Hideg szél fújt odakinn, nyirkos volt az éjszaka. 1932. március elsejét mutatott a naptár, amikor a Sourland-hegyen álló tíz hálószobás, elegáns nyaralóban a második gyermekével várandós Anne Morrow Lindbergh, a híres pilóta, Charles A. Lindbergh és a család dadusa nem találta kiságyában a húszhónapos Charles A. Lingbergh Jr.-t.
A New Jersey erdős részén fekvő, és kizárólag viszonytagságos úton megközelíthető hopewelli víkendházba Anne és nagy tiszteletben álló férje, az Atlanti-óceánt 1927-ben elsőként átrepülő Charles Lindbergh a rajongók és fotósok tömege elől vonultak el. Férje javaslatára Anne beleegyeztett, hogy húsz hónapos, náthás kisfiuk felépülése érdekében a tervezettnél két napnál tovább maradjanak a házban.
Az ominózus estén, a férj és a feleség két külön szobában aludt,
a dadus pedig a ház távolabbi szegletében serénykedett, az ifjabb Charles A. Lindbergh mindeközben békésen aludt zsalugáterrel rögzített ablakú szobájában.
Tíz óra magasságában a dadus ellenőrizni akarta a kisgyermek hogylétét, de miután nem találta az ágyában, odament Mrs. Lindberghez, arra gondolva, talán magához vette a kisfiát.
A döbbenet az arcára fagyott, amikor ott sem volt az ifjabb Lindbergh,
ekkor keresték meg az olvasásba belemélyedt férjet, aki ugyanúgy nem tudott semmit a gyermek hollétéről, mint ők.
A három felnőtt tűvé tett mindent a házban, az apa berohant a gyerekszobába,
ahol a szőnyegen hagyott lábnyomok mellett egy borítékot talált az ablakpárkányon.
Ekkor Lindbergh felkiáltott: „Anne! A gyermekünket elrabolták!” A levélben az elkövető arra kérte az akkorra már teljesen felzaklatott apát, hogy ne értesítse a rendőrséget, és várja meg a további instrukciókat a váltságdíjról.
A helyszínre kiérkező rendőrök egy házilag barkácsolt létrát találtak a bűntény helyszínétől hatvan méterre, de sehol nem tudtak azonosítható ujjlenyomatot rögzíteni.
A sajtó egyből felkapta az ügyet: újságírók, politikusok és közismert személyiségek is megfordultak a háznál,
hogy kapjanak valamit a hirtelen jött kétes rivaldafényből, vagy – jobb esetben - együttérzésüket tanúsítsák.
A sajtóval ismertté válása óta nem szimpatizáló Lindbergh azt kérte a bűnüldöző szervektől, hogy távolítsák el házuktól az újságírókat, ezzel se gátolva a zsarolóval remélt további kapcsolatfelvételt. Március 5-én két levél is érkezett az ismeretlen zsarolótól, de a gyermek állapotáról és tartózkodásáról nem ejtett benne szót.
Charles Lindbergh, az óceánrepülés úttörője
Charles A. Lindbergh azzal szerzett magának fiatalon - mindössze 25 évesen - hírnevet, hogy 1927. május 20-án ő volt az első pilóta, aki Amerika és Franciaország között átrepülte az Atlanti-óceánt Spirit of St. Louis nevű repülőgépével. A 33 és fél órás utat leszállás nélkül tette meg, ami nem csupán magas pénzjutalommal, de nemzetközi elismertséggel is járt. Hírnevének köszönhetően lett az akkori bulvár média kiemelt témája a megrázó gyermekrablási eset.
Az addigra már lelki ronccsá vált világhíres pilóta nyilvánosan üzent az elkövetőnek,
miszerint személyesen akarja felvenni vele a kapcsolatot, ám, mint utóbb kiderült, ezzel csak a saját helyzetét bonyolította. A nyilvános üzenet után érkezett levélben ugyanis az eredetileg ötvenezer dolláros váltságdíjat ekkor hetvenezer dollárra emelte fel a zsaroló.
Az ügy súlyát az is bizonyította, hogy a híres maffiafőnök, az akkor épp börtönben lévő Al Capone személyesen üzent, hogy segít a kisbaba megtalálásában, amennyiben szabadon engedik.
A történtekről tudomást szerzett egy New York-i különc és egykori tanár, dr. John Condon, aki újsághirdetésben ajánlotta fel a család számára közvetítői szolgálatait; ezt követően a Lindbergh-család kapott egy újabb levelet, majd egy erős akcentussal beszélő ember felhívta telefonon a pilótát.
A titokzatos hívást kezdeményező férfival az addigra már közvetítő státuszú dr. Condon találkozott egy sötét éjszakán, a bronxi temetőben.
A magát szintén közvetítőnek kiadó férfi elkérte az eredetileg meghatározott, ötvenezer dolláros váltságdíjat dr. Condontól, majd odaadta a kisgyermek pizsamáját, valamint egy lezárt borítékot a gyermek állítólagos hollétéről.
Hamarosan kiderült, hogy a Lindbergh-bébi tartózkodási helyeként megadott Nelly nevű hajón valójában nincs ott az utód: Lindbergh ekkor döbbent rá, hogy csúnyán rászedték. Az erősen idegen akcentussal beszélő férfi ezután már nem is telefonált többé Lindbergh-éknek.
1932. május 12-én egy teherautó állt meg az út mentén, ahonnan a hegyen fekvő házat is látni lehetett.
Sofőrje egy falevelekkel eltakart gödörre figyelt fel, amelyben ott feküdt Charles A. Lindbergh Jr. holtteste,
csupán a kis keze látszott ki a föld alól. A már hosszú ideje rendkívül rossz idegállapotban lévő Lindbergh személyesen azonosította kisfia holttestét a trentoni halottasházban.
Az orvosszakértői vélemény szerint a gyermeket feltételezhetően még a rablás éjszakáján eltemették. A rendőrök a váltságdíjul korábban átadott bankjegyek számát feljegyezték, amelyek közül időnként több is felbukkant Bronxban, ahová az FBI folyamatosan kiküldte az ügynökeit, hogy nyomozzanak a lehetséges elkövető után.
Némelyek megerősítették a váltságdíjat átvett férfiről dr. Condon személyleírását, azaz egy sunyi tekintetű, kék szemű, erős német akcentussal beszélő férfiról beszéltek.
1934. szeptember 15-én egy gyanakvó benzinkutas felírta az egyik náluk tankoló autó rendszámát, miután annak sofőrje a száma alapján a váltságdíjból származó tízdolláros bankjeggyel fizetett,. A rendőrség eközben kiderítette, hogy
a Lindbergh-bébi ablakához támasztott létra egy bronxi fatelepről származó fából készült.
A nyomok így vezettek el a német származású ácshoz, Bruno Richard Hauptmannhoz, aki családjával akkoriban New York nyomornegyedében élt.
Az ács garázsában megtalálták a váltságdíj maradékát, mintegy 14 500 dollárt.
Habár Hauptmann tagadta, hogy köze lenne a Lindbergh-ügyhöz, dr. Condon és egy taxisofőr egyöntetűen azt állították, hogy felismerték a hangját, valamint a szakértők szerint helyesírási - és nyelvtani hibái egyaránt magyarázhatóak voltak német származásával. Súlyosbította a helyzetet, hogy Hauptmann felírta dr. Condon nevét és telefonszámát, valamint a rendőrök megtalálták a bronxi fatelepi vásárlás számláját is.
Honnan tudta vajon egy bronxi bevándorló, hogy Lindberghék mikor és meddig maradnak a házukban?
A nyomozás során az ehhez hasonló kérdések tisztázatlanok maradtak. Később felmerült, hogy a nyomozás sikertelensége miatt csak bűnbakot kerestek, ezért a rendőrök és az újságírók bizonyítékokat koholtak, Hauptmannra terelve a gyanút.
Hauptmannt még pszichés és testi kényszer árán sem tudták rávenni arra, hogy besimerő vallomást tegyen. 1935. január 2-án egy New Jersey-i állambeli kisvárosban, Flemingtonban kezdődött el a Lingbergh-ügy hatalmas érdeklődéssel kísért tárgyalása.
A városban forgalmi dugók alakultak ki az Egyesült Államok minden szegletéből a kisvárosba érkező szenzációhajhász újságírók tömegének köszönhetően, akik keselyűként csaptak le a sztori minden apró részletére.
Ez idő alatt az utcai árusok olyan szuvenírekkel igyekezték fellendíteni a forgalmukat, mint hamisított Lindbergh-aláírások, és a bébi hajából származó "valódi" tincsek.
Charles A. Lindbergh mindvégig önfegyelmet gyakorolt a bírósági tárgyaláson.
Feszülten figyelve ülte végig az összes tárgyalást, felesége azonban csak kétszer jelent meg a bíróság előtt.
Vallomását – férjéhez hasonlóan – erős önuralommal tette meg.
Hauptmann kirendelt védőügyvédje egyáltalán nem remekelt:
gintől részegen, felkészületlenül jelent meg a tárgyalásokon, védencére mindössze 38 perces védőbeszédet szánt. Az esküdtek tizennégy órás tanácskozás után, február 13-án kimondták Hauptmannra a halálos ítéletet, a villamosszék általi halált.
A gyermekrablóként elítélt Hauptmann azt állította, egyik ismerősétől kapta a pénzt, az eljárásba bevont írásszakértő szerint pedig a zsarolóleveleket nem Hauptmann írta.
Az elnök felesége, Eleanor Roosevelt sem volt biztos abban, hogy jó döntést hoztak,
ezért így nyilatkozott a halálos ítéletről: „Nem rokonszenvezem Hauptmann-nal, de az embernek fel kell tennie magának a kérdést: mi van akkor, ha ártatlan ember állt a bíróság előtt?” Az ítéletet nem módosították, a csontos arcú, megfáradt Hauptmannt 1936. április 3-án, miután elfogyasztotta utolsó bőséges reggelijét és meggyónt a papnak, beszíjazták a villamosszékbe.
Miközben rémült tekintettel mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, az első áramütés 20:44 perckor érte, három és fél perccel később pedig megállapították a halál beálltát. Máig vitatott kérdés maradt, hogy Hauptmann ártatlanul halt-e meg.