ÁVH 1956: Táblára írva nyakadba akasztjuk történeted

Egy férfi belerúg a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti pártbizottságának székházát védő ÁVH-s Elek László fejjel lefelé felakasztott holttestébe a Köztársaság téren 1956. október 30-án.

Futottak a golyózáporukban, rettegtek tőlük, miközben gyűlölték, a bátrabbak "vadásztak" rájuk, megtámadták, felakasztották és meg is rugdosták az ÁVH-sokat a forradalmárok. Miközben szétesett az Államvédelmi Hatóság, sok magyar ügynök a szovjetekhez menekült. Az ÁVH-t 60 éve, október 28-án oszlatták fel. Így élték át a forradalmat a pesti srácok ellenségei.

Egy férfi belerúg a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti pártbizottságának székházát védő ÁVH-s Elek László felakasztott holttestébe Forrás: MTI

Az egész világot bejárta azt a fotó, amelyen a lábánál felakasztott ÁVH-s sorkatonát, Elek Lászlót meglincseli a forradalmi tömeg a Köztársaság téren, 1956. október 30-án. A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor egyikük belerúg a "hatalom" emberébe. A forradalmárok féktelen gyűlölete nem csak szimbolikus volt. Valóban utálták az egyenruhásokat, akik földi poklot teremtettek a diktatúra vagy Rákosi Mátyás ellenségei számára. Az áldozatok nem feltétlenül tartoztak bele mindkét kategóriába.

Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett el az ÁVH-sok sortüzéhez, amellyel felkelők százait mészárolták le és kegyetlen legyilkolásukhoz, amivel "ellenségeik" támadtak vissza, végül pedig szervezetük "színlelt" megszüntetéséhez, ismernünk kell a történetet.

Már az ÁVH sem a régi

"Hát ilyen a mi rohadt vezérünk - kiáltotta Szakasits. Ekkor a terem másik végéből hatalmas termetű ember lépett asztalunkhoz. Hengerforma dereka úgy duzzadt szvetterében, mint a gőzmozdony kazánja.
- Beszéljen csendesebben, drága Szaki! - mondta az illető.
- Miért beszéljek csendesebben? - kérdezte Szakasits, és körbeforgatta a fejét.
- Én vagyok a rendőrkém, Szaki - mondta az illető -, de nem akarom feljelenteni."

A történetet Faludy György írta meg Pokolbéli víg napjaim után című emlékezésében. A két szociáldemokrata 1956 tavaszán találkozott, nem sokkal azután, hogy Szakasits Árpád, az 1946-ban kikiáltott Magyar Köztársaság második elnöke kiszabadult a börtönből.

Az Államvédelmi Hatóság,

a rettegett ÁVH nem volt már a régi.

Amióta 1953-ban a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe integrálták, vesztett erejéből és súlyából az 1948-tól öt évig állami (politikai) rendőrségként önállóan működő szervezet. Hat évvel a köztársasági elnök szabadulása utáni története előtt még

sokkal kegyetlenebb tettekkel sújtott le a "párt ökle".

1950-ben a jobboldalisággal aligha "vádolható" Szakasits sem úszta meg egy személyes figyelmeztetéssel. Az elnököt Rákosi Mátyás utasítására letartóztatták, és azzal vádolták meg, hogy háborús bűntettet követett el. Azt állították, hogy kémkedett. A koholt vádak alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Rejtélyes börtönügyek

Vontatják a Sztálin-szobor fejét Forrás: Fortepan

A budapesti Országos Börtön nyilvántartó irodájának vezetője 1954. január 30-ai feljegyzésében érdekes jelenséget tapasztalt az intézetnél, amelynek irányítását 1951. májusában vette át az Államvédelmi Hatóság. Ahogy az Kiszely Gábor: ÁVH, egy terrorszervezet története című munkájában olvasható, az iroda vezetője azt írta, hogy 1951. május 5. és 1951. július 31. között a rácsok között történt haláleseteket szabályosan bejelentették a kerületi tanácsnál, és a temetőkbe is papírral szállították az elhunytakat.

1951 nyarától 1953 januárjáig viszont

álnéven jelentették, 1953 után pedig már nem is szóltak az áldozatokról a hivatalnak.

Ebben az időszakban a temetéseket is csak házilag jegyezték fel egy nyilvántartókönyvbe, amit a börtönparancsok-helyettes vezetett. Ugyanakkor 1953. október 6-át követően ismét jelentették a haláleseteket, de

a kivégzések ténye helyett valamilyen betegséget jelöltek meg a halál okaként.

A temetőbe viszont már papírral szállították a rendszer áldozatait. A kegyetlenkedésről és kínzásokról számtalan dokumentum, könyv és személyes feljegyzés megemlékezik.

"Beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak"

Szakasits Árpádnak szerencséje volt. Raboskodásának véget vetett az a tény, hogy 1953. március 5-én meghalt Sztálin. Az új szovjet vezetés pedig

elvárta, hogy szembenézzenek a sztálini túlkapásokkal, a megtorlások időszakával,

például azzal, hogy léteztek internálótáborok. Az amnesztia, vagyis a Szakasitshoz hasonló baloldali politikai foglyok szabadon bocsátása mellett ezek felszámolását is kezdeményezték a szovjet tömb országaiban. A magyar párt első embere kénytelen-kelletlen, a jelentéktelennek nem mondható szovjet nyomásra végül bevallotta, hogy maga is személyi kultuszt épített ki.

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára (1948-1953), majd a párt Központi Vezetőségének első titkára (1953-1956. július 18.) is volt politikai karriere végén Forrás: Origo

Még helytelenebb és károsabb volt az a tény, hogy én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el..."

- mondta Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1953. júniusi ülésén, amelyet a Múltunk című folyóirat tett nyilvánossá 1990-ben. Korábban mélyen elhallgatták ezt a vallomást. Ahogy Kiszely Gábor írja, a párt középszintű szervezetei is csak

afféle kivonatolt változatot kaptak

a Központi Vezetőség határozatából, amely ahhoz vezetett, hogy "az országgyűlésnek nevezett fejbólintók gyülekezete" 1953. július 3-án Rákosi helyett Nagy Imrét "választotta" miniszterelnöknek.

Hiába enyhült a terror, a nép nem felejt

1956 nyarán a társadalomban már érlelődött a forradalom és a válság megjelent az államvédelemben is.

"A személyi kultusz túlkapásaiért bűnbaknak kikiáltott korábbi felsővezetők letartóztatása, az Államvédelmi Hatóság 1953-ban történt integrálása a Belügyminisztériumba a közvélemény szemében nem jelentette az erőszakszervezet szerepének csökkenését -

a társadalom többsége továbbra is a saját uniformist hordó államvédelmiseket tekintette a proletárdiktatúra legfőbb támaszának"

- mondja Markó György történész, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója.

Egy pillanat a zavaros időkből: a nyolcadik kerületi Somogyi Béla (Rökk Szilárd) utca a Blaha Lujza tér felől. Fortepan

Ugyanakkor az ÁVH már nem volt olyan hatékony, aminek egyik oka éppen abban keresendő, hogy a politikai válság a szervezet működésében rejlő ellentmondásokat erősítette. Az ÁVH-sok munkáját az is megnehezítette, hogy folyamatosan átszervezték felettük az intézményt.

Tovább épült a hálózat

1956-ban az egységes Belügyminisztériumban három főcsoportfőnökség működött, az I. (államvédelmi), a II. (rendőri) és a III. (határőr, karhatalmi). A politikai nyomozó szervek rendszeresített létszáma 1956. október 1-jén 5885 főből állt, ennek nagy része (3812 fő) a központi szervekhez tartozott.

Az államvédelem operatív tevékenységének alapját a hálózat építése, működtetése, a jelzések feldolgozása, az azok alapján indított nyomozások képezték"

- mondja a történész, majd hozzáteszi, hogy egy 1956. november 29-én feltehetően Marosán György részére készített feljegyzés szerint "a BM államvédelmi szervei 1953-ig, de még utána is egy jó ideig még minden terület átfogására törekedtek. Ennek része volt a fokozott és nagymérvű hálózat építése minden területen és minden irányban."

Minden embernek kell, hogy legyen "pöttye"

Az úgynevezett operatív osztályok munkájánál az volt a mérce, hogy hány embert sikerült beszervezniük. A kutató szerint a forradalom évében már mintegy 100 ezer ember volt kapcsolatban az államvédelmi szervekkel, bár ezek közel kétharmada leépített hálózati személy volt. Évente hétezer - nyolcezer embert építettek le, miközben ugyanennyit szerveztek be.

A Teréz (Lenin) körút 6. és a Dohnányi Ernő (Szófia) utca sarkán álló épület előtt áll a tömeg. Fortepan

Kimondhatjuk, hogy ez a hálózat nem felelt meg a követelményeknek sem színvonal, sem összetétel tekintetében. Forrásom szerint a szakmailag és általános műveltség szempontjából alulképzett operatív tisztek belefulladtak a jelentések tömegébe"

- teszi hozzá Markó György.

A tisztek nagy részének ugyanis még általános iskolai végzettsége sem volt, így a jelentések értelmezésével is meggyűlt a baja. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető, egyik 1956 novemberéből származó feljegyzésben ugyanakkor az áll, hogy más gond is volt a szervezeten belül:

Rossz volt a belső szemlélet. ... Az államvédelmi szervek területén 1950-52-ben elterjedt, hogy onnan leszerelni nem lehet, csak börtönbe menni, vagy meghalni. Volt olyan szemlélet is, hogy minden embernek kell, hogy legyen olyan 'pöttye', amellyel kézben lehet tartani."

A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója egy másik, ugyancsak Marosán elvtárs számára összeállított dokumentumot is említ, amely a hírszerzés korábbi tevékenységét bírálta. Ebben az áll, hogy

"nem volt kielégítő a hírszerzés felső irányítása sem állami, sem pártvonalon."

Ahogy az is kiderül belőle, hogy a folyamat bürokratikus és nehézkes volt, amihez hozzátartozott a tény, hogy hét év alatt hat vezető irányította.

Bár a külföldi követségeken és a nyugati országokban sikerült létrehozniuk magyar hírszerző szerveket, úgynevezett rezidentúrákat, ezek "összetétele káderszempontból - néhány kivételtől eltekintve - nem volt megfelelő.

Egy része fiatal, másik része kellő kulturális, nyelv- és szakmai tudás nélkül került külföldre,

és igen könnyű volt felfedezni, hogy X. kultúrattaché [sic!] nem kultúrattaché teendőket lát el. Pl. volt olyan eset, hogy egyik kultúrattaché nem tudta, hogy Bartók él-e még, vagy meghalt" - mondja a kutató.

Az "amatőrizmus" ellenére eredményeket is tudtak felmutatni. Egy forradalom után összeállított jelentés szerint

1956 októberében Magyarország területén 177, külföldön 62 magyar kém dolgozott.

Sikerült beépülniük a magyar katonai emigrációba, a Szabad Európa Rádióba, a Vatikánba, és fontos állami iratokat szereztek meg Ausztriában is.

"Hogyan lehet ebben a feszült helyzetben a tömeget szétoszlatni?"

1957. március 30-án az ÁVH utódszervezetének, a BM ORFK II. Főosztályának tagjai küldöttértekezleten elemezték a forradalmi napokban történt eseményeket Biszku Bélának, az MSZMP Politikai Bizottsága titkárának jelenlétében.

Középen Kádár János, balra tőle, profilból Németh Károly, a jobb szélen Biszku Béla egy 1960-as fotón. Később értékelték az októberi helyzetet Forrás: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Ahogy az Állambiztonság (1956-1990) című könyvből kiderül, egy bizonyos Fekete elvtárs így emlékezett a forradalom kitörésének napjára:

"Október 23-án a párton belül súlyos válság volt. Délben Piros elvtárs (a belügyminiszter) összehívott bennünket, hogy fel akarnak vonulni az egyetemisták. Közölte, hogy ne engedjük és fel kell oszlatni a tömeget. Amikor Piros elvtárs bejelentette, akkor hozták be a jelentést, hogy több ezer főnyi tömeg áll készen különböző helyeken a felvonulásra.

Kérdés az volt, hogyan lehet ebben a feszült helyzetben a tömeget szétoszlatni. Lehet-e fegyvert használni.

Javasoljuk a PB-nek, hogy a pártvezetők közül menjenek ki az egyetemekre, beszéljenek az egyetemistákkal, vezessék le náluk ezt a hangulatot, s ha akkor sem megy, akkor komolyabb eszközökhöz kell nyúlni."

Az elvtárs arról is beszélt, hogy a belügyisek gyávák voltak ahhoz, hogy felvegyék a harcot a pesti srácokkal.

Olvastam olyan jelentést, amely azzal foglalkozott, hogy a BM vezetői elmenekültek egy kivételével (...) Foglalkoztunk mi azzal a gondolattal, hogy összeszedünk elvtársakat és megindítjuk az ellentámadást, de nem volt merszünk hozzá, ez az igazság"

- tette hozzá.

Hajdú elvtárs pedig ezt mondta:

"Itt volt a 23-i tüntetés. Azt mondták, hogy a miniszter elvtársak voltak a felelősek, hogy nem szüntették meg a tüntetést. Igaz, hogy akkor nem volt képes apparátusunk a tüntetés szétverésére, de este már készen voltunk.

Készen voltunk és vártunk, vártuk a parancsot, hogy mikor mehetünk ki segíteni.

Nem kaptunk parancsot, amikor két teherautó állt meg a belügy előtt, mikor a rádiót ostromolták. Mi akartunk menni, de megtiltották."

Ezek után egyenesen az 1958-ban Munkás-Paraszt Hatalomért emlékéremmel kitüntetett kommunista Biszkunak szegezte a kérdést:

"Miért nem engedtek bennünket a Rádióhoz, ahonnan egymás után majdnem minden percben jött a telefonos értesítés, hogy segítséget kérnek?

Nem véletlen kérdezzük, hogy ki a felelős.

Miért küldenek ki 10 elvtársat a Széna térre a barikádok ellen, miért küldenek ki a Corvin-közbe 25 elvtársat, ki ezért a felelős? Meghalt két elvtársunk a Széna térnél, ki ezért a felelős?"

Egy bizonyos Vince elvtárs is ugyanezt firtatta:

Ki a felelős azért, hogy az ellenforradalom idején 10-15 embert küldtek ki 80-100 fős bandák felszámolására akkor, amikor többek is kimehettek volna? Ilyen kiküldések történtek a Széna-térre, Práter utcába és még több helyre."

Az 1957 és 1961 között belügyminiszteri tisztséget betöltő Biszku Béla meg sem szólalt. Pár hónappal később, decemberben írt jelentésében összegezte gondolatait:

Az államvédelem az első napokban még végezte sajátos feladatát, és igen értékes jelentéseket továbbított a Corvin közi, Széna téri, stb. helyzetről a Katonai Tanácsnak. (...) Az állomány kiscsoportokban részt vett a fegyveres harcban."

Senkit sem lepett meg az ÁVH-sok ellen irányuló gyűlölet

Egy forradalmi utca járműronccsal és holttestekkel a nyolcadik kerületből Fortepan

Markó György szerint a bizonytalan, megzavarodott államvédelmi állományt nem érték teljesen váratlanul az 1956. október 23-án kirobbant forradalom eseményei.

Ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, két héttel 23-a előtt már előfordult, hogy villamoson, nyilvános szórakozóhelyen provokatív megjegyzéseket tettek egyenruhás ÁVH-sokra. Ezek a hírek azonnal elterjedtek a tisztek között, de ennél fontosabb, hogy már nyáron elsősorban a kémelhárítás jelentésekben hívta fel a figyelmet az érlelődő válságra."

Erről 1982-ben egy tudományos tanácskozáson vonták le a következtetést:

"Nagyszámú fontos, a magyarországi belső helyzetre kivetíthető információ keletkezett, amelyeket azonban

az akkori felsőbb pártvezetés, később a szakmai vezetés sem tartott reálisnak.

Még kritika is elhangzott azokkal az operatív vezetőkkel szemben, akik ezeket az információkat mint figyelemreméltó jelzéseket a magasabb vezetéshez továbbították."

Ennek ellenére már egy nappal a forradalom kitörése előtt fokozott harckészültséget vezettek be a karhatalmi alakulatoknál. Október 23-ának délutánján, ahogy az a küldöttgyűlésen részt vevő ÁVH-sok emlékeiből is kirajzolódik, a rendőrtisztek még csak azt a parancsot kapták, hogy fegyver nélkül menjenek a tömegbe, és jelentsék, hogy milyen a hangulat.

Este már a Belső Karhatalom fővárosi zászlóaljait is bevetették.

"Október 24-én a kora reggeli órákban felérkezett Budapestre ... a Szombathelyi Karhatalmi Zászlóalj, és az esti órákban ... [Pécsről] egy határőr zászlóalj. Ezekkel védték az MDP székházát, a Budapesti Pártbizottság és a Szabad Nép épületét, a Déli összekötő vasúti hidat, a Lakihegyi adót, az Aethenaeum Nyomdát stb. A harcokban november 4-éig a karhatalom 48 halottat vesztett, a sebesültek száma 119 volt" - mondja a történész.

A Rákóczi út - Akácfa utca sarkon ég egy szovjet BTR-152 páncélozott lövészszállító jármű, amelyet a pesti köznyelv nyitott koporsónak nevezett Forrás: Fortepan/Házy Zsolt

A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója szerint ezen a napon az államvédelem még úgy gondolta, hogy nem lesz semmi baj, hiszen ura a helyzetnek. A kémelhárítók között elrendelték az állomány teljes összetartását.

Az osztály rendelkezésére álló hálózati személyeket fokozott intenzitással az ellenforradalmi gócok irányába mobilizáltuk, most már nem csak információszerzési, hanem bomlasztási, dezorganizálási céllal is"

- olvasható Bálint István rendőr ezredes: A kémelhárítás működésének gyakorlati problémái 1956 júniusától 1957 júliusáig című tanulmányában, amely a Történeti hűséggel, politikai felelősséggel című könyv Állambiztonsági szekció fejezetében jelent meg.

Teljesen szétesett a szervezet

A hírszerzők többsége viszont nem az utcán, hanem a József Attila utcai központban volt a forradalom napjaiban. Bár nem volt sok dolguk. A hírszerző operatív munka ugyanis teljesen megbénult, a külföldi rezidentúrák többségével megszakadt a kapcsolat.

A helyzetet súlyosbította, hogy a központi épületben levő operatív okmányok egy része idővel a felkelők kezére került, ami egyes ügynökök lebukásával fenyegetett. Más források a Külügyminisztérium árulásának tulajdonítják a külföldi hírszerzés teljes dekonspirációját"

- teszi hozzá Markó György.

A Jászai Mari téri ÁVH-székház, a mai Képviselői Irodaház épülete Forrás: PESTI SRÁC / Fortepan

Egy 1957. április 12-én készített összefoglaló is a Külügyminisztériumra hárítja a felelősséget, külön kiemelve azt a problémát, hogy még a rejtjeles távirati kapcsolat is megszakadt azzal a kevés külföldi kirendeltséggel, amelyet még egyáltalán el tudtak érni valahogy.

Ennél viszont sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy az operatív-technikai szolgálat objektumai és részben a munkamódszerei is lelepleződtek, hiszen

a forradalom napjai alatt is folytatták a telefonok lehallgatását, és gyártottak fedőokmányokat.

„Az állomány ... az operatív szervek igényeinek megfelelően egyes kisebb akciók, helyi rögzítések, behatolások végrehajtásában, az adott objektumok védelmében működött közre" – írta Turtegin Szergej rendőr alezredes: Az operatív-technikai szolgálat szerepe az ellenforradalom elleni harcban című tanulmányában, amelyet a Történeti hűséggel, politikai felelősséggel című könyv Állambiztonsági szekciójában tettek közzé.

„Nem győzheted le a titkosszolgálatokat"

A történelemkönyvek szerint az Államvédelmi Hatóságot október 28-án feloszlatták. Valójában, ahogy az Ötvenhat októbere és a hatalom. A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai 1956. október 24 - október 28. című iratból is kiderül, csak a szándékot jelentették be a rádióban elhangzó kormánynyilatkozatban. Tény, hogy két nap múlva Münnich Ferenc belügyminiszter utasítást adott az operatív iratok megsemmisítésére, amivel formálisan és elméletben megszűnt a szervezet.

Eközben, ahogy egy későbbi összefoglalóból kiderült, a Budapest Pártbizottság székházának megtámadásáról érkező hírek pánikot váltottak ki az államvédelmi tisztek között. A korábbi bizonytalanság már az elkeseredés, az önmentés irányába fejlődött tovább"

- mondja a kutató.

Október 30-án, azon a napon, amikor Elek Lászlót meglincselte a forradalmi tömeg a Köztársaság téren, a budapesti karhatalom Bajcsy-Zsilinszky laktanyájába katonai alakulat érkezett, és átvette a felügyeletet. Ez egyet jelentett:

felszámolták a Karhatalom Országos Parancsnokságát.

Egy másik budapesti és többi vidéki laktanyában is ugyanez történt. Mindenütt katonák vették át az őrséget.

"Jellemző, hogy a belső-reakció elleni elhárítás tisztjei,

a kémelhárítók és a hírszerzők a szovjet csapatoknál reméltek és találtak menedéket.

Október 30-án a kémelhárítás személyi állománya... - rendőri egyenruhában - kivonult a [mai Széchenyi István téri] épületből és zárt alakzatban, gyalogosan a Lánchíd - Hegyalja út - Budaörsi útvonalon haladva bevárta a szovjet teherautókat, amelyek az osztály állományát estére a Budaörs melletti erdőbe szállították" - mondja Markó György.

Az új szervezet ügynökei már nem hordtak egyenruhát, hogy elvegyülhessenek az emberek között Fortepan

A hírszerzők nagy része másnap eljutott egy szovjet alakulathoz, november 2-án pedig a tököli szovjet bázisra. Ezek az emberek kapták azt a feladatot november 4-én, amikor Kádár János, a nép új vezére megérkezett Moszkvából egy tankkal, hogy tartóztassák le Nagy Imrét és kormányának tagjait.

A forradalom és annak leverése valóban elsöpörte a rettegett ÁVH hivatalos intézményét, de csak azért, hogy némileg finomított eszközökkel és szervezettel, részben új emberekkel, ugyanakkor változatlan funkcióval, immár egyenruha nélkül dolgozó ügynököket és besúgóhálózatot építsen. A jelenség egyáltalán nem új, hiszen már Fouché, Napóleon rendőrminisztere megmondta:

Legyőzheted a fél világot, megölhetsz királyt és császárt, elpusztíthatsz birodalmakat, hitet, nyelvet, hagyományokat, de nem győzheted le a titkosszolgálatokat. Azok elpusztíthatatlanok."

Az életben maradt államvédelmi tisztek új köntösben, muszkavezetőként tértek vissza, hogy tapasztalataikkal és tudásukkal gyarapítsák a Kádár-rendszer fenntartását szolgáló állambiztonsági apparátust.