A 20. századi magyar történelem egyik legnegatívabb megítélésű személyisége, Rákosi Mátyás 125 éve, 1892. március 9-én látta meg a napvilágot a bácskai Adán (ma Szerbia) Rosenfeld József terménykereskedő és Léderer Cecília hatodik gyermekeként. Kovácsmester nagyapja az 1848-as szabadságharc idején, mint Kossuth híve, a népfelkelők kaszáit egyenesítgette, ezért a szabadságharc leverése után menekülnie kellett.
A 48-as eszmeiség azonban tovább élt a famíliában.
Rákosi édesapjáról, Rosenfeld Józsefről közismert volt, hogy lelkesen támogatja a Kossuth-pártot,
ami miatt csak „Kossuth-zsidókként" emlegették a családot Adán. Rákosi Mátyás rendkívül jó képességekkel és széles érdeklődéssel megáldott fiatalemberként 1910-ben jeles eredménnyel végzett a szegedi főreáliskolában, majd beiratkozott a Keleti Kereskedelmi Akadémia külkereskedelmi szakára. Egy évet Hamburgban töltött ösztöndíjasként, 1913-tól pedig Londonban folytatta tanulmányait.
Több nyelven, így többek között angolul, németül és olaszul beszélt, hadifogsága idején pedig megtanult oroszul is. Budapesti felsőfokú tanulmányainak megkezdésekor, 1910-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Rákosi Mátyás gyorsan elkötelezte magát a baloldali eszmevilág mellett. Amikor 1914. július 28-án a szarajevói merénylet miatt a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kitört az első világháború, Rákosi a korszak egyik legismertebb baloldali-radikális szellemi műhelye, az antimilitarista Galilei Kör titkáraként tevékenykedett.
Behívták, és a keleti frontra került, ahol 1915-ben fogságba esett. Három évig tartó hadifogságát Szibéria távol-keleti régiójában töltötte. 1918-ban megszökött, és a bolsevik forradalom szülővárosába, Petrográdba (később Leningrád, ma Szentpétervár) utazott, innen tért haza Magyarországra. Hazatérése után azonnal belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A kommün 1919. március 21-én történt kikiáltása után,
Kun Béla híveként először helyettes kereskedelmi népbiztosként került a Forradalmi Kormányzótanácsba,
a Tanácsköztársaság kormányába, később pedig a szociális termelés népbiztosává nevezték ki.
Új megbizatásával Rákosi lett a kommün legfiatalabb népbiztosa. 1919 júliusának végén – rövid időre – kinevezték a Vörös Őrség parancsnokának. A Tanácsköztársaság 133 napos rémuralmának bukásakor, 1919. augusztus 2-án egy embercsempész segítségével átszökött Ausztriába. A bécsi szociáldemokrata kormány ugyanis menedékjogot adott Kun Bélának és a kommün Ausztriába menekült vezetőinek. Az emigráns magyar kommunisták között fellángoló frakcióharcban továbbra is kitartott Kun Béla mellett.
Ausztriában nem volt sokáig maradása, mert egy felforgatónak minősített nyilvános szónoklatáért az osztrák idegenrendészeti hatóság megvonta tartózkodási engedélyét, és kitoloncolták az országból. 1920-tól Lenin, valamint az Orosz Bolsevik Párt által 1919 márciusában életre hívott Kommunista Internacionálé megbízásából
a kelet-közép-európai kommunista mozgalmak kiépítésében segédkezett,
majd 1924-ben illegálisan visszatért Magyarországra.
A kommün alatt betöltött népbiztosi tisztsége miatt már 1919 őszén elfogatóparancsot adtak ki a szökésben lévő Rákosi ellen. Budapestre visszatérve azonban nem sok ideig maradt láthatatlan a bűnüldöző hatóságok előtt, 1925 szeptemberében ugyanis más, illegalitásba vonult kommunistákkal együtt lebukott, letartóztatták, és vád alá helyezték.
Lázadás bűntette miatt nyolc év hat hónap szabadságvesztésre ítélték,
de máig tisztázatlan okból az 1925-ös, úgynevezett első Rákosi-perben nem emeltek vádat ellene a Tanácsköztársaság ideje alatt betöltött népbiztosi tisztsége miatt. Amikor 1934. április 24-ével kitöltötte büntetését, nem helyezték szabadlábra, hanem újabb vádiratot nyújtottak be ellene, ez alkalommal a Forradalmi Kormányzótanácsban betöltött pozíciói miatt.
A Budapesti Törvényszék B.XIV.5736/1919/1035.számú ítéletében lázadás, valamint felségsértés, továbbá 27 rendbeli társtettesként elkövetett gyilkosság, 17 rendbeli felbujtóként elkövetett emberölés és pénzhamisítás bűntettében mondta ki bűnösnek Rákosi Mátyást, akit ezért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek.
A büntetést a szegedi Csillag börtönben kellett letöltenie, ahova már az első elítélése után, 1930-ban átszállították.
Rákosi a fegyházban kivételesen jó bánásmódban részesült.
Zárkája egész nap nyitva lehetett, szabadon járkálhatott az intézet területén, és más fegyencek által irigyelt, sok privilégiummal együtt járó írnoki beosztást kapott. Rákosi már a fegyházban is első számú pártvezetőként viselkedett a többi bebörtönzött kommunista között. Aktívagyűléseket szervezett, „beszámoltatta" a párttagokat, és kíméletlenül leszámolt azokkal, akik megkérdőjelezték primátusát.
A börtönből a szovjet elvtársaival is tartotta a kapcsolatot. Az összekötő az ekkor már Moszkvában élő öccse, Bíró Zoltán volt. Ő azt üzente Rákosinak az 1936-tól elhatalmasodó sztálini tisztogatásokra utalva,
hogy sokkal jobb helyen van pillanatnyilag a Csillagban, mintha Moszkvában élne.
Fogva tartásának éveit idegennyelv-ismeretei elmélyítésére is felhasználta.
A börtönbeli viselkedése is előrevetítette a hatalomra jutása után kiteljesedett megalomániáját.
Mivel az életfogytiglani ítéletét összbüntetésbe foglalták az első eljárásban kiszabott szabadságvesztésével, 1940-ben feltételes kedvezménnyel kiszabadult.
A Teleki-kormány a szovjet kormánnyal aláírt államközi megállapodás alapján Rákosit és Vas Zoltánt a cári csapatok által 1849-ben zsákmányolt hadilobogók visszaszolgáltatásáért cserébe kiengedte a Szovjetunióba. Rákosi 1940. október 30-án hagyta el Magyarországot.
Moszkvában, mint a nemzetközi munkásmozgalom „hős mártírját", kitüntető figyelemmel fogadták.
November 7-én Sztálin jobbján állva nézhette végig a Lenin-mauzóleum mellvédjéről az ünnepi díszszemlét.
Az első hetekben Rákosit megdöbbentette az a hatalmas változás, amit a 20-as évek elejéhez képest tapasztalt Moszkvában, de gyorsan alkalmazkodott az ekkor még számára kevéssé ismert sztálini világhoz. Kivételesen jó taktikai érzékének köszönhetően hamar elnyerte a szovjet diktátor bizalmát, aki a jövő embereként tekintett rá.
Ezek ismeretében nem meglepő, hogy ő lett az emigráns Magyar Kommunista Párt első számú vezetője. Rákosi irányította a moszkvai Kossuth rádió Magyarországra sugárzott propagandaadásait, valamint a magyar hadifoglyok körében végzett „felvilágosító munkát". Moszkvai évei alatt ismerkedett meg a jakut származású Feodora Fjodorovna Kornyilovával, akit 1942-ben feleségül vett. 1944 őszén a Vörös Hadsereg csapatai már Magyarország területén harcoltak.
A háború utáni új politikai rendszer kiépítésére szovjet támogatással létrehozott, 1944. december 21-én Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés az ekkor még Moszkvában időző Rákosit – más emigráns kommunistákkal együtt – tagjai közé kooptálta.
Budán még heves utcai harcok zajlottak, amikor Rákosi Mátyás 1945. január 30-án Budapestre érkezett. Lengyelországgal és Romániával, illetve Bulgáriával ellentétben Sztálinnak 1945 elején nem volt véglegesen kialakult terve a magyarországi szovjet típusú „kibontakozás" menetrendjéről. Csehszlovákiában, illetve Magyarországon is hosszabb idejű átmenetben gondolkodott, és ennek megfelelően instruálta Rákosit. Az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési képviselő-választás eredménye azonban kiábrándítóan hatott a kommunista reményekre.
A Független Kisgazdapárt 57%-os abszolút többséget szerzett,
így – a parlamenti demokrácia klasszikus szabályai szerint – koalíciós kényszer nélkül, egymaga alakíthatott volna kormányt. A kisgazdák földindulásszerű győzelme egyértelműen azt jelezte, hogy az ország döntő többsége nem kér a szovjet típusú, úgynevezett népi demokráciából, hanem a hagyományos polgári berendezkedés híve. Ez természetesen sem a Kremlnek, sem pedig a magyarországi kommunistáknak nem tetszett.
Moszkva a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Kliment Vorosilov marsall útján avatkozott be a kormányalakításba; a marsall a jaltai egyezményre hivatkozva azt követelte Tildy Zoltán dezignált kisgazda miniszterelnöktől, hogy pártja abszolút parlamenti többsége ellenére alakítson „demokratikus" nagykoalíciós kormányt. Vorosilov a kisgazda pártelnökség tiltakozása ellenére azt is kierőszakolta a túlontúl is lojális Tildytől,
hogy a kommunisták kapják meg a kulcsfontosságú belügyi tárcát,
azaz a rendőrség és a közigazgatás feletti irányítási jogot.
Rákosi Mátyás államminiszterként és miniszterelnök-helyettesként lett a szovjetek szája íze szerint összeállított kormány tagja.
A belügyi tárca sáncai mögül a kommunisták azonnal hozzákezdtek a bimbódzó demokrácia saját képükre formálásához. Az eredetileg a háborús bűnösök felelősségre vonására megalkotott 1945. évi VII. törvénycikk, valamint az azt kiegészítő 81/1945. M.E. számú kormányrendelet bevezette a politikai jellegű népbíráskodást.
Nagy Imre minisztersége alatt a Belügyminisztérium szervezetén belül létrehozták a Politikai Rendészeti Osztályt
(PRO), amely 1946 októberétől már mint a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) működött, a szabósegédből lett rendőrtábornok, Péter Gábor irányítása alatt.
Rákosi utasítására, a kommunisták kézi vezérlése alatt az ÁVO a politikai ellenfelekkel történő kíméletlen leszámolás és a lopakodó diktatúra bevezetésének legfontosabb eszközévé vált. Péter Gábor erről így írt az SZKP KB magyar ügyekkel foglalkozó referensének: "Valamennyi pártban vannak embereink. Sikerült beszerveznünk más pártok funkcionáriusait. A beszervezésre többnyire annak köszönhetően került sor, hogy kompromittáló anyagok vannak a kezünkben." Rákosi a Magyar Kommunista Párt 1946 szeptemberében lezajlott III. kongresszusán nyílt harcot hirdetett a „reakció", azaz a kisgazdapárt és a polgári pártok ellen.
A Rákosi-féle szalámitaktika kivitelezésére konstruálták meg az ÁVO hathatós közreműködésével a koncepciós pereket, amelyek között az egyik első, a Magyar Testvéri Közösség elleni monstre per leplezetlenül a kisgazdapárt felszámolását célozta. 1947 májusában az 1946. február 4-én köztársasági elnökké választott Tildy Zoltán helyett kormányfővé avanzsált és éppen Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt – aki erőteljesen szembehelyezkedett a kommunista irányítás alatt álló Baloldali Blokkal – Rákosi koholt indokokkal lemondásra kényszerítette.
A Magyarországi Szociáldemokrata Pártban a kriptokommunista Szakasits Árpád és Marosán György, illetve híveik segítségével kiszorították a Peyer Károly és Kéthly Anna nevével fémjelzett, a kommunisták beolvasztási kísérleteinek ellenálló konzervatív szárnyat, ami után 1948-ban, a „fordulat évében” Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült a két párt.
Az „egyesülést” a gyakorlatban úgy kell érteni, hogy a kommunisták egyszerűen bekebelezték a nagy múltú és szebb időket látott munkáspártot, a szociáldemokrata párt árulóinak segítségével. Rákosin 1947-től egyre jobban elhatalmasodott a hatalmi mánia. 1949-re gyakorlatilag teljesen kiépült a diktatórikus pártállam; a még megmaradt polgári jellegű pártcsökevényeket a Hazafias Népfront elnevezésű kommunista ernyőszervezetbe integrálták, a pártállam közjogi kereteit pedig az 1949. augusztus 20-án hatályba lépett, a Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvénnyel kodifikálták. A új népköztársasági alkotmány mintájául az 1936. évi szovjet alkotmány szolgált. Ezzel államjogi értelemben is kizárólagossá vált az MDP hatalma, és kezdetét vette a sztálini mintákat másoló, leplezetlen Rákosi-korszak. A történelmi közbeszédben „az ötvenes évekként” is emlegetett időszakot, Rákosi 1948 és 1953 közötti regnálását a féktelen terror, a súlyos törvénytelenségek és a társadalom minden szövetét átható elnyomás, a kuláküldözés, az egyházakkal történő leszámolás, az adminisztratív eszközök, különösen a büntetőjogi fenyegetettség kiterjesztése és az országot mélyrepülésbe taszító, súlyos hiányt előidéző voluntarista gazdaságpolitika jellemezte.
A Belügyminisztérium alól kivont, gyakorlatilag Rákosi kézi vezérlésével irányított Államvédelmi Hatóság (ÁVH) terrorszervezet, „a munkásosztály ökle" az időszak gyűlölt és rettegett szimbólumává nőtte ki magát. A paranoiás „éberségi" hullám az MDP Központi Vezetőségét és a kormányt is elérte, senki sem érezhette többé biztonságban magát a vezető káderek közül sem.
A párton belüli boszorkányüldözés csúcspontját kétségtelenül a Rajk László volt belügyminiszter és társai ellen 1949 szeptemberében elkezdett, koholt per jelentette,
amelynek nemcsak a koncepcióját, hanem még magát a vádiratot is Rákosi állította össze személyesen.
A Rajk-per kétes dicsősége Rákosi számára Sztálin december 18-i születésnapjára érett be. Rákosi Mátyás több napig élvezhette a Rajk-per aratta "sikerét" Moszkvában, a „gazda" árnyékában.
Sztálin különösen elégedett volt a Rajk-per kimenetelével, hiszen a per legfőbb ellenfelén, Jugoszlávia pártvezetőjén, Tito marsallon akart nagyot ütni. Rákosi ekkoriban, nyerő szériája csúcsán arról álmodozott, hogy Sztálin után ő válhat a „szocialista tábor" második emberévé.
Lukács György marxista filozófus Donáthné Bozóky Éva visszaemlékezése szerint azt mondta egy alkalommal, ő még egy falusi krejzlerájt sem mert volna rábízni Kunra vagy Rákosira, nemhogy egy országot.
Rákosi 1952-ben ért a csúcsra, 60. születésnapján. A március 9-i operaházi születésnapi ünnepség az ízléstelenül szervilis hódolat orgiájává vált „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, valamint „pártunk és népünk bölcs vezére” előtt.
A 60. születésnap alkalmából a Csepeli Vas- és Fémművek, valamint a Miskolci Nehézipari Egyetem is Rákosi nevét vette fel, csakúgy, mint az 1952-ben Fejér megyében létesített új község, Mátyásdomb. Országszerte Rákosi-műszakokat és termelési versenyeket hirdettek meg, fantasztikus felajánlásokkal. Ezekből senkinek sem illett kimaradnia, ha nem akart komoly kellemetlenséget magának.
Az irreális tervszámok, a nehéziparnak az ország sajátosságait figyelmen kívül hagyó, erőltetett fejlesztése, a hatalmasra felduzzasztott hadsereg fenntartása, valamint az erőszakos téeszesítések nyomán kialakult élelmezési nehézségek 1953-ra súlyos ellátási válságot okoztak. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után a szovjet pártvezetésen belül is jelentősen átalakultak az erőviszonyok, és a hatalmat megszerzett Hruscsov vezetésével elindult a desztalinizációs folyamat.
Az új szovjet vezetés 1953 júniusában Rákosit magához rendelte a Kremlbe.
Hruscsov és a szovjet pártvezetők a június 13. és 16 között lezajlott tárgyalásokon súlyos szemrehányásokat tettek Rákosinak a személyi kultusz és a voluntarista gazdaságpolitika nyomán kialakult ellátási válság miatt.
Lavrentyij Berija, aki a szovjet pártvezetésen belül Rákosi legengesztelhetetlenebb ellenfelének számított, egyenesen ezt vágta „Sztálin legjobb magyar tanítványának” az arcába: „Mondja, Rákosi, mi akar maga lenni, zsidó király Magyarországon?" Július 4-én lemondatták az 1952 augusztusa óta betöltött miniszterelnöki tisztségéről, és Nagy Imrét tették meg a Minisztertanács elnökének.
Rákosi kénytelen volt háttérbe vonulni, azonban egy pillanatig sem mondott le arról, hogy visszaszerezze teljhatalmát. 1953 decembere, legfőbb moszkvai ellenfele, Berija kivégzése után ismét óvatos intrikákba kezdett Nagy Imre ellen.
A Kremlben Nagy Imre túlzónak ítélt reformtörekvései csípték a konzervatívok szemét,
így Rákosi intrikái egyre inkább meghallgatásra találtak Moszkvában.
Rákosit nagyban felbátorította, hogy
az SZKP KB Elnöksége 1955. január 8-i ülésén éles kritikával illette Nagy Imrét az „új szakasz" politikájáért,
ami miatt önbírálatra és az „elhajlások" korrigálására szólította fel a magyar miniszterelnököt. A kitűnő taktikai érzékkel megáldott Rákosi Mátyás úgy értékelte, számára is eljött az idő, hogy leszámoljon Nagy Imrével, és visszaszerezze kizárólagos hatalmát. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége előtt 1955. március 2-án, a szovjet pártot képviselő Mihail A. Szuszlov jelenlétében Rákosi nagy beszédet tartott, a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásról.
Megérezve megnövekedett cselekvési szabadságát, Szuszlov egyetértésével olyan határozatot fogadtatott el a KV-vel, amely a „jobboldali revizionizmus" fő felelősének Nagy Imrét nevezte meg. Nagy március 9-én lemondott a miniszterelnökségről, ám Rákosinak ez nem volt elég.
Alig egy bő hónappal Nagy lemondása után a KV Rákosi indítványára Nagy Imrét „antimarxista, antileninista és pártellenes" nézetei miatt kizárta a Központi Vezetőségből, és valamennyi párttisztségéből visszahívta. Nagy helyére Rákosi kiszemeltje, Hegedűs András került a Minisztertanács élére.
Rákosi főnixszerű újjáéledését a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások is elősegítették. 1955-ben, a Német Szövetségi Köztársaság NATO-ba történt felvétele miatt ismét átmeneti mélypontra zuhantak a szovjet–nyugati politikai kapcsolatok.
Ám Rákosi tévedett, amikor úgy értékelte, tartósan visszaáll a konfrontatív politika.
Az osztrák államszerződés után ismét enyhülni kezdett a keleti tömb és a Nyugat közötti viszony. Rákosi sorsát az SZKP 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusa pecsételte meg.
Hruscsov zárt ajtók mögött elmondott beszéde az 1953-ban megkezdett desztalinizációs folyamat csúcspontjának tekinthető.
A beszéd részletei hamarosan kiszivárogtak, és komoly erjedést idéztek elő a magyar közéletben is. Egyre többen és egyre hangosabban követelték az ártatlanul kivégzett és meghurcolt emberek rehabilitálását, az ÁVH feloszlatását és a törvénytelenségekért felelős pártvezetők megbüntetését.
Rákosi körül 1956 nyarára végleg elfogyott a levegő. 1956. június 18-án az MDP Központi Vezetősége – szovjet nyomásra – lemondásra kényszerítette Rákosit. „Tisztelt Központi Bizottság, kérem a Központi Bizottságot, hogy mentsen föl a KB első titkárának és a Politikai Bizottság tagjának tisztsége alól. Kérelmemnek egyik indítéka, hogy 65 éves vagyok, és betegségem már két éve kínoz, mind súlyosabbá válik, és akadályozza a KB első titkárának tisztségén végzett munkámat. Ezenkívül a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsam. Felmentésemet kérve továbbra is Pártunk, dolgozó népünk és a szocializmus ügyét kívánom szolgálni” – nyilatkozta nem egészen önként a KV plénuma előtt.
Rögtön ezután feleségével együtt a Szovjetunióba távozott „gyógykezelésre", ahonnan soha többé nem térhetett haza.
Rákosi 1971. február 5-én bekövetkezett haláláig küzdött azért, hogy hazatérhessen. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Hruscsov egyértelműen Kádár Jánost választotta.
Kádár csak azzal a feltétellel vállalta el a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány vezetését, ha garanciát kap arra nézve, hogy Rákosi nem térhet haza. 1965-ben,Brezsnyev főtitkársága idején a szovjet pártvezetés Rákosi kitartó kilincselésének hatására megkérdezte Kádárt, hogy mit szólna Rákosi esetleges hazautazásához. Kádár csak azzal a feltétellel lett volna hajlandó elfogadni a szovjet javaslatot, ha Rákosi élete végéig házi őrizetben marad. Rákosi ehhez azonban nem járult hozzá, így a Szovjetunióban maradt.
A magyar történelem egyik legnegatívabb megítélésű személye 78 éves korában, 1971. február 5-én hunyt el Gorkijban. Hamvait hazahozták, és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Észak-Koreában, Szaviron városban mind a mai napig Rákosi Mátyás nevét viseli egy magyar beruházásban épült kórház