1956. október 25-én tankok gördültek be a Parlament előtti Kossuth térre. A véres nap embertelen kegyetlenségét fehér köpenyes mentősök próbálták enyhíteni. Az akkor 19 éves Kovács Gábor szeptember óta dolgozott a fiatal mentőszolgálatnál, októberben esett át a tűzkeresztségen.
Isteni kegyelem, hogy megmaradtam, mert milliószor voltam közel a halálhoz 1956-ban. Nem szeretek róla beszélni, mert sokszor magam előtt is annyira valószínűtlennek tűnnek a dolgok, hogy Háry Jánosnak hisznek, azt hiszem”
– mondja.
Október 23-tól november 17-éig folyamatosan szolgálatban volt. Egyetlen napot sem pihent. Bár ma már ő is kórházban van, és csak egy napra kapott kimenőt, éles az emlékezete. Minden pillanatát fel tudja idézni, a Kossuth téri mészárlás viszont még ma is kísérti.
Álmomban gyakran fel-felötlik a Kossuth Lajos téri vérfürdő. A mai napig lelkiismeret-furdalásom van azok miatt, akiken nem tudtunk segíteni, akiket nem tudtunk elvinni, mert kicsi volt az a nyavalyás kocsi. Vajon helyesen döntöttem, hogy X.-et vittük el, és nem Y.-t? Próbálom megnyugtatni magam, hogy Isten megbocsátja ezt nekem”
– teszi hozzá.
A Corvin köznél egy hasba lőtt fiúért sétált egyenesen a tűzvonalba. Nem félt semmitől és senkitől. Felkapta a fiút a hátára. Csapdába esett, körbenézett. Egy tank állt előtte. Úgy döntött, hogy egyenesen az ellenség felé sétál, hátán a sebesült fiúval, mert úgy gondolta, hogy mellette biztonságosan kijuthat a mentőautóig. Valahogy elment a tankig. Csend volt.
Aztán az egész szerkezet megremegett, mert elsült az ágyú.
A fiatal mentősfiúnak pedig olyan ereje lett, amilyet csak vészhelyzetekben lehet látni. Letette a sebesültet, majd az ölébe kapta, és elkezdett vele szaladni.
Nagyon nehéz volt úgy helytállni, hogy mindennek megfeleljünk. Eskünknek, hivatástudatunknak, emberi mivoltunknak és lelkiismeretünknek. Mindig eszembe jut, hogy nagyon-nagyon sok ember élete árán jutottunk ide, hogy viszonylag szabadon élhetünk”
– mondja.
1956. október 30. Egy mentőautó indul el a Péterfy Sándor Utcai Kórházból, hogy új sérültekkel térjen vissza.
Orosz tankok között szlalomoztunk végig, nem kis veszedelemben”
– emlékszik vissza Oláh Vilmos, a Siófoki Kórház nyugalmazott sebész főorvosa, aki 1956-ban a Péterfyben dolgozott sebészként. Eközben a Köztársaság téren négy férfit látni hordággyal a kezében, a golyózáporban. A Péterfy Sándor Utcai Kórház újonnan alakult mentőszolgálatának dolgozói egy sebesült felé rohannak. A tank csöve feléjük fordul, és eldördül. A mentőorvos holtan csuklik össze.
A Péterfy mentősrészlegét azért hozták létre, mert
túl sok volt a sebesült, és nagyon kevés a mentőautó.
A Garai téri állami garázst „a nép nevében” lefoglalták, és pár órán belül 60 sofőrrel megalakult az új szolgálat. Százszázalékos kihasználtsággal működött a hálózat.
A hős mentősök munkáját az is nehezítette, hogy a járműparknak közel a fele már
használhatatlan állapotban volt.
A korabeli orvostechnikai felszereltség pedig meg sem közelítette a mait. A legnagyobb nehézséget azonban a körülmények jelentették.
„Sok esetben a helyszíneken nem volt arra mód, hogy orvosi szintű beavatkozásokat végezzenek, hiszen ha csak a Kossuth Lajos teret nézzük, ahol több száz sérült volt, és több mint száz elhunyt, az gyakorlatilag ellehetetlenítette a vizsgálatot. Ennek ellenére,
akit tudtak, a helyszínen kötöztek, gyógyszert kapott, és azonnal szállították a kórházba”
– mondja az orvostörténész Debrődi Gábor, a Kresz Géza Mentőmúzeum igazgatója.
Emellett nem elhanyagolható tény, hogy a forradalom napjaiban azokat is el kellett látni, akik amúgy is beteg voltak. Volt olyan, aki cukorbetegként napok óta nem kapta meg az inzulint, és már kómában volt, amikor elindult hozzá a segítség.
1956. október 30-a után úgy tűnt, végleg kivonulnak a szovjet tankok. A Markó utcai mentősök fellélegeztek. Kovács Gáborék nem is sejtették, hogy az ezt követő néhány nap valami sokkal nagyobb, sokkal véresebb esemény előkészülete volt. November 4-én megkezdődött a Forgószél hadművelet, amely letarolta Magyarországot.
„Hatvan évvel ezelőtt, amikor már azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén, és milyen szép sima rendszerváltás volt,
jött a hajnali négy óra.
Emlékszem, ott feküdtünk a pihenőszobában, és egyszerre meghallottuk a hatalmas ágyúdörgést és fegyverropogást. Egyikünk, Szilágyi gépkocsivezető bajtárs
egy cifra mondat kíséretében azt mondta, »a fene egye meg, már megint itt vannak a ruszkik«.
Ez olyan volt, mint amikor egy szusszanás után hirtelen stresszhelyzetbe kerül az ember. Én azt hittem, hogy a Kossuth téri vérfürdőt nem lehet tovább fokozni, sajnos lehetett” – mondja Kovács Gábor.
A mentősök újra felvették a fehér köpenyt, és útnak indultak. Egyenesen a golyózáporba.
Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor mentőápoló nem élte túl ezt a napot.
Herczeg László sofőr váll- és arckoponya-sérülést szenvedett, ő később felgyógyult. Lehőcz Veronika főorvos asszony viszont egész hátralévő életét ágyhoz kötve töltötte, mert a gerincét és a tüdejét is átlőtte egy szovjet harckocsi.
Ezek az emberek önként vállalták, hogy esetleg holtan esnek össze”
– mondja Oláh főorvos, aki éppen abban a kórházban szolgált, ahova Wittner Mária, a Fidesz parlamenti képviselője került november 4-én. Több ezren voltak akkor a Péterfy folyosóján.
Matracokon feküdtek, és üvöltöttek a sebesültek.
„Hatvan éve engem is mentő szállított a Péterfy Sándor utcai kórházba. Annyian voltunk, sebesültek, hogy a folyosón is feküdtünk.
Csak a nagyobb helyekről, a láthatóbb helyekről vették ki az aknaszilánkot, de azt nem tudtam, hogy a gerincem mellé fúródó darab később bevándorolt.
Hosszú évek után, 1980-ban megműtöttek. Csak az Istennek köszönhetem azt a csodát, hogy nem vágta át a gerinci idegeket” – mondja az ötvenhatos forradalom hőse, Wittner Mária.
A Kresz Géza Mentőmúzeum közepén megelevenedik a múlt. Egy ember áll feltartott kezekkel, előtte kerékpáros a földön, akit a fején talált el a golyó. Egy önkéntes mentős segítségét várja. A viaszbábuk mellett fényképek, korabeli orvosi eszközök, autentikus dokumentumok, például Felkai főorvos iratai arról, hogy kit és mikor mentettek meg a hősök, és egy film idézi fel a véres napok hőstetteit. Még az önkéntes mentőknek is jutott egy vitrin.
Szeretnénk, ha minél többen megismernék ezeknek a nehéz heteknek azokat a kimagasló pillanatait, amikor a mentők ismeretlen embertársaikért, sebesült szovjetekért, államvédelmisekért, forradalmárokért és minden betegért az életüket adták, vagy feláldozták az egészségüket”
– mondja az igazgató.
A forradalom leverése után a mentősökön is számon kérte a politika, hogy mit és miért tettek ezekben a véres napokban. Oravecz Béla alapító főigazgatót többször behívta a Belügyminisztérium meghallgatásra.
Az a vád fogalmazódott meg a mentőkkel szemben, hogy túl aktívak voltak, túl sokat és mindenkit mentettek. Azt mondjuk elfelejtették, hogy a szovjeteket és az államvédelmiseket ugyanúgy elvitték”
– teszi hozzá.
Ezenkívül megpróbálták perekben elmarasztalni a mentősöket, de a főigazgató minden esetben következetesen kiállt a bajtársai mellett. Ennek ellenére volt, akit elítéltek. Lambrecht Miklós a Péterfy-mentőszolgálatnál vállalt szerepéért 15 évet kapott.
Kovács Gábor a forradalom napjaiban ugyan megúszta, de egy decemberi napon úgy tűnt, nem éli meg a következő hajnalt.
Kint voltunk egy esetnél. Egy szülő nőt vittünk a Jászai Mari térről a János-kórházba, és igazoltattak a hídfeljárónál, a szigeti bejárónál, a budai hídfőnél, a Széna téren, Moszkva téren, mindenhol. Mindannyiunknak orosz nyelvű papírja volt arról, hogy szabadon mozoghatunk, ezért elengedtek minket”
– meséli.
Kitették a kismamát, és elindultak visszafelé. Megint igazoltatták őket a szovjetek a Margit-szigeti bejárónál.
Egy nyavalyás kissrác volt az, aki engem nagyon nem csíphetett, mert én voltam a fiatal. Az orvos meg a gépkocsivezető idősebbek voltak, és tudvalevő, hogy 56 a fiatalokhoz tartozik inkább. Mondtam neki oroszul: mit akarsz, még egyszer mutassam? Hát az előbb láttad.”
Erre a szovjet katona feltépte az ajtót, és kirángatta őket. Mindent átkutattak, még a sapkájukat is levetették velük, és alaposan megnézték.
Egy rossz bugylibicska volt nálam, azt is elvették, és egyszer csak mondták, hogy hátra arc, és irány lefelé. Hirtelen minden bűnöm eszembe jutott, meg minden hozzátartozóm, édesapám, édesanyám, testvéreim, mindenki, hát mert ugyan már miért kísérnek le a Duna partjára éjszaka fél 12-kor?”
Leértek a partra. Nem tehették le a kezüket.
Ahogy ott álltam, föltartott kezekkel, egyszer csak érzem, hogy ide dugják a hátgerincemhez a géppisztoly csövét, és húzzák fölfelé. Na, mondom, Istenem, vedd kezedbe életemet! A pisztoly piszkálta a tarkómat. Sokáig tarthatott, vagy két percig, nem tudom, mert ilyenkor nem működik az ember időérzéke”
– mondja Kovács Gábor.
Egyszer csak a gépkocsivezető, aki a világháborúban orosz hadifogságban is volt egy ideig, óvatosan megkérdezte oroszul, hogy rá lehet-e gyújtani. A szovjetek pedig kis tanakodás után megengedték.
Mondom, Pista bácsi, tessék adni nekem is egy cigarettát, mire ő: de te nem is dohányzol, mire én: de addig levehetem a kezem. Akkor volt ez a kis Mátra cigaretta, ez a kis előre gyártott csikk.”
Ez volt az első, de nem az utolsó cigarettája. Saját bevallása szerint az eset után mintegy mementóként újra rágyújtott, és aztán rászokott a dohányzásra.
Ahogy elszívtuk, bedobtam a Dunába a csikket, gondoltam, megyek én is utána, de egyszer csak jött fentről egy negyedik orosz, aki azt mondta, menjünk vissza. Jaj, mondom, akkor most már nem a Dunába lőnek, ha le is lőnek”
– mondja.
Fölmentek. Kiderült, hogy egy 703-as rendszámú kocsit köröznek az oroszok. Az övék nem ez volt, de a mentőknek volt egy házi számuk is. Mivel az ő autójuk oldalán ez szerepelt, megállították őket a szovjetek. Megnézték a menetlevelet, és felhívták a központot, amelyik visszaigazolta, hogy mentősök, mégis bevitték őket a Vadász utcai kapitányságra.
Amikor elbocsátottak bennünket, azt mondták: elvtársak, egy kis félreértés történt, ne beszéljenek erről senkinek. 56. december 12-én éjszaka ott voltam a halál árnyékában, féltem, hogy mikor lőnek bele a Dunába. Éjszaka, fél 12-kor a Margit híd alatt, föltartott kezekkel.”
Kovács Gábornak, a mentősök egyik hősének sikerült, de sok társa nem élte túl a magyar történelem vészterhes időszakát, amelynek életre kelt pillanataiba április 4-ig ingyen bárki betekinthet a Kresz Géza Mentőmúzeumban.