A nemzet bárója

Az úri világhoz nem tartozott, csak kedvét kereste annak. Bizay Mihály nem volt nagy ember, nem vitt végbe semmi kiemelkedő cselekedetet, nem volt olyan tulajdonsága, ami embertársai fölé emelte volna. Éppen csak hosszú időn át mindenki ismerte. A 19. századi úri társaság afféle udvari bolondja volt – ma szélhámosnak vagy ripacsnak mondanánk. Közkeletű neve a „nemzet bárója” volt. Ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy nevét így írta: B:Zay. Hogy mitől volt – azaz nem volt – báró Bizay Mihály? Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály találó magyarázata szerint a név onnan jött, hogy a nemzet tartotta el.

A Vasárnapi Újság 52. számában, 1884. december 28-án, a halálozási rovatban számos elhunyt nevét sorolta fel a lap. Egyvalakiről azonban külön bekezdésben emlékeztek meg.

„Meghalt Bizay Mihály. Híressé az tette, hogy mindenki ismerte – valódi ok nélkül.”

Ez állt a cikkben. A Vasárnapi Újság nekrológja éreztette ugyan, hogy nem valamiféle makulátlan úriemberről van szó, de nem kívánt kegyeletet sérteni a részletek adagolásával. Bizay Mihály korát nem lehetett tudni, amíg élt. Ő maga soha nem árulta el, és élemedettebb korában meglehetősen nagy sikerrel leplezte is, hogy valójában mennyi idős. Fekete parókát hordott és feketére festette mindig a bajuszát. Csak a koporsójáról lehetett leolvasni, hogy 93 évig élt.

„Híressé az tette, hogy mindenki ismerte – valódi ok nélkül.” Ez a mondat adja vissza a leginkább a Bizay-jelenséget: gazdag urak megbízható embere volt, akivel tréfákat lehetett elkövet(tet)ni, és kínosabb dolgokat is rá lehetett bízni. Megrendelt nagy ebédeket, éji zenét, és gondoskodott, hogy művésznők illő fogadtatásban részesüljenek a színpadon.

Közkeletű neve a „nemzet bárója” volt. Ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy nevét így írta: B:Zay.

Hogy mitől volt – azaz nem volt – báró Bizay Mihály? Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály találó magyarázata szerint a név onnan jött, hogy a nemzet tartotta el. Az egész ember egy régi világ maradványa volt, aki szeretett a divat szerint haladni. Az úri világhoz nem tartozott, csak kedvét kereste annak. Nem volt nagy ember, nem vitt végbe semmi kiemelkedő cselekedetet, nem volt olyan tulajdonsága, ami embertársai fölé emelte volna. Éppen csak hosszú időn át mindenki ismerte. A 19. századi úri társaság afféle udvari bolondja volt.

Birtoka, foglalkozása, ipara, kenyérkeresete nem volt. Budapesten a Nemzeti Színház majd minden előadásán ott volt, és ő kezdte a tapsot. Buzdított is rá. Több mint ötven évig volt állandó vendége Balatonfürednek nyaranta. A füredi zöld asztalok vonzották oda hajdan, aztán a fürdőigazgatóság szívessége. A fürdőigazgató ugyanis ellátta őt mindennel, koszttal, kvártéllyal, mert a fürdőnek specialitásává lett. Eötvös Károly így írt róla:

„Nem jött olyan fiatal menyecske Balatonfüredre, akinek a nagymamájával el ne járta volna a ballagót és a ropogóst, amikor az még lány volt.”

„Bizay az ágy alá bújt, mint a gyík, és alig lehetett onnan kiszedni”

Békés vármegyében, Gyulán látta meg a napvilágot 1791-ben ortodox román kereskedőcsalád sarjaként. Borbélynak tanult. Később Pestre került, de itt már nem a tanult mesterségéből tartotta fenn magát, hanem abból, amit aztán évtizedekig művelt.

Bizay ifjabb koráról keveset tudunk. Az bizonyos, hogy a fiatal Bizay már az 1820-as években bárónak adta ki magát, és különböző pénzes emberek társaságát kereste, azok ilyen-olyan szórakozásában aktívan részt vett. Nem tartozott a bátor emberek közé már fiatalon sem. Egy fennmaradt dokumentum szerint egy alkalommal a Parádon mulatozó urakon rajtaütött egy betyárcsapat, amely támadás során Bizay bizony nem túl hősiesen viselkedett – a többiekkel egyetemben. Tóth Béla így írt az esetről:

„Nem dicsőség a megvallása, de bizony mindnyájan rútul meg valánk szeppenve. Ama Bizay az ágy alá bújt, mint a gyík, és alig lehetett onnan kiszedni, úgy rázta a hideg.”

Azt is leírta, hogy később Kállay Gusztávhoz csatlakozott Bizay, vele ment négylovas hintón Párizsba is. Ott Bizay a fejére borított egy bödön mézet, aztán egy szakajtó pelyhet, így robogtak végig a Faubourd Saint-Honorén. Ezen a tréfán Párizs álmélkodott, Bizay meg kapott érte állítólag 10 ezer forintot. A hazautazásra már ő kölcsönzött a gazdájának 600 pengőt. E történetekre mondják: ha nem is igaz, de jellemzi hősét.

Ágai Adolf, azaz Porzó, a régi Pest-Buda avatott krónikása így írt róla:

Saját külön termése a régi Pestnek, magyar udvarházaknál még talán ma is él típusa annak az úriforma bejárónak, sokszor bent lakónak, aki apró szolgálatokért bő asztalt élvez. Válfaja ennek a nagyvárosi ingyenélő, akinek mindig van terítéke többféle vendéglőben azon a címen, hogy ő pompásan el tudja mulattatni a vidéki urakat, java anekdotákkal, és a pirosra sült malacfőnél is ropogósabb, a káposztánál is zsírosabb, a paprikánál is borsosabb tréfákkal, színházi pletykákkal, mi egyébbel. A szabószámla miatt sem aggódott, hiszen, ha végigsétál a Váci utcán, van-é, kinek szeme nem akad meg a hitelbe varratott ruha előkelőségén, és aki ne kérdezné, hogy kinek a műve ez a remekbeszabott öltözet. Hát, szakasztott ilyen úr vala Bizay, a nemzet bárója."

Csillag Ilona, Blaha Lujza naplójának kiadója is írt Bizayról:

Bizay Mihály bizonytalan foglalkozású, de ismert színészbarát vörös nadrágban, trombitálva táncolt végig a fasor között, hogy eleven reklámként színházba csábítsa a közönséget.”

A nyári Balatonfüred bohóca, szórakoztatója, színházi „tapsonca” volt

Viszonylag korán felbukkant a neve kedvenc fürdőhelyén, Balatonfüreden. 1840-ből arra van adat, hogy két profi hamiskártyásnak fogott egy palimadarat, akit a két kártyás meg is kopasztott. A vesztes fél – miután rájött, hogy a két hamiskártyás kifosztotta – nem akart fizetni, mire a sétányon ágyékon rúgta az egyikőjük. De e helyt nem is ez a fontos, hanem az, hogy Bizay játszotta kezére a szerencsétlen áldozatot a két hamiskártyásnak.

A Kerektemplom Balatonfüreden. Libay Károly munkája (Városi Helytörténeti Gyűjtemény) Forrás: Katona Csaba: Professionatus spielerek. Arcok és történetek Balatonfüred múltjából. Szerk. Katona Csaba-Tóbiás Krisztián

Bizay Balatonfüreden tett szert általános ismertségre. Több évtizeden át itt töltötte a nyarakat, és tréfáival igyekezett vidámabbá tenni a fürdővendégek életét, mellesleg vastagítani saját pénztárcáját. Mai értékrendünk szerint inkább ripacsnak minősíthetnénk a „bárót”, vitathatatlan azonban, hogy kortársait szórakoztatta személyisége és cselekedetei.

Mit csinált nyaranta Füreden? Ágai Adolf így írt róla:

Működésének fő terét Balatonfüred szolgáltatta. Egykor, midőn még nagyobb volt a fogékonyság pozsgásabb tréfa iránt, rendezett ő nem minden elmésség nélkül nyáron is farsangi bolondériákat vízen és szárazon, éjjeli zenét fura figurákkal. Mezei virágfüzérekkel ékesítette fel művészek ajtaját, úgy, hogy a szobájába be nem mehetett, vagy ki nem jöhetett az ünnepelt. Csomóban hajszolta a cigány gyerekeket rókatáncra, futtatott patkányokat, birokra keltett öles tótot apró gyerekkel, mely viaskodásban persze a kisfiú vágta földhöz a hórihorgas üveges tótot. A 29 fokos melegben színházba hajszolá a közönséget olyan hazafias beszéddel, hogy az kacagva tódult az előadásra.”

A nyári Füred bohóca, szórakoztatója, színházi „tapsonca” volt, tevékenysége aligha merül ki viszont ezekben, és a szerenádok, macskazenék rendezésében. A kártyaasztal körül settenkedve buzgón foglalkozott kerítéssel is.

1865-ben súlyos sérülés miatt elveszítette fél karját Zichy Géza gróf, aki Füredre utazott, hogy megerősödjön. Az ifjú, mindössze 16 éves Zichy – aki később az Operaház intendánsa volt – esete jól példázza Bizay kerítő működését.

A színtársulatnál működött egykor Sz. kisasszony, mint drámai szende. Az öreg Bizay egyre lovallt, hogy udvaroljak a kisasszonynak, bár erre teljes ártatlanságomban semmi késztetést nem éreztem. A vén korhely elhitette velem, hogy ez hozzátartozik a gavallérsághoz. Egypárszor meglátogattam Sz. kisasszonyt, aki kedvesen fecsegett velem, s nagyon megkedvelt. Egy bizalmas órájában két keze közé fogta arcomat, és így szólt hozzám: Valamit mondok, kicsikém, kerülje az asszonyok társaságát, kár lenne az ön tiszta lelkéért. Ne fecsérelje el életét könnyelműen, és óvakodjék a színésznőktől."

Bizay megélhetését az biztosította leginkább, ha sikerült palimadarat fognia. Ez a sors várt Zichy Gézára is – ugyanabban az évben, 1865-ben. Füreden jóformán az első pillanatban belebotlott Bizayba. A báró tapasztalt szeme azonnal észrevette, hogy a fiatal arisztokrata az ő embere. Zichy Géza így írt az első találkozásról:

Balatonfüreden egy vén, piperkőc csodabogár fogadott, fürtös parókájával, festett bajusszal, kezében ezüstfogantyús botot hordott, amelyre nagy B, két pont és Zay volt vésve. Én azt hittem, hogy ő Zay báró, pedig az ismert, bolondos, tányérnyaló Bizay volt. Ez karon fogott engem, egy nagy étterembe vezetett, ahol száz személynél többen vacsoráltak, és a pincért előszólítván mondá: »A gróf úr velem fog vacsorálni. Tisztelje meg a vendéglátót és a vendégét gazdag menüvel.« Legalább húszféle ételt és pezsgőt hoztak, és én a vén kalandorral a legvidámabb hangulatban fogyasztottam mindent. Egyszer csak Bizay felugrott a terített asztalra, a közönség felé fordulva megszólalt: »Hölgyeim és uraim, illusztris vendéget kaptunk, kit én védőszárnyaim alá vettem, jobb dolga már sehol nem lehet.« Mindenki nevetett. »Igaz, úgy van, bravó, Bizay« – kiáltották minden oldalról. Ekkor Bizay dicsérni kezdett, és felszólította a jelenlévőket, hogy hangosan éltessenek. »Éljen!« – hangzott minden asztalnál, és a fürdővendégek az egészségemre ittak. Én kimondatlanul szégyelltem magamat, s ügyetlenül hajlongtam jobbra-balra. Aztán ki akartam egyenlíteni a számlámat, de a vén szélhámos közbevágott: ezt semmi esetre sem engedhetem meg. A pénztárcámat kezébe véve pénzemmel mindent kifizetett, királyi borravalókat osztogatva, végül még 10 forintot vett magához eme kijelentéssel: nagyon sokat ettem, ezt megtartom, mint kártérítést fogaim kártalanításáért. Mire a pénzt a legnagyobb nyugalommal a mellényzsebébe csúsztatta.”

Zichy Géza tehát akarva-akaratlanul hamar megtanulta, hogy mit is jelent Bizay pártfogása Balatonfüreden.

„Békében hagyd, te fekete kéménykotró, te, sosem láttam vígabb tragédiát.”

Bizay meglehetősen meghitt kapcsolatot ápolt az ottani színházakban a Kisfaludy Sándor-féle első dunántúli kőszínházban, illetve a Kiserdőben felhúzott Arénában nyaranta fellépő társulatokkal is. Mindenféle úton-módon igyekezett a fürdővendégeket a színházba terelni. Ami – siker esetén – növelte a színi társulat bevételét, és persze a „báró” sem járt rosszul anyagilag. Amit pedig az előadások alatt művelt, abban senki nem kelt, és nem is kelhetett versenyre vele. Zichy Géza így írt róla:

„Bizayt igyekeztem távol tartani magamtól, dacára annak, hogy furcsaságai szórakoztattak. A színházi előadásokat mindig hangos megjegyzésekkel kísérte, csodálatosképpen senki nem pisszegett, hanem nevetve kiáltottak: Brávó, Bizay!”

Kisfaludy Sándor első balatonfüredi szobra (Városi Helytörténeti Gyűjtemény) Forrás: Katona Csaba: Professionatus spielerek. Arcok és történetek Balatonfüred múltjából. Szerk. Katona Csaba-Tóbiás Krisztián

Otello előadásánál különösen elemében volt, midőn Jágó Desdemonát gyanúsítani kezdte, odakiáltott Otellónak:

„Ne higgy a kutyának!”

Desdemona, midőn a színpadra lépett, Bizay egy nagy, fekete zsebkendőt húzott elő, megtörölte a szemét, és azt mondá:

„Szegény asszony, bizonyára ártatlan, meglátjátok, egy fekete bőrű gyermek fog tanúskodni mellette.”

A fojtogatási jelenet alatt felugrott helyéről, és odakiáltott Otellónak:

„Békében hagyd, te fekete kéménykotró, te, sosem láttam vígabb tragédiát.”

Ahogy Zichy is megemlítette: senki nem szólt rá, hogy maradjon csöndben, hanem helyette megéljenezték. A füredi törzsvendégek nyilván már megszokták, sőt, elvárták, hogy az ismert darabokat a fürdőhelyen az ő „szereplésével” fűszerezve lássák, hallják.

Bizay érkezése és távozása egyaránt esemény volt

Az 1850-es, '60-as években már bizonyos, hogy törzsvendégnek, sőt, afféle nevezetességnek számított Füreden. Kosztot és kvártélyt fizetnie nem kellett – a fürdőigazgatóság állta ezeket. A fürdői idény elején jött és a végén ment el. Érkezése és távozása egyaránt esemény volt. 1851-ben rögzítette Bizay Füredről szóló elmenetelét Écsy László, aki több mint fél évszázadig volt fürdőigazgató.

„Mai nap Oberhauser János úr Bizay Mihály úrral elment.”

1861-ben pedig a Balatonfüredi Napló, az első füredi újság, amely nyaranta jelent meg, mindezt úgy tálalta, mintha éppen Bizay távozása indította volna el a mindent elsöprő lavinát: a báró elutazott, tehát minden bezár. Vége a nyárnak. Bizay augusztus 20-án hagyta el Füredet, majd 24-én már bezárták a hideg- és melegfürdőt.

A Horváth-ház és Nagyvendéglő Balatonfüreden (Városi Helytörténeti Gyűjtemény) Forrás: Katona Csaba: Professionatus spielerek. Arcok és történetek Balatonfüred múltjából. Szerk. Katona Csaba-Tóbiás Krisztián

Bizay Füreden kivívott rangját érzékelteti, hogy 1861-ben a kor és a hely hangulatát igencsak tükröző rejtvények sorjáztak a Balatonfüredi Naplóban, ilyen megfejtésekkel: szerelem, haza, Balaton, Deák. De akadt egy rejtvény, amelynek megfejtése sem a tóhoz, sem a szerelemhez, sem a hazához nem kötődött. Ez így hangzott.

Rangom magam dicső fénye/abécének közepeDe mellem a betűk között/legegyszerűbb betű neveDerekam minden zegzugában/ha bánod is, de benne van,A térdemet bár mint nézed/mindig görbe feje lehet,A lábfejem egy ipszilon/úgy, mintha lógna két ponton,Ebből látszik, hogy hat betű/az egész, mint most elrejtünk,S olyas, ki az, ha már tudjuk/kit sokszor emleget eszünk.

A megfejtés Báró Bizay volt.

A fürdőigazgatóság által évente kinyomtatott fürdővendégek névsorában is úgy szerepelt, hogy „a nemzet bárója”.

Noha sohasem tanulta, a báró beszélt valamennyi élő és holt nyelven

De mit csinált Bizay, amikor nem Füreden volt, hanem Budapesten – vagyis az év nagyobb részében? Blaha Lujza naplójának egy sora sejteti, hogy hasonló életvitelt folytatott ott is, mint Füreden. „Akkor aztán már annyira megnyertem a jóindulatát, hogy azontúl Budapesten is lelkes tapsolóm volt.” Aki igazán sokat tudott Bizay Pesten töltött dolgairól, mi több, azt írásban is megörökítette, az a főváros krónikása, Porzó – azaz Ágai Adolf volt. Az Utazás Pestről Buda-Pestre című munkájában egy egész fejezetet szentelt Bizaynak. Ennek címe a „Nemzet bárója” volt.

A tavasz déli óráin ott feszített a belvárosi korzón, harsány beszéddel köszöngetve jobbra-balra, pá-t legyintve elegántosan meghajlított kezével, és bizalmasan integetve valamely hintóba, főképpen, ha nem ült benne senki. Amint lehanyatlott a nap Füreden, legott felkelt Pesten. Ő avatta fel a Váci utcának őszi szezonját, kucsmáján tündöklött a forgó, bekecsén a drágaköves gomb, kezén pördült az aranygombos buzogánybot, csikorgó csizmája sarkán az ezüst vak sarkantyú."

Bizay vélhetően ugyanazokat az embereket szórakoztatta Pesten is, mint a nyári Balaton partján. Hogy tevékenysége itt is hasonló volt, mint a fürdőhelyen, egy konkrét példával is bemutatjuk. Az esetet ugyancsak Porzó jegyezte fel.

„Noha sohasem tanulta, a báró beszélt valamennyi élő és holt nyelven. Ha kellett, görögül, ha kellett, keltául, arabusul, de még »londonul« is tudott. A franciát, olaszt kábító gyorsasággal hadarta, mindegyiket a maga természetes fonetikájával, úgy, hogy a távolabb álló valónak vélte. Az angol szót meg azzal a fogcsikorgatós, csukott szájjal való módon morzsolgatta, mint az igazi cockney. Egyszer valami lord Trevelyan és a lady-je épp őhozzá fordult, tudakolván tőle egy szobor eredetét. Erre Bizay: »Möcs eni bodi szájkolodzsi in did, jesz ször, jesz milédi, evrimen dzsentlemen, god szév ze kvín, Zet szöbör iz not a faszent, it iz á küszent, jesz, milord. A veri fájn faragvésön. In ze patik hir ju káp, it of bröszt. Ze kvín of Inglend, Ze king of Höngeri, ze king Mátyás tuletroá frejnd end tuletroá hotel jesz.” Az angol utaspár nyájasan köszönte meg a szédítő, gördülékenységgel adott felvilágosítást, bár nem értette teljesen, mégis kedvesen tudomásul vették, hogy a magyar nyelv mennyire hasonlít az angolhoz.”

Rigondeau francia újságíró pedig az alábbi eset után aligha fordult még egyszer Bizayhoz jó tanácsért. Porzó ezt írta: „Egy francia újságíróval, kit a báró állhatatosan »fricandeu«-nak nevezett, elhitette, hogy holnap, midőn a belvárosi választók fáklyás zenével fognak tisztelegni Deák Ferenc ablakai alatt, régi szokás szerint a megválasztott képviselőjelölt az utcán cigánymuzsika mellett a Rákóczi-indulót szólóban fogja eljárni. Rigondeau legott apróra meg is írta ezt a lapjának.

Mikor a Figaro illető száma ide érkezett, és a közönség nevetve és felháborodva olvasta azt a léha módon megeresztett bolondériát, a báró már messziről intett oda a francia újságírónak, hogy cheromant chapendu.”

Hogy mit jelent ez a mondás, Rigondeau nem értette, de nyilván maga a báró sem.

A már idős Bizay 1884. december 5-én kereste fel Steinbach István budapesti királyi közjegyzőt, hogy végrendeletét letétbe helyezze nála. Érezte, hogy közel a vég. December 22-én halt meg. Végrendeletét december 30-án hirdették ki a királyi törvényszéken.

Legendák élnek arról, hogy dúsgazdag volt, de ez nem volt igaz. Nem volt komoly bűnöző sem, sokkal inkább pitiáner szélhámos volt a „nemzet bárója”. Amit begyűjtött, valószínűleg el is tékozolta. Végrendelete tisztázná a kérdést, de az legjobb esetben is lappang valahol, mert a hirdetéskor kiemelték és nem helyezték vissza.

Forrás: Katona Csaba – A nemzet bárója, aki már életében legenda lett (Győri Tanulmányok, 2002.), Katona Csaba – Hírességét az tette, hogy mindenki ismerte, minden valódi ok nélkül (Műhely)
Katona Csaba – MTA Történettudományi Intézet – tudományos munkatárs.