Emlékezetes élményben volt része kirándulók egy csoportjának, amikor az új-dél-walesi Evans folyón hétvégi csónaktúrára indultak. „ Felfelé haladtunk a folyón, amikor észrevettük a csónakunk mellett felbukkant bikacápát. Elővettem a telefonomat, és a társam kezdett evezni, hogy megörökíthessem a ritka eseményt" – nyilatkozta a perth-i illetőségű Jordan Buttler, az egyik túrázó.
A társaságot sokkolta a hirtelen felbukkant cápa látványa,
a ragadozó azonban rövid kíváncsiskodás után eltűnt a mélyben.
Evans Head, a folyó torkolatvidéke, népszerű fürdő, horgász, és kirándulóhely, azonban arról is híres, hogy tengerparti szakasza cápákban gazdag területnek, „hot spot-nak" számít.
Legutóbb 2016 júliusában a Causarina Beach nevű partszakaszt zárták le több napra, miután két megtermett nagy fehér cápát észleltek a sekély vízben, mindössze 20-30 méterre a parttól.
A cápaalakúak (Selachimorpha) szinte kivétel nélkül sósvízi porcos halak.
Túlnyomó többségük a sótartalom változására érzékeny, úgynevezett stenohalin faj,
amelyek csak a normál óceáni sótartalmú, vagy annál valamivel magasabb szalinitású vizekben fordulnak elő. Vannak azonban olyan cápafajok is, amelyek bizonyos határok között elviselik a sótartalom ingadozását, és a csökkent sótartalmú tengerekben, vagy a folyótorkolatok illetve az elszeparált lagúnák elegyes (brakk) vizében is megélnek.
A nagyobb testű cápafajok közül a homoki tigriscápa (Carcharias taurus), vagy a közönséges rókacápa (Alopias vulpinus) egyaránt előfordulnak a csökkent sós vizű tengerekben. Az akár 6 méter hosszúságot elérő,
nyílttengeri életmódot folytató közönséges rókacápa például megél a Fekete-tenger vizében.
Amíg a világtenger átlagos sótartalma 34 súlyezrelék, addig a Fekete-tengeren ez az érték - elszeparált medencéje, valamint a belé ömlő folyamok bő vízhozama miatt - csak 18 súlyezrelék.
Édesvízi körülmények között hosszabb ideg azonban csak két recens (ma is élő) cápafaj, a kékcápa-alakúak családjába (Carcharhinidae) tartozó bikacápa (Carcharhinus leucas), illetve az Indiában és Bangladesben honos Gangesz-cápa (Glyphis gangeticus) képes megélni.
Amíg a folyókba behatoló bikacápák rendszeres időközönként visszaúsznak a tengerbe, és így nem tekinthetők valódi édesvízi cápáknak, addig velük szemben
a Gangesz-cápák egész életüket az édesvízben töltik, és ott is szaporodnak.
A bikacápa egyike a legagresszívebb cápafajoknak. Kozmopolita trópusi faj, a Csendes-óceán keleti partvidékét,és
a Vörös-tengert leszámítva valamennyi meleg vizes tengerben előfordul a trópusi, szubtrópusi éghajlati övben.
A parti öv lakója, kifejezetten a sekély vizeket kedveli, a felszíntől 30 – 50 méteres vízmélységig fordul elő. Nagy előszeretettel tartózkodik a kikötők, valamint a folyótorkolatok zavaros vizében.
A trópusi vidékeken gyakran felúszik a tengerbe ömlő folyókon.
E szokása miatt Dél-Afrikában például Zambezi-cápának hívják.
Az eddig távolsági rekordot az a bikacápa tartja, amelyet az Amazonas torkolatvidékétől 3 200 kilométerre fogtak ki a dél-amerikai folyamból. A Mexikói-öbölből felúszik a Mississippin, de többször észlelték a Tigris, illetve az Eufrátesz folyamokban is, ahová a Perzsa-öböl sekély és meleg vizeiből szokott beúszni. Az International Shark Attack File (ISAF) támadási statisztikákat összegző kimutatása szerint a bikacápa a harmadik helyezett az ember ellen elkövetett támadások számát tekintve.
( Az első helyezett a nagy fehér, a második helyen pedig a tigriscápa áll.) A harapása különösen veszélyes, mivel az összes cápafaj közül a bikacápának a legerősebb a harapásereje, 4,2 tonna/cm2. Csónakokra és kajakokra nem szokott rátámadni, - szemben a nagy fehér cápával –, így az ausztrál kirándulókat nem fenyegette semmi komolyabb veszély.