Az első világháború mocsarába süllyedt Oroszországban 1917 elején a cári rendszerrel szemben kibontakozó általános társadalmi elégedetlenség forradalmi helyzetet teremtett. Február 24-én II. Miklós, „minden oroszok cárja" lemondott a trónról, és a hatalmat Alekszandr Kerenszkij Ideiglenes Kormánya vette át.
A polgári-demokratikus reformokkal kísérletező Kerenszkij-kormány azonban elkövetett egy súlyos hibát;
tovább folytatta a háborút. Az Ideiglenes Kormány utasítására Bruszilov tábornok hadseregcsoportja 1917. június 18-án döntőnek szánt offenzívát indított a Monarchia csapatai valamint a keleti fronton állomásozó német haderő ellen, ám kezdeti sikerek után, rettenetes veszteségeket elszenvedve az orosz hadsereg támadása július 8-ra összeomlott.
A súlyos vereség a végletekig felkorbácsolta a háború és a kormány elleni hangulatot, így 1917 őszén, miután a német titkosszolgálat visszacsempészte Oroszországba Lenint , a bolsevik államcsíny reális és fenyegető veszéllyé vált.
Kornyilov tábornok 1917. szeptemberi restaurációs puccskísérletének kudarca után Lenin elérkezettnek látta az időt az erőszakos hatalomátvételhez.
Az 1917. november 7-én végrehajtott petrográdi (szentpétervári) fegyveres államcsínnyel Leninnek és a bolsevikoknak ugyan sikerült megkaparintaniuk a hatalmat, sőt, az általános háborúellenes hangulatot kihasználva még némi társadalmi támogatottságra is szert tettek,
ám puccsal megszerzett hatalmuk kezdetben igencsak törékeny lábakon állt.
Lenin számára ezért kulcsfontosságú kérdés volt a kiépülő bolsevik hatalom bármi áron való megszilárdítása, hiszen az eszerektől kezdve a mensevikeken és polgári demokratákon át egészen Kolcsak admirális valamint Gyenyikin és Jugyenics tábornokok fehérgárdista seregeiig terjedt a megdöntésükre szövetkezők széles spektruma.
Az 1917 szeptember eleji sikertelen Kornyilov-puccs után egy litvániai lengyel nemesi család sarját, a lenini eszmék fanatikus hívét, Feliksz Dzerzsinszkijt a Petrográdi Szovjet Katonai Bizottsága (SZKB) tagjává delegálták. Dzerzsinszkij, később ugyancsak hírhedté vált harcostársához, a grúz származású Joszif Visszarionovics Sztálinhoz hasonlóan eredetileg papnak készült.
Dzerzsinszkij az egyházi szolgálat ifjúkori gondolatától viszonylag gyorsan eljutott a hivatásos kommunista forradalmár kegyetlenül fanatikus küldetéstudatáig.
A Kerenszkij-kormány elleni fegyveres felkelésről határozó októberi központi bizottsági ülésen kialakult heves vitában Dzerzsinszkij Lenint támogatva maga is teljes mellszélességgel kiállt a fegyveres államcsíny végrehajtása mellett.
A totális erőszakot a forradalom nemes eszközének tekintő Dzerzsinszkij a november 7-i bolsevik lázadásból is aktívan kivette részét, a vezetése alatt álló rohamcsapat foglalta el ugyanis a stratégiai fontosságú petrográdi főpostát.
A puccs után, az SZKB egyik vezetőjeként már november 17-én olyan különítmény felállítására tett javaslatot, amelynek a bolsevik hatalom ellen fellépők megfékezése és likvidálása lenne a legfőbb feladata. Lenin azonnal felismerte, hogy az akkor még igencsak ingatag lábakon álló bolsevista hatalom megszilárdításához a Dzerzsinszkij javasolta kíméletlen forradalmi terror, illetve az ennek letéteményeséül szolgáló szervezet kiváló eszköz lehet.
Ezért keresztülvitte, hogy a Központi Bizottság december 7-i ülésén - Dzerzsinszkij javaslatát elfogadva - döntsön az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra elnevezésű szervezet felállításáról.
A szervezetet kezdettől fogva az orosz elnevezésének kezdőbetűiből összevont néven, Csekaként emlegették.
A Központi Bizottság Lenin javaslatára Feliksz Dzerzsinszkijt nevezte ki a később hírhedtté vált szervezet elnökének, helyettesének pedig az ugyancsak lengyel származású Józef Unschlichtet tették meg, aki - főnökéhez hasonlóan - tevékeny résztvevője, sőt kiötlője és kezdeményezője volt a kiépülő bolsevik diktatúra megannyi szörnyű túlkapásának, és tömeggyilkosságainak.
Lenin nem csak a bolsevik hatalom politikai ellenfeleivel való leszámolás eszközeként tekintett a Csekára. A bolsevik párt főideológusának az volt a szilárd meggyőződése, hogy a cári uralom alatt elnyomott nép bosszúra szomjazik és e „jogos" bosszúvágy szolgálatába kell állítani a tömeges és „nevelő célzatú" (értsd: megfélemlítő) terrort mindaddig, amíg a társadalmi osztályok végleg meg nem szűnnek.
Lenin felfogásában tehát a terror nem csak egyszerűen a pillanatnyi viszonyok szülte, hanem egyenesen a kommunista ideológiából, társadalom felfogásból levezethető hatalmi-technikai eszköz. Lenin Dzerzsinszkijt, az ideológiailag mélyen elkötelezett fanatikus kommunistát látta a legalkalmasabb személynek arra, hogy az e célok megvalósítására felállított szervezetet irányítsa.
Dzerzsinszkijnek a párton belül is közismert „tiszta fanatizmusa" volt a legjobb garancia arra, hogy megalkuvás nélküli kíméletlenséggel semmisítsen meg mindenkit, aki a bolsevik hatalom akár valós, akár vélt ellensége.
A Cseka felállításakor a szervezet apparátusa – a gépkocsivezetőket és a küldöncöket is beleértve - alig negyven főből állt. Ám alighogy megszáradt a tinta a szervezet létrehozását elrendelő határozaton, a polgárháborús helyzet miatt azonnal nyilvánvaló lett, hogy a „forradalmi terror" megvalósítása olyan összetett feladat, ami megfelelő eszközök és szervezeti háttér nélkül aligha lesz megvalósítható.
A párhuzamos hatáskörök felszámolása érdekében a Cseka felállításával egyidejűleg megszüntették a SZKB-t.
Az 1918 elejétől egyre jobban elharapódzó fegyveres ellenállás valamint a fehérgárdisták aggasztó térfoglalása és a bolsevik kormány ellen kibontakozó nemzetközi intervenció már kezdet-kezdetén szükségessé tette a politikai felderítés és elhárítás megszervezését is a Cseka keretein belül.
Ezért a Népbiztosok Tanácsa (a szovjet kormány) 1918. február 21-i „Veszélyben a szocialista haza" elnevezésű dekrétumában
rendkívüli intézkedések foganatosítására hatalmazta fel a Csekát,
ami a saját hatáskörben lefolytatott rögtönítélő bíráskodástól kezdve a direkt fegyveres tisztogatások végrehajtásáig a terror szinte összes eszközét magában foglalta.
A fékezhetetlen terror elszabadításának, és a Cseka hatáskörének országos, pontosabban a bolsevikok fennhatósága alá tartozó területekre való kiterjesztésének hátterében a bolsevik rendszer és vezetői ellen 1918 nyarától jelentősen megszaporodó támadások álltak.
A fehérgárdisták intervenciója mellett Lenin helyzetét jelentősen megnehezítette a feloszlatott Eszer Párt bolsevikokat támogató kisebb szárnyán belül 1918. július 6-án kitört lázadás.
1918 januárjában Lenin utasítására feloszlatták az alkotmányozó nemzetgyűlést,
és ezzel végleg megszüntették a parlamentarizmus még fennmaradt kereteit, amit Lenin több írásában is nemes egyszerűséggel csak „idiotizmusként" emlegetett.
Február és június között államosították a nagyipart és a bankokat. A Kadet Párt feloszlatása után gyakorlatilag csak az Eszer Pártból kivált és a bolsevikokat támogató radikális szárny maradt meg egyetlen önálló pártformációként. Ezek az intézkedések az akut belpolitikai válság, valamint a polgárháborús helyzet mellett tovább növelték a társadalmi feszültségeket. 1918. július 6-án az eszerek körbezárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek követelve a Bolsevik Párton kívüli baloldali pártok újbóli legalizálását, és a szovjetek (a tanácsok) demokratizálását. Az eszer lázadást a Kremlből riadóztatott harcostársak, Zinovjev és Sztálin, valamint a Moszkva körül állomásozó lett hadosztály segítségével másnapra sikerült leverni. Másfél hónappal később, 1918. augusztus 30-án egy baloldali eszer, Fanni Kaplan közvetlen közelről három pisztolylövéssel életveszélyesen megsebesítette Lenint. Kaplan sikertelen merénylete szolgáltatott formális indokot az immár leplezetlen vörös terror meghirdetéséhez. Ezzel a Cseka korlátlan rémuralmának is felvirradt a napja i.
A vörös terror sokkal szisztematikusabb és átgondoltabb bűncselekmény-sorozat volt, mint a fehérterror ugyancsak kegyetlen dúlása. Lenin Dzerzsinszkij szabadjára engedésével egyszer és mindenkorra fizikailag is meg akarta semmisíteni a bolsevik rendszer valamennyi ellenfelét.
A Cseka alakulatai átgondolt terv szerint folytatták a tisztogatásnak nevezett tömeggyilkosságokat,
ezrével és tízezrével mészárolva le a valós vagy vélt ellenséget. Lenin Dzerzsinszkijnek címzett távirataiban többször követelt még több kivégzést, amit a bolsevikok Saint- Just-je külön kérés nélkül is többnyire túlteljesített.
A szisztematikus gyilkosságokra kiváló történelmi példa a Krím 1920-ban történt elfoglalása után kibontakozó, és a Cseka szolgálatába állt emigráns magyar kommunistavezér, Kun Béla által irányított megtorló akció. Ez elsősorban a bolsevikok kezére került fehér hadifoglyok és szimpatizánsnak kikiáltott civilek tömeges kivégzésében, valamint az őshonos helyi tatár lakosság elleni irtóhadjáratban nyilvánult meg.
( Csak a tatár lakosok közül több mint 60 ezren lelték halálukat a Kun által irányított megtorló akcióban.)
A vörös terror valós áldozatainak számát talán már sohasem fogjuk pontosan megismerni.
Mihail Voszlenszkij orosz történész 13 millióra teszi a polgárháborús évek áldozatainak számát, Gunnar Heinshon 4 millió főben látja a bolsevik irtóhadjárat mérlegét.
A bolsevik vezérkar megelégedésére „eredményesen" működő terrorszervezetnek egyre jobban kiterjesztették a hatalmát, a Központi Bizottság 1919. december 19-i határozata nyomán a „különleges osztályok" a Vörös Hadseregen belül is felállításra kerültek.
A Cseka véres története csak alig öt évet ölelt fel.
A Központi Végrehajtó Bizottság a polgárháború végén, 1922. február 6-án felszámolta a szervezetet, és helyébe a belügyi népbiztosság mellett működő Állami Politikai Hatóságot, a GPU-t állította fel, amelynek első elnöke ugyancsak Dzerzsinszkij lett.
A GPU Lenin 1924-ben bekövetkezett halála után kezdődő sztálini elnyomás egyik zsarnoki szimbólumává vált, ám a szovjetrendszer lényegéből fakadó belső terror valamint szervezeteinek evolúciója a GPU felállításával még korántsem ért véget. Ez azonban már egy másik történet.