az állatvilágban a sebesség létfontosságú: minél gyorsabb egy állat, annál sikeresebb, akár vadászatban, akár a vadász előli menekülésben. A leggyorsabb szárazföldi emlős, a gepárd óránként legalább 90 kilométeres gyorsasággal képes száguldani, ezzel szemben a lajhár talajon kúszva egy óra alatt körülbelül 120 métert tesz meg, igaz, a faágak között gyorsabb, ott már akár 2 kilométert is mászik ugyanennyi idő alatt. (Az átlag 12 évig élő gepárddal ellentétben viszont a lajhár 25-35 évig él.)

Pauli munkatársaival Costa Rica északkeleti részére utazott, hogy felmérhessék az ott élő két- és háromujjú lajhárok energiaháztartását. Kutatásukkal arra szerettek volna magyarázatot találni, miért olyan ritkák az erdei lombevő emlősök, hiszen sokkal több faj választhatta volna a lombkoronát, ezt a nagy kiterjedésű élőhelyet az evolúció során. A faágakon élő emlősök (majmok, mókusok stb.) legtöbbször gyümölcsökkel, magokkal, csonthéjasokkal, rovarokkal táplálkoznak.

Kosarában pihen Banya, a kétujjú lajhárok (Choloepus didactylus) legidősebb nősténye a Budapesti Állat- és Növénykertben Forrás: MTI/Kovács Attila

"A levelek csekély energiatartalma gátolhatta, hogy ez az életmód szélesebb körben elterjedjen", mondta Pauli. Ezzel az evolúciós biológia alaptézisére utalt, amely választ ad arra, miként alakult ki a változatos élővilág bolygónkon: ahogy az évmilliók során az ősi organizmusokból kifejlődtek a különféle élőlények, azok többféle irányba specializálódtak, ami lehetővé tette, hogy másoktól különböző tulajdonságaik legyenek és ennek köszönhetően eltérő élettereket foglaljanak el maguknak.

Az alkalmazkodásnak ára van

A lombkoronában viszonylag biztonságos az élet, kevés vetélytárs, tehát az ezt választó lajhároknak adaptálódniuk kellett, ha a maximumot akarták kihozni a szegényes táplálékból. Az évezredek során egyre kisebbek lettek, végtagjaik alkalmazkodtak az ágak közötti élethez,

testtömegük csökkent, anyagcseréjük lelassult, testhőmérsékletük is kevesebb az átlagnál,

ujjaik átalakultak: az lajhár erőfeszítés nélkül lóghat az ágak között a karmain.

"A gyors mozgású állatok, például a madarak, nem esznek levelet, míg azok az állatok, amelyek nagy mennyiségű levelet fogyasztanak, általában nagytestűek és a talajon élnek", mondta Doug Levey, a kutatást támogató amerikai Nemzeti Tudományos Alap (NSF) programigazgatója.

"A lombkoronabeli, levéldiétán alapuló élet olyan fokú alkalmazkodást igényelt, ami megmagyarázhatja, miért nem választotta több emlősfaj ezt az életmódot", tette hozzá Pauli.

Kibírná mindennap csupán egy marék sült krumplin?

Pauli kutatócsoportja stabil izotópmolekulákkal "megjelölt" vízzel itatta a kiválasztott két- és háromujjú lajhárokat, hogy megmérhessék napi energiafelhasználásukat. A környezethez jobban alkalmazkodott háromujjú lajhárok átlagos energiaigénye napi 460 kilojoule, azaz 110 kilokalória (1 kalória = 4,184 joule) volt. Ez körülbelül 160 grammnyi, azaz egy kisebb burgonyának felel meg. Ez a valaha mért legkisebb energiaszükséglet az emlősök körében.

Háromujjú törpelajhár (Bradypus pygmaeus) Forrás: ZSL/Craig Turner

A levelek tápanyagtartalma alacsony, ráadásul az állat bélcsatornájának hossza korlátozza a naponta elfogyasztható táplálék mennyiségét, ezért a lajhárnak

meg kellett találnia a módját, hogyan hozza ki a legtöbbet a szűkös betevőből,

magyarázta Pauli. Ezért lassult le az anyagcseréje, csökkent a testhőmérséklete, és vált lomhává a mozgása.

A kutatók általános megállapítása, hogy minél inkább specializálódik egy lomblakó faj, annál alacsonyabb a napi energiaigénye. "Beigazolódott, hogy a lombevő fajokat milyen óriási mértékben korlátozza táplálékuk energiatartalma – összegezte Pauli. – A lombkoronában való élet rendkívüli mértékű alkalmazkodást igényel, valószínűleg emiatt olyan kevés a lomblakó és egyúttal lombevő fajok száma."