Sir John Franklin egy angol nemesi család tizenkét gyermeke közül kilencedikként született 1786. április 16-án, Spilsbyben. Tizennégy évesen lépett a Royal Navy, a Királyi Haditengerészet kötelékébe, egy év múlva pedig már egy ausztráliai expedíció részese lehetett.
A napóleoni háborúk idején harcolt a koppenhágai, a trafalgari és a New Orleans-i tengeri ütközetben.
Legelső, akkor még szárazföldi expedícióját 1819-ben vezette Kanadában, a Hudson-öböltől északra. Húsz embere közül tizenegy szó szerint halálra éhezett, őt magát pedig egy ideig úgy emlegették, mint "az ember, aki megette a csizmáját".
1825-ben ezer kilométer hosszan felderítette a Beaufort-tenger kanadai partvidékét,
teljesítményéért IV. György király lovaggá ütötte. 1836-ban az Ausztráliától délre fekvő Van Diemen-föld (Tasmánia) kormányzójának nevezték ki. Humanizmusa és reformtervei a lakosság körében népszerűvé, a hivatalnoki karban gyűlöltté tették, hét év múlva távoznia kellett hivatalából.
Csaknem hatvanévesen, 1845-ben elvállalta az Északnyugati átjáró felkutatására indított expedíció vezetését. (Az évszázadokon át keresett tengeri útvonal Kanada északi partjai mentén, a Jeges-tengeren át köti össze az Atlanti- és a Csendes-óceánt.)
A két hajót, az Erebust és a Terrort a kor legmodernebb technikai vívmányaival szerelték fel,
a vitorlák mellett gőzgép is hajtotta ezeket, törzsüket megerősítették, és három évre elegendő élelmiszert vittek magukkal.
Az expedíció 1845. május 19-én indult útjára,
utoljára július végén látta őket a Baffin-öböl északi részén egy bálnavadász hajó,
majd nyomuk veszett. Az admiralitás Franklin feleségének kitartó sürgetésére két év múlva kezdte meg a kutatást, és jelentős jutalmat is kitűzött.
A pénz, a rejtély és a hírnév sokak képzeletét megmozgatta,
néhány hónap múlva tíz brit és két amerikai hajó is észak felé tartott: a keresés során többen vesztek oda, mint az expedícióban, de mintegy mellékesen részletesen feltérképezték az Amerikától északra eső szigetvilágot.
A részletek csak lassan álltak össze. 1854-ben a skót John Rea eszkimó vadászok elbeszélése alapján több tengerész holttestét találta meg, és bizonyossá lett, hogy az expedíció odaveszett.
(A jelentésnek az a része, mely szerint az éhezők kannibalizmusra vetemedtek, iszonyatos botrányt keltett.) 1859-ben az özvegy által indított újabb keresőexpedíció a Vilmos király-szigeten további holttesteket és 1848. április 25-ig vezetett írásos beszámolót talált, amelyből rekonstruálni lehetett az eseményeket.
Eszerint a hajók 1846 nyaráig a terv szerint haladtak, de szeptemberben a Victoria-szorosban, félúton a Csendes-óceán felé jégbe fagytak.
Készleteik használhatatlannak bizonyultak, a konzervek megromlottak.
A feljegyzések szerint Franklin 1847. június 11-én halt meg. A túlélők 1848. április 22-én gyalog indultak dél felé, de többségük még a Vilmos király-szigeten elpusztult.
Néhányan átvergődtek a kontinensre, de a legyengült, beteg emberek az éhség és a fáradalmak miatt mind egy szálig odavesztek, némelyikük menet közben esett össze és halt meg.
A tragikus véget ért Franklin-expedíció feltételezett kannibalizmusát 2015-ben vizsgálták meg a Historic England szervezet kutatói. Azt akarták kideríteni, hogy Franklin és társai hogyan fanyalodtak rá arra, hogy elhunyt társaik holttestéből táplálkozzanak.
Számottevő régészeti kutatómunkát először az 1980-as években folytattak az expedícióval kapcsolatban.
Kimutatták, hogy a hideg és az éhség mellett különböző betegségek, mint például a skorbut, a tüdőgyulladás, a tuberkulózis vagy az ólommérgezés is tizedelte a legénységet. 2014 szeptemberében találták meg az Erebus jó állapotban fennmaradt roncsát.
A környéken élő eszkimók már korábban arról számoltak be az ide érkező kutatóknak,
hogy a bajba jutott fehér emberek között gyakori volt a kannibalizmus,
de erre sokáig nem találtak bizonyítékot. Amikor azonban az 1980-as években több emberi maradványt is kiástak a föld alól, bioarcheológusok megvizsgálták a csontokat, és megállapították, hogy a maradványok egyharmadán késnyomok láthatók, ezeket valószínűleg akkor ejtették, amikor lefejtették a húst a csontokról.
Azok a kutatók, akik az 1990-es években a csontokat tanulmányozták, 2015-ben újabb aspektusát vizsgálták a kannibalizmusnak azt kutatva, hogyan alakult ki az úgynevezett szükségkannibalizmus, és milyen fokozatai lehettek.
Az Albertai Egyetem régésze, Owen Beattie és a Historic England bioarcheológusa, Simon Mays az International Journal of Osteoarchaeology tudományos folyóiratban ismertették eredményeiket. „Elsőként húst vágtak le a holttestről, általában a legnagyobb izomkötegeket lefejtve. Ha további kalóriára volt szükségük, feldarabolhatták a testet, végül pedig a csontokat is feltörték, hogy a csontvelőből nyerjenek tápanyagot" – olvasható a tanulmányban.
A csontokon talált késnyomok és a kopások ismeretében a legújabb kutatások szerint már biztosra mondható, hogy a Franklin-expedíció tagjai utolsó kétségbeesésükben valóban kannibalizmusra adták a fejüket.
Az eltűnése után ellentengernaggyá előléptetett Franklin tragikus sorsa megragadta az emberek fantáziáját,
könyvek és filmek, sőt egy angol nyelvterületen igen népszerű ballada hőse lett,
nevét több sziget és szoros viseli mindkét sarkvidéken.
Maradványai felkutatására több mint félszáz kísérlet történt, ezek során végül sikerült teljesen feltárni az északnyugati átjárót.
Az utat hajón először a múlt század elején a norvég Roald Amundsen tette meg,
aki azt is bebizonyította, hogy az átjárónak nincs gyakorlati haszna.
A kutatók megtalálták az expedíció számos nyomát, majd 2014-ben egy kanadai expedíció a Victoria-tengerszoros mélyén rábukkant az Erebus roncsaira.
Kanadai tudósok a Terror roncsait is felfedezték a Vilmos király-szigetnél lévő Terror-öbölben, mintegy 25 méter mélyen.