A The Telegraph információi szerint egy török archeológusokból álló kutatócsoport megtalálta Szent Miklós valódi sírját a demrei 4. századi keresztény bazilika alatt. Demre, az ókori Myra, a 4. században püspöki székhely volt.
A kutatók az ókori építmény alatti területet egy speciális talaj-radar segítségével pásztázták át,
és e közben fedezték fel azt a nagyjából ember méretű üreget, amely az eddig feltárt bizonyítékok alapján egyértelműen egy sírkamra lehet. „Hisszük, hogy ez a szentély egyáltalán nem sérült meg, de nagyon nehéz megközelíteni, a mozaikpadló miatt" – nyilatkozta a Turkish Hurriyet Daily News napilapnak Cemil Karabaryam, a régészeti kutatócsoport vezetője.
A régész azt is elmondta, hogy nagyon optimisták a Szent Miklósnak tulajdonított sírkamra feltárását illetően, ám a szigorúan védett műemlék 4. századi mozaikpadlójának szakszerű eltávolítása, majd feltárás utáni helyreállítása komoly kihívást jelent a szakemberek számára.
Nagyon jó eredményeket értünk el, de az igazi munka még csak most kezdődik"
–fűzte hozzá a kutató.
Az ásatás vezetője, Sema Dogan régészprofesszor szerint, rendkívüli jelentőségű a sírkamra megtalálása.
A most bejelentett felfedezés vélhetően nagy vihart és komoly szakmai vitákat fog kiváltani,
mivel mindeddig úgy tudtuk, hogy Szent Miklós földi maradványait 1087-ben itáliai kalózok rabolták el Myrából, és Bariban helyezték végső nyugalomra a szentéletű püspök földi maradványait.
A bari San Nicola bazilika, amelyet Szent Miklós sírja fölé emeltek a 11. század végén, az egyik legfontosabb európai búcsújáró hely, nem csak a római katolikus, hanem az ortodox hívők számára is. A török régészek szerint a demrei bazilikában mind a mai napig megtekinthető, megbontott oldalú ókori szarkofág nem Szent Miklós, hanem egy másik püspök maradványait rejtette, amit a sírrablók tévesen a híres szent ereklyéinek véltek. A sírkamra feltárására hamarosan sor kerül.
Mürai Szent Miklós a kisázsiai Patrában látta meg a napvilágot Kr.u. 270. március 15-én. Miklós mint Myra püspöke tett szert hallhatatlan hírnévre a szegények elkötelezett támogatójaként. Annak ellenére, hogy Szent Miklós az egyik legismertebb és legnépszerűbb keresztény szent,
az életéről szóló korai források igencsak hiányosak.
Ezek közül krétai András 700 körül keletkezett krónikája a legrészletesebb. Miklós a 3. század legvégén, 19 éves korában lépett az egyház szolgálatába, akkor, amikor a római hatalom még ellenséges és üldözendő ideológiaként tekintett a kereszténységre. Nagybátyja, Myra püspöke szentelte pappá. Első jelentősebb egyházi beosztása a Myra közeli Sion kolostorhoz kötötte, amelynek az apátja lett.
Diocletianus császár 305-ben történt lemondása után évekig tartó polgárháború robbant ki az utód társcsászárok között,
amelyből végül Constantinus került ki győztesen 212-ben, a Maxentius felett Rómában, a Milvius-hídnál aratott győzelme után. Egy évvel később Constantinus és akkor még hivatalban lévő keleti társcsászára, Licinius, kiadták a híres 313-as mediolanumi (milánói) ediktumot, amellyel a keresztények számára is engedélyezték a szabad vallásgyakorlást.
A keresztény egyház kilépve a katakombák homályos világából, alig néhány év, évtized alatt a Római Birodalom legerősebb szervezetévé vált.
Erre az időszakra esik Miklós püspökké szentelése és beiktatása is.
Myra (vagy görögösen: Müra) ekkoriban Lycia római provincia egyik püspöki székhelye volt, ennek élére került Miklós.
Mürai Miklós püspököt már életében szentként tisztelték. Szüleitől örökölt jelentős vagyonát szétosztotta a szegények között, és messze földön híres volt jótékonyságáról. Jótetteiről számos legenda született, amelyek közül talán a három szűz története lett a legismertebb.
Jacobus de Voragine, olasz 13. századi Domonkos-rendi szerzetes, érsek, Legenda aurea Sanctus Nicolaus episcopus krónikájában ekként örökíti meg Miklós híres jótettét: „...szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani. Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát." ( Forrás: Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (ford. Veszprémi László), Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1990.)
Az elkövetkező két évben ugyanígy tett a másik két lánnyal is. Az utolsó alkalommal azonban a lányok apja megleste, hogy ki is az ismeretlen jótevőjük.
Amikor felismerte a püspököt, térdre vetette magát előtte, és könnyes szemekkel hálálkodott.
Miklós erre csak annyit mondott, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel. E történeten alapul az éj leple alatt a gyerekeket titokban megajándékozó Mikulás személye.
Krétai András krónikája Szent Miklós személyiségének azonban egy másik vonását is megörökíti. A krónikából az hámozható ki, hogy a szent igazi mediterrán temperamentummal megáldott férfi volt, korántsem az a végletekig szelíd, jóságos,pirospozsgás öregúr, akit Mikulás bácsiként várnak a gyerekek minden évben, december 6-án.
András feljegyezte, hogy a Kr.u. 325-ben Nagy Konstantin császár által összehívott első nikaiai zsinaton, amely többek között azt a kérdést volt hivatott eldönteni, hogy Jézus egylényegű-e az Atyával, vagy csak hasonlatos hozzá, heves vita alakult ki az alexandriai egyház püspökei, és opponenseik között. Az elmérgesedett teológiai disputa hevében Miklós nekiugrott az ellenpárt képviselőjének, Arius püspöknek,
és egy csattanós pofont kevert le neki.
A zsinat Myra püspökét meg is fenyítette e szentéletű emberhez kevéssé illő magatartás miatt. Szent Miklós messze földön híres empátiája hatalmas igazságérzettel párosult. A 4. század elején lázongás tört ki Kis-Ázsiában, illetve Lycia provinciában.
A császár három bizalmi emberét, Nepotianust, Ursust, és Apiliót küldte ki a lázadás elfojtására, és a felelősök megbüntetésére. A három római előkelőség Miklós püspöki hajlékában szállt meg. A püspök arra használta fel ezt az alkalmat, hogy rávegye a nála vendégeskedő méltóságokat a legionáriusok fosztogatásának megakadályozására.
Ekkor kapta a hírt, hogy a helytartó három embert ártatlanul halálra ítélt.
Miklós azonnal a vesztőhelyre sietett, és nem sokat habozott, hanem egyből rávetette magát a pallosát már előkészített hóhérra, és kicsavarta kezéből a fegyvert. Ezután az isteni igazságra hivatkozva erélyesen ledorongolta a püspök haragjától megszeppent prokurátort, aki könnyek között megvallotta, vétkét, erre pedig Miklós kegyesen megbocsátott neki.
Szent Miklós 343. december 6-án hunyt el székhelyén, Myrában. A holttestét a bazilikában temették el, ami a püspök halála után hosszú évszázadokon át az egyik leglátogatottabb keresztény búcsújáró hellyé vált. 1071-ben, a manzikerti csatában a szeldzsuk-törökök megsemmisítő vereséget mértek a bizánci hadakra, maga IV.Rómanosz császár is fogságba esett, és Kis-Ázsia legnagyobb része a törökök kezére került.
Alexiosz Komnészosz az 1080-as években ugyan visszaszerezte a török hódítás egy részét, ám a helyzet igencsak bizonytalan volt.
Ezt kihasználva 1087-ben itáliai kereskedők megbízásából egy csapat kalóz szállt partra Myránál,
akik behatoltak a bazilikába, feltörték a szarkofágot, és a szent, vagy a szenthez tartozónak vélt csontokat magukkal vitték Itáliába. A tengerészek, a szegények, a kereskedők, és a diákok védőszentjeként tisztelt Szent Miklós földi maradványai fölé már a 11. század végén bazilikát emeltek.
A San Nicola bazilika a korai középkortól –egészen napjainkig – az egyik leglátogatottabb európai búcsújáró hellyé vált. Hogy mi lesz akkor, ha a török archeológusoknak sikerül bebizonyítaniuk, hogy a kalózok mégsem Szent Miklós, hanem egy másik myrai püspök földi maradványait vitték magukkal, egyelőre még nem megválaszolható kérdés.