A Boston melletti Brookline-ban látta meg a napvilágot szülei kilenc gyermeke közül másodikként, és már csecsemőként Jacknek szólították. A későbbi elnök gyerekként sokat betegeskedett, mégis tele volt energiával és küzdőszellemmel.
Szülei – jóllehet akkoriban nem volt egyszerű ír származásúnak és katolikusnak lenni – jelentős politikai befolyásra és tekintélyes vagyonra tettek szert, a család jómódban és megbecsülésben élt. Az igen ambiciózus idősebb Joseph Kennedy különösen két idősebb fiának szánt nagy jövőt, Joe és Jack a legnevesebb iskolákba, majd a Harvard Egyetemre jártak.
Bár Jack jobbára csak azokból a tantárgyakból – történelemből és angolból – erőltette meg magát, amelyek igazán érdekelték, tanárai „okosnak és egyedi gondolkodásúnak” nevezték. Az egyetemen bekerült a futballcsapatba, de egy egész életét végigkísérő hátsérülés következtében abba kellett hagynia a játékot.
Amikor apját 1938-ban londoni nagykövetnek nevezték ki, új világ nyílt meg előtte, sok mindent megtudott az európai politikai viszonyok alakulásáról. A téma annyira megragadta, hogy könyvalakban is megjelent diplomamunkáját (Miért aludt el Nagy-Britannia?) is ennek szentelte. Amikor 1940-ben cum laude minősítéssel diplomázott, apja táviratban csak ennyit üzent neki: „Két dolgot mindig is tudtam rólad, először is, hogy okos vagy, másodszor pedig, hogy remek srác vagy.”
Joseph Kennedy – későbbi, demokratapárti elnök fiától eltérően – a világpolitikai helyzet megítélésében meglehetősen konzervatív nézeteket vallott. Nagy hatást tett rá a Wehrmacht által 1940 nyarán Nyugat-Európában elért győzelemsorozat, amiből arra a következtetésre jutott, hogy Anglia képtelen lesz ellenállni Adolf Hitler hódító törekvéseinek.
Pesszimista nézetei miatt 1940 novemberében hazahívták Londonból.
Ezután minden idejét és befolyását fiai politikai karrierjének megalapozására fordította.
1941. december 6.-án kora reggel, a japán 2. csapásmérő flotta repülőgép-hordozóiról magasba emelkedő harci gépek támadást intéztek a Pearl Harbor-i hadikikötő ellen, súlyos veszteséget okozva az amerikai csendes-óceáni flottának. Roosevelt elnök két nap múlva, december 8-án bejelentette, hogy az Egyesült Államok hadba lép a Japán Császárság ellen.
John F. Kennedy a bátyja példáját követve csatlakozott a haditengerészethez. Már 1940-ben beiratkozott a haditengerészeti tiszti szolgálat előszobájának tekintett Officer Candidate School képzésére, ám egészségügyi okból ekkor még nem tartották alkalmasnak a hivatásos tiszti szolgálatra.
A japán elleni hadüzenet és a Csendes-óceán térségében kibontakozó gigantikus küzdelem, amelyben eleinte súlyos csapások érték Amerikát, megváltoztatta a korábbi helyzetet. A haditengerészeti hírszerző szolgálat igazgatójának közbejárására Kennedy beléphetett a flotta kötelékébe. Az 1943. augusztus 2-ra virradó hajnalon Kennedy, mint a PT 101 hadrendi jelű gyorsnaszád parancsnoka, éjszakai őrjáraton vett részt a Salamon-szigetekhez tartozó New Georgia partvidékén.
A közelben cirkáló japán Amagiri rombolóval kialakult tűzharcban az erőfölényben lévő japán hadihajó legázolta az amerikai naszádot.
Kennedy komolyan megsebesült, mégis sikerült megmentenie társai egy részét,
amiért megkapta a Navy and Marine Corps Medal katonai kitüntetést .
Bátyja, id. Joseph P. Kennedy nem volt ilyen szerencsés.
Az amerikai haditengerészeti légierő pilótájaként szolgáló legidősebb Kennedy fiú Consolidated PBY4 Liberator típusú négymotoros bombázógépe, az 1944. augusztus 12-én megerősített német harcálláspontok ellen végrehajtott Aphrodité- művelet során végzetes találatot kapott, és felrobbant.
Bátyja tragikus halála alapjaiban változtatta meg Jack életét. Addig úgy tervezte, hogy újságíró lesz, de ezután az ambiciózus családfő, Joseph P. Kennedy minden reményét belé vetette, mert szerette volna elnöknek látni a fiát. A Fehér Ház felé vezető hosszú út első lépéseként 1947-től demokrata párti képviselőként szolgált a szövetségi törvényhozásban, majd 1953-ban Massachusetts 11. számú kongresszusi választókörzetében a Demokrata Párt színeiben szenátornak választották..
1951-ben ismerkedett meg a nála 12 évvel fiatalabb, előkelő családból származó, újságíróként dolgozó Jacqueline Lee Bouvier-vel,
akivel 1953. szeptember 12-én kötött házasságot. Házasságuk és szenátorságának első időszaka azonban Jack egymást követő, a háborús sebesülésével összefüggő gerincműtéteiről szólt.
Házasságukból három gyermekük született,
Caroline, ifjabb John, valamint Patrick Bouvier Kennedy. Lábadozása alatt a jövendő elnök könyvet írt azokról a szenátorokról, akik politikai pályafutásukat kockáztatva álltak ki egy-egy arra érdemesnek tartott ügy mellett, a művet Pulitzer-díjra érdemesítették. Tehetsége és kapcsolatai miatt már 1956-ban felmerült a neve demokrata párti alelnökjelöltként.
Eisenhower elnöki mandátumának lejáratakor, 1960-ban a demokrata párti konvenció Kennedyt választotta meg a párt elnökjelöltjének. Az 1960-ban megtartott választáson Kennedy rendkívül szoros versenyben legyőzte a Republikánus Párt jelöltjét, Richard Nixont.
Az 1960-as Kennedy–Nixon párharc volt az első az amerikai elnökválasztások történetében, amikor a jelöltek politikai programjáról szóló vitát élő adásban közvetítette a televízió. John F. Kennedy 43 évével a legfiatalabban megválasztott, egyben az első és máig egyetlen katolikus amerikai elnök lett. 1961 januárjában megtartott beiktatási beszédében egy új történelmi korszakot harangozott be.
Ne azt kérdezd, hogy Amerika mit tehet érted, hanem, hogy te mit tehetsz Amerikáért”
– hangzott a hivatalba lépő új elnök politikai credója. Fel akarta rázni az országot, dinamizmust és aktivitást kért a választóktól. Hivatalát a hidegháború egyik legforróbb évtizedének kezdetén foglalta el.
Amikor a Fehér Ház lakója lett, az előző évben a Szovjetunió légterében lelőtt U-2 kémrepülőgép incidense nyomán mélypontra zuhantak a szovjet–amerikai kapcsolatok, az 1955-től megindult lassú enyhülési folyamat hosszú időre zátonyra futott.
Kennedynek már elnöksége első évében olyan súlyos nemzetközi krízisekkel kellett megküzdenie, mint a Disznó-öbölben történt partraszállás után kibontakozó, Fidel Castro-féle kubai forradalom, valamint az atomháború rémképével fenyegető 1961-es kubai rakétaválság.
A kommunizmus latin-amerikai előretörése ugyancsak akkor tetőzött, amikor Kennedy elfoglalta az ovális irodát, de elnökségére esett a keletnémet válság, a berlini fal felépítése csakúgy, mint a vietnami válság kezdete.
A fiatal elnök kitűnő stratégiai és diplomáciai érzékkel kerekedett felül a világbékét is fenyegető krízishelyzeteken.
A berlini fal felépítése után tüntető módon látogatást tett Nyugat-Berlinben, ahol nagy hatású beszédben állt ki a demokrácia értékei mellett, és élesen bírálta a kommunista rendszert. Ekkor hangzott el az amerikai elnök szájából a szállóigévé lett „Ich bin ein Berliner” mondat.
John F. Kennedy elnök rövid idő alatt hihetetlen népszerűségre tett szert, és nála csak a feleségéért, a first ladyért rajongtak jobban az emberek. Párizsi látogatásuk alkalmával például tréfásan így nyilatkozott: „Tudják, én vagyok az a férfi, aki elkísérte Jackie Kennedyt Párizsba.” A házaspár élete azonban a látszat ellenére sem volt mindenben fenékig tejfel: egy gyermekük nem sokkal a születését követően meghalt, és Jackie-nek volt egy vetélése is.
A jóképű, sármos, nagy szoknyavadász hírében álló elnökről számos, nem minden alapot nélkülöző pletyka keringett arról, hogy rendszeresen megcsalja a feleségét.
Közismerten intim szálak fűzték a korszak női bálványához és ünnepelt sztár-színésznőjéhez, Marilyn Monroe-hoz,
de viszonya volt a híres német származású dívával, a nála 16 évvel idősebb Marlene Dietrichhel is.
Belpolitikáját a progresszivitás és nagy ívű gondolkodás jellemezte. Tenni akart a társadalmi leszakadás ellen, szélesebb körű gondoskodást sürgetett az idős korosztályok számára, legfontosabbnak azonban a faji szegregáció tényleges felszámolását tartotta.
Ezen a téren leginkább az öccsére, egyben igazságügyi miniszterére, Robert Kennedyre hallgatott. John F. Kennedy nevéhez fűződik az 1960-as években sikert sikerre halmozó amerikai űrprogram elindítása is. 1961 májusában az elnök személyesen jelentette be, hogy Amerika még az évtized végéig embert küld a Holdra.
Az elvek és az általa meghirdetett nagyszabású program gyakorlati megvalósítására azonban már nem maradt ideje. John F. Kennedy azzal a szándékkal utazott 1963. november 21-én Washingtonból Texasba, hogy már a következő elnökválasztásra gondolva megteremtse a helyi demokrata párti frakcióból hiányzó egységet.
Másnap, 1963. november 22-én az elnöki pár Dallasban folytatta hivatalos programját.
Az „Air Force One”, vagyis az elnöki különgép helyi idő szerint délelőtt 11 óra 40-kor landolt a dallasi Love Field repülőtéren, ahol John Conally texasi kormányzó és felesége fogadta a magas rangú vendégeket. Az elnöki konvoj a repülőtérről a a belváros felé tartott, rendőri felvezetéssel.
Az elnök és felesége, valamint Conally kormányzó és hitvese egy nyitott limuzinban foglaltak helyet. Az elnöki párt ünneplő tömeg miatt a konvoj lassú tempóban haladt a belváros felé, ahol Kennedy a Kereskedelmi Kamarában tartott volna beszédet.
Amikor a menet a Dealey Plazánál éppen rákanyarodott az Elm Streetre, a közeli tankönyvraktár hatodik emeletéről lövések dördültek el. A lövések nyomán a halálos fejsebet kapott elnök lehanyatlott a kocsi üléséről, de Conally kormányzó is súlyosan megsérült.
Hatalmas zűrzavar alakult ki,
ezért a merénylő, a zavarodott pszichéjű Lee Harvey Oswald minden különösebb gond nélkül el tudta hagyni a helyszínt.
A súlyosan megsebesült elnököt azonnal a Parkland Kórházba szállították,
ám nem sokkal délután egy óra előtt már csak az elnök halálhírét tudták megerősíteni.
A Kennedy elnök elleni merénylettel kapcsolatban számtalan összeesküvés-elmélet született, melyek hátterében egyesek a maffiát, a KGB-t, vagy éppen Fidel Castrót vizionálták.
Noha a Warren-bizottság 1964-ben elkészült jelentése arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosságot a kommunistaszimpatizáns, a Szovjetunióban is megfordult, instabil személyiségű Lee H. Oswald magányosan követte el, a közvélemény jelentős része ennek nem adott hitelt.
A merénylet elkövetésével meggyanúsított Oswald vallomását nem hozták nyilvánosságra.
A konteós szálat csak tovább erősítette, hogy a gyorsan kézre kerített Lee Harvey Oswaldot alig két nappal az elnökgyilkosság után – miközben szigorú biztonsági intézkedések közepette kihallgatásra kísérték – a dallasi rendőrség alagsorában az illetéktelenül ott tartózkodó Jack Rugby, egy helyi bártulajdonos a rendőrök szeme láttára agyonlőtte.
A Warren-jelentés nagyobb részét Bill Clinton elnöksége idején nyilvánosságra hozták,
ám az iratok egy része még mindig titkosított,
ez pedig tovább táplálja az összeesküvés-elméleteket.
Kennedy halála után nem sokkal az örökébe lépő Lyndon B. Johnson alelnök az elnöki különgép fedélzetén tette le az esküt.(Egyes konteóhívők Johnsont is „gyanús személyként” kezelik.)
Kennedyt, minden idők egyik legnépszerűbb amerikai elnökét az arlingtoni katonai temetőben helyezték végső nyugalomra. „Ha velem történik valami, ott lesz Bobby. Ha Bobbyval is történne valami, akkor ott lesz Ted” – nyilatkozta egy alkalommal, szinte a jövőbe látva.
A Kennedy-átok azonban nem szakadt meg:
az elnökségért induló Bobby Kennedyt 1968-ban szintén meggyilkolták, és az 1962-től 2009-ben bekövetkezett haláláig szenátorként tevékenykedő Ted Kennedyt sem kerülték el a szerencsétlenségek, JFK fia, ifjabb John pedig repülőgép-szerencsétlenségben hunyt el 1999-ben.