1918 nyarán a nyugati fronton kudarcba fulladt a császári Németország utolsó offenzív kísérlete az antant erőinek szétzúzására. Németország katonai veresége a vele szövetséges Osztrák-Magyar Monarchia számára is végzetesnek bizonyult.
Az antant képviselői a francia kormány kezdeményezésére már az 1918. április 6-án Rómában megtartott tanácskozásukon elfogadták a Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak azt a francia kabinet és személy szerint Georges Clemenceau miniszterelnök által erősen támogatott javaslatát,
hogy a Duna-menti Habsburg birodalom helyén franciabarát nemzetállamokat hozzanak létre,
az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolásával.
IV. Károly császár október 16-i kiáltványában jelentette be, hogy Ausztria szövetséges állammá alakul át, amelyben a Monarchia minden népe saját külön állami közösséget alkot. Az uralkodó bejelentése nyomán sorra megalakultak a függetlenséget előkészítő nemzeti tanácsok.
Miután Tisza István gróf nyilvánosan is elismerte a háborús vereséget, legfőbb politikai riválisa, a 48-as Függetlenségi Párt vezetője, gróf Károlyi Mihály elnöklete alatt október 24-én Budapesten is megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelyben Károlyi pártján kívül Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártja, valamint Garami Ernő és Kunfi Zsigmond vezetésével a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vett részt.
A belvárosi Károlyi-palotában megtartott alakuló ülésen a Nemzeti Tanács saját magát ellenkormánnyá nyilvánította. A Nemzeti Tanács megalakulását követte a Katona- Munkás, és a Diáktanács életre hívása.
Még ezt megelőzően, október 20-án Wekerle Sándor miniszterelnök előterjesztésére az országgyűlés elfogadta a magyar szent korona országainak függetlenségéről, illetve a perszonálunióról szóló határozati javaslatát,
ám ezzel nem sikerült megakadályozni a belpolitikai válság eszkalálódását,
mivel a Wekerle kormány lemondott, és IV. Károly a magát ellenkormánnyá minősítő Nemzeti Tanács vezetőjét, Károlyi Mihályt ekkor még nem volt hajlandó miniszterelnökké kinevezni.
A Monarchia válsága október végére teljesedett ki: október 28-án kimondták a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, amelyhez a Szlovák Nemzeti Tanács is bejelentette csatlakozását, Horvátország pedig október 29-én deklarálta az Osztrák-Magyar Monarchiából való kiválását, és a Délszláv Államszövetséghez történő csatlakozását.
Ennek hatására Károlyi önálló törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentbe a független Magyarország kikiáltására.
Károlyi Mihály minden követ megmozgatott, hogy rávegye az uralkodót kormányfői kinevezésére.
IV. Károly azonban továbbra sem bízott Károlyiban, aki a Nemzeti Tanács elnökeként meghirdetett 12 pontos reformtervében a császár által javasolt perszonáluniót is lényegében elvetette.
Károly maga helyett a magyarországi Habsburg-ág képviselőjét, József főherceget tette meg a király jogköreit ideiglenesen gyakorló homo regiussá, megbízva őt a kormányalakítási tárgyalásokkal is.
József főherceg helyesen felismerte, hogy a Monarchia összeomlásának illetve az utódállamok megalakulásának napjaiban a történelmi Magyarország határainak biztosítása kiemelten fontos feladat, ezért az erre a feladatra alkalmatlannak tartott Károlyi helyett gróf Hadik Jánosnak adott miniszterelnöki megbízást.
Bizonyosság szintjén állítható, ha az elkötelezett Hadik marad a miniszterelnök, a november 3-i padovai fegyverszünet után hazatérő magyar egységeket nem engedi szélnek ereszteni, hanem az országhatárok biztosítására vezényli ki ezeket az alakulatokat.
Budapesten azonban arra a hírre, hogy mégsem Károlyi kapott miniszterelnöki megbízást, elszabadultak az indulatok. A tömegtüntetés – nem kis részben a Nemzeti Tanács uszítására – erőszakos felkelésbe torkollott.
A felfegyverkezett tömeg elfoglalta a térparancsnokságot, megakadályozták egy menetszázad elindítását, elfogták a városban tartózkodó magasabb rangú katonai parancsnokokat, és megszállták a stratégiai fontosságú középületeket, majd egy katonai alakulat, máig tisztázatlan körülmények között a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolta Károlyi legfőbb politikai ellenfelét, Tisza István grófot.
A zendülésben részt vett katonák eltávolították sapkarózsájukat, amelynek helyébe a forradalom szimbólumává lett őszirózsát tűzték.
A zavargások hatására a határozatlan uralkodó október 31-én – miután telefonon tárgyalt vele – mégis Károlyinak adott miniszterelnöki megbízást.
Ezzel győzött az őszirózsás forradalom, ám Károlyi Mihály vezető pozícióba emelése az ország későbbi sorsa szempontjából összességében igen rossz döntésnek bizonyult.
A nyugati front felbomlása miatt az uralkodó beleegyezésével Viktor Weber von Webenau gyalogsági tábornok, a Monarchia olasz hadszíntéren állomásozó csapatainak parancsnoka október 29-én fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett az olasz hadvezetéssel.
Három napos tárgyalás után, november 3-án írták alá a Monarchia és Olaszország között létrejött padovai fegyverszüneti egyezményt,
amelynek értelmében a közös hadsereg alakulatait húsz békebeli hadosztály kivételével le kell szerelni, és a csapatokat ki kell vonni a megszállt területekről, átadva azt az antant seregtesteinek.
A hadvezetés a magyar alakulatokat – a padovai egyezmény értelmében – a történelmi Magyarország határára volt köteles visszavonni. Az észak-olasz hadszíntéren állomásozó közös hadsereg ekkor szétesett, és az egységek nemzetiségük szerint csoportosulva kezdték meg a hazavonulást.
A magyar csapatkontingensek, akár csak a csehek vagy az osztrákok, zárt rendben kezdtek visszavonulni a hazájukba. Természetesen a katonák örültek, hogy véget értek a harcok és hazamennek, ám ennek ellenére, a katonai fegyelem ekkor még nem bomlott fel.
Károlyi Magyarország önállóságának, és Ausztriától történt elszakadásának hangsúlyozására
ragaszkodott ahhoz, hogy a budapesti kormány önálló fegyverszüneti tárgyalásokat folytasson le az antanttal,
kvázi nem tekintette érvényesnek a Monarchia és Olaszország között megkötött, és a történelmi Magyarország határait de facto demarkációs vonalként elfogadó fegyverletételi megállapodást.
Ezért a kormány hadügyminisztere, Linder Béla útján november 6-án tárgyalásokat kezdeményezett a belgrádi antantparancsnoksággal.
Linder Béla nem azt az irányvonalat követte, amelyre Hadik János készült,
kijelölt miniszterelnökként.
Ez világosan kitűnt az újsütetű honvédelmi miniszter 1918. november 2-án a parlament plénuma előtt elmondott beszédéből is: "Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg... Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!" (Forrás: Siklós András: Magyarország 1918-1919 – Események, képek, dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó/Magyar Helikon, 1978.)
Eközben az olasz frontról beérkező csapatokat a pályaudvarokon a Katonatanács megbízottai várták, akik a tisztek hajtókájáról leszedték a rendfokozati jelzéseket,
a katonákat pedig szép beszédek közepette szélnek eresztették,
így a maradék fegyelem is megszűnt, és a megmaradt egységek végleg felbomlottak.
Károlyi a kormánydelegáció élén november 7-én érkezett meg Belgrádba. A magyar delegációt Franchet d'Espérey tábornok, az antant keleti erőinek főparancsnoka fogadta, teljes katonai díszben.
A magyar kormányküldöttség tagjai túraruhában, tweedzakóban, sportsapkában jelentek meg
a diplomáciai protokollnak megfelelő díszbe öltözött antant tárgyalófelek előtt.
Károlyi Mihály átadta a kormány memorandumát d'Espérey tábornoknak, majd szóban is közölte annak lényegét, mely szerint: "Ezt a háborút a feudális Magyarország csinálta. [...] A Kossuth Lajos Magyarországa teljesen elnémíttatott.[...] Ez a helyzet a múlt héten megváltozott. [...] Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Entente közvéleménye előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük."
A francia tábornok némán végighallgatta az előadást, majd szúrós szemekkel végigmérve a társaságot, csak ennyit kérdezett: „Hogy süllyedhettek ilyen mélyre?" A november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti megállapodás – szemben a padovai egyezménnyel – lehetőséget biztosított a délvidéki területek szerb megszállására, és noha a megállapodás 17. pontja papíron bizonyos garanciákat biztosított a magyar fél számára, ezt - látva Magyarország végzetes meggyengülését - később se a csehszlovák, sem pedig a román illetve délszláv kormány nem vette figyelembe,
és egyre újabb, szemérmetlenebb területi követeléseket fogalmaztak meg.
Az instabil belpolitikai viszonyok miatt és hadra fogható erő hiányában a Károlyi-kormány semmit sem tehetett e túlzó követelésekkel szemben. Ennek volt a betetőzése az 1919 március 20-án Károlyi Mihály – akkor már köztársasági elnök – számára átnyújtott Vix-jegyzék, amely Erdély elvesztése után újabb kelet-magyarországi területek átadását követelte Románia számára.
Károlyi úgy menekült el a felelősség elől, hogy lemondott a hatalomról Kun Béláék javára.
Részben tehát a Károlyi-kormány átgondolatlan politikájának volt köszönhető, hogy az ország még rosszabb helyzetbe került az 1919-ben Versailles-ban megkezdett béketárgyalások idejére, mint amilyenben a padovai egyezmény aláírásakor volt.