Az első világháború utolsó hónapjaiban, az 1918. július 13-án megalakult Cseh-szlovák Nemzeti Tanács az antant támogatásával október 28-án megszűntnek deklarálta az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatóságát Cseh és Morvaország, valamint Szilézia egy része felett.
Az 1918. november 14-én Prágában összeült Nemzetgyűlés pedig proklamálta a teljes szuverenitást,
és kikiáltotta az önálló Csehszlovák Köztársaságot, amelynek első elnökévé Tomáš Garrigue Masarykot választotta meg.
Az antant a Monarchiából kiszakadt új államot a győztes hatalmak között ismerte el.
Ezt kihasználva Edvard Beneš, a csehszlovák kormány frissen kinevezett külügyminisztere azon mesterkedett az 1919 januárjában összehívott párizsi békekonferencián, hogy Magyarország rovására minél délebbre húzzák meg az új állam végleges határait.
Beneš tervei szerint többek között Miskolc, Salgótarján, és Vác is csehszlovák területté vált volna.
Noha az antant végül az Ipoly folyó vonalánál húzta meg a demarkációs vonalat, Beneš ezzel mit sem törődve azt szorgalmazta, hogy a cseh haderő alakulatai egyszerűen szállják meg a Csehszlovákia számára kinézett magyar területeket. Ezek közül a salgótarjáni szénmedence mindkét ország számára stratégiai fontosságúnak számított.
A területi rendezéssel kapcsolatos politikai hitvallásáról Benes a következőket mondta a párizsi béketárgyalásokon:
Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben".
Mindez kiválóan illusztrálja a cseh politikus gátlástalanságát és a magyar területek megszerzése iránt táplált féktelen mohóságát.
Már 1918 novemberében elkezdtek arról szállingózni a hírek, hogy a Cseh Légió, egy militáns katonai szervezet, sorra megszállja a Felvidék magyarlakta településeit, meg sem várva a kilátásba helyezett béketárgyalások eredményét.
A fontos észak-magyarországi vasúti csomópontnak számító Nógrád megyei kisvárosba, Balassagyarmatra egyre másra érkeztek a cseh megszállás elől menekülő magyarok. A település vezetői a Balassagyarmatra menekült vasutasoktól tudták meg,
hogy a csehek a város megszállására készülnek.
A cseh megszállás veszélyéről tájékoztatták a megyei elöljárókat is, ám azok nem vették komolyan a fenyegetést. Ennek ellenére megbeszélések, viták kezdődtek az ellenállás lehetséges módjairól. Vizy Zsigmond százados, a II/16. balassagyarmati zászlóalj tisztje, az első világégés frontjait végigharcolt háborús veterán azt javasolta, hogy a székely hadosztály mintájára állítsanak fel egy területvédelmi egységet, a „palóc dandárt".
Az 1918. októberi, úgynevezett őszirózsás forradalom után IV. Károly király egyik utolsó és szerencsétlen közjogi intézkedésével Gróf Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké.
Az új kormány - Károlyi francia, illetve az antanttal fennálló állítólagos jó kapcsolataiban bízva – önfeladóan pacifista politikába kezdett Linder Béla hadügyminiszter szellemében, aki parlamenti beszédében többek között azt is kijelentette, hogy soha többé nem akar katonát látni.
Az 1918. november eleji padovai fegyverszüneti megállapodás után ezért az olasz frontról többnyire zárt rendben hazaérkezett egységek javarészét leszerelték,
a katonákat pedig szélnek eresztették.
Az ország haderejének tudatos leszerelésére azonban sem a szerbek, sem a csehek, sem pedig a románok nem jóindulatú gesztusként, hanem mohó területi igényeiket maradéktalanul kielégítő lehetőségként tekintettek.
A megyei közgyűlésen Rákóczi István kormánybiztos, a Károlyi-kormány pacifista szellemiségét követve mindent megtett az esetleges fegyveres ellenállás megakadályozásáért,
és Vizy százados területvédelmi egységeinek felállítása ellen. Ferdinand Vyx alezredes, az antant megbízottja, a Károlyi-kormánynak 1918. karácsonyán átadott újabb jegyzékében a demarkációs vonalat, - már mint végleges csehszlovák-magyar határt - a Duna és Ipoly vonalában húzta meg.
Mindez óriási megnyugvással töltötte el a „katonáktól irtózó" károlyista képviselőket. Az új demarkációs vonallal azonban a csehek korántsem voltak megelégedve annak ellenére sem, hogy a rendezéssel a fél megye csehszlovák területté vált. A határmegállapító tárgyalásokon ugyanis a cseh delegáció figyelmét elkerülte, hogy az Ipoly-völgyi vasútnak a folyó bal partján lévő közel hatvan kilométeres szakasza a demarkációs vonalon túli magyar terület maradt.
Edvard Beneš és a csehszlovák kormány nem sokat törődött holmi diplomáciai finomkodásokkal,
ugyanis a kabinet elhatározta, hogy a „tévedésből" magyar kézen maradt magyar területeket katonai erővel megszállja.
A cseh megszállás közvetlen veszélye ismét magasra korbácsolta a hazafias, nemzeti érzelmeket Balassagyarmaton. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a demarkációs vonalon túli csehszlovák területek frissen kinevezett közigazgatási vezetője, dr. Blazovszky Lajos losonci ügyvéd, - aki magyar létére szervilis buzgalommal igyekezett eleget tenni új urai szemérmetlen kívánságainak - immár „zsupánként" megüzente a Nemzeti Tanácsnak, hogy Balassagyarmatot és az Ipolyság Csehszlovákia igényelte részeit „cseh területként" megszállják.
Balassagyarmat vezetői a hírre átmenetileg félretették politikai nézetletéréseiket, és a forradalom vörös zászlai helyett ismét nemzeti színű lobogók jelentek meg a város középületein,
valamint a magánházak ablakaiban. Balassagyarmat polgársága egy emberként nyilvánította ki, hogy a budapesti kormány ellenállást leszerelni kívánó megalkuvó politikájával szembeszegülve, nem fog hajlott gerinccel asszisztálni az Ipolyság fővárosának bekebelezéséhez.
A megye kormánybiztosa, a pacifista szólamaival megbukott Rákóczy István képtelen volt kézben tartani az önjáróvá vált események irányítását.
A városban eluralkodott a forradalmi hangulat, és megindult a szervezkedés.
Nyugatabbra, ahol a cseh legionáriusok már átlépték a demarkációs vonalat, ott sem virágeső, hanem a magyar honvédek várták az ellenséget, és keményen felvették velük a harcot.
A magyar alegységek lendületes ellentámadása pár óra alatt visszaűzte a cseheket a demarkációs vonalon túlra,
a legionáriusok halottakat és sebesülteket hátrahagyva véres fejjel voltak kénytelenek visszatakarodni kiindulási állásaikba.
A hírre a budapesti kormány, személy szerint Károlyi Mihály miniszterelnök azonnali hatállyal megtiltotta a demarkációs vonalat átlépő cseh alakulatokkal szembeni további katonai ellenállást. Károlyi ugyanis abban bízott, hogy tárgyalásos alapon rendezhetik a vitás területi kérdéseket.
A csehszlovák kormány viszont szemmel láthatóan nem akart erről tárgyalni,
mivel a Cseh Légió alakulatai már ezt megelőzően, 1919. január 15-én rajtaütésszerűen bevonultak Balassagyarmatra, és megszállták a várost. A bevonuló csehszlovákok teljesen kezükbe vették a hatalmat. Rákóczit, a Károlyi-kormány tehetetlen megyei biztosát a csehszlovák csapatokkal a városba érkező és az új hatalomra felesküdött hazaáruló ügyvéd, dr. Blazovszky Lajos „zsupán" csapta el.
A megszállók már másnap, január 16-án megkezdték véglegesnek tekintett berendezkedésüket a városban.
Dr. Blazovszky elrendelte a polgárság kezén lévő fegyverek begyűjtését, amit a lakosság azonban elszabotált.
Minden félreeső helyen, pincékben, erdészházakban, sőt, még az elhagyott csendőrlaktanyában is rejtve fegyvereket halmoztak fel. A helyi csehszlovák adminisztráció főnökeként dr. Blazovszky azt is elrendelte, hogy a vasútállomáson távolítsák el a magyar nyelvű táblákat, és ezek helyett cseh nyelvű feliratokat szereljenek fel.
Ugyancsak elcsapta a magyar állomásfőnököt, akinek helyére azonnal egy csehet ültetett, a magyar vasutasokat pedig arra kötelezte, hogy haladéktalanul kezdjenek el csehül tanulni. A megszálló hatóságok azokat a vasutasokat, akik felháborodásukban nem voltak hajlandóak felvenni a munkát,
a középkort idéző botbüntetéssel sújtották.
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy az önkényeskedő, basáskodó új csehszlovák urakat közutálat fogadta a városban. A vasutasok és a városi polgárság képviselői titokban felvették a kapcsolatot a kormány parancsára még a csehek megérkezése előtt Balassagyarmatról kivonult, és Magyarnádorban állomásozó katonasággal, segítséget kérve tőlük.
Az egység parancsnoka, a fegyveres ellenállást már korábban is szorgalmazó Vizy Zsigmond százados, figyelmen kívül hagyva a Károlyi-kormány tiltását, riadót rendelt el, és beszédet intézett katonáihoz. A honvédeket azonban nem kellett bíztatni.
Vizy százados bejelentésére, hogy Balassagyarmat alá vonulnak és felveszik a harcot a hódítókkal, a katonák megéljenezték parancsnokukat,
mert mindenkiben égett a vágy, hogy odacsapjanak a várost megszállva tartó cseheknek.
Vizy százados közbenjárására az Ipoly-völgyében állomásozó összes katonai alakulatot riadóztatták, amelyek parancsnokai elhatározták, hogy figyelmen kívül hagyva a budapesti kormány intézkedését, ugyancsak a megszállók ellen vonulnak egységeikkel.
A magyar alakultok 1919. január 29-én a hajnali órákban vették körül a várost, és ekkor dördültek el az első puskalövések. Bent a városban a felfegyverkezett vasutasok és civilek megtámadták a cseh őrség körleteit és a vasútállomást. Ez volt a jeladás a Balassagyarmat határában gyülekező katonaság számára.
A 16. és a 38. honvéd gyalogzászlóalj katonái megrohamozták a legionáriusok állásait, és kiverték onnan a cseheket.
Azok a magyar támadástól megriadva a laktanyába menekültek, azt kiáltozva, hogy megadják magukat. A honvédek sajnos lépre mentek, mert a csehek a megadás hangoztatásával csak a katonák figyelmét akarták elterelni. Ahogy a honvédek felsorakoztak a laktanya előtt, hogy fogadják a csehek megadását, odabentről hosszú géppuskasorozatokkal orvul lőni kezdték őket, akik emiatt halottakat hátrahagyva kénytelenek voltak ideiglenesen visszavonulni.
A honvédek átmeneti kudarcától azonban a városlakók nem hogy megrémültek volna, hanem még magasabbra csapott bennük az ellenállás szelleme. Sebtében fegyveres polgárőr csoportokat hoztak létre, amelyek körbevették és folyamatos puskatűz alatt tartották a laktanyát, lehetetlenné téve, hogy azt akár egyetlen cseh is elhagyhassa. A laktanyában rekedt társaik segítségére siető mit sem sejtő legionáriusokra
amint elhaladtak a gimnázium épülete mellett, a hős gimnazisták és tanáraik nyitottak tüzet az ablakokból.
Ez a sortűz még jobban összezavarta a cseheket, akik azt hitték, hogy magyar katonai alakulat szállásolta be magát a gimnázium épületébe. Kora délután futott be az erősítésként erőltetett menetben megérkező iglói géppuskás-alakulat, és ez végleg a felkelők javára változtatta meg az erőviszonyokat.
A kezelők felállították géppuskáikat, majd gyilkos tüzet zúdítottak a laktanyára.
A géppuskák fedezőtüzének oltalma alatt a honvédek szuronyt szegezve ismét rohamra indultak . A laktanyában védekező csehek belátták, hogy számukra minden elveszett. Az őrség életben maradt 78 legionáriusa, tisztjeikkel együtt, megadta magát.
A balassagyarmati felkelés hírére az Ipoly bal partján fekvő, és cseh megszállás alá került települések lakossága is fegyvert fogott. Dejtár, Drégelypalánk, Őrhalom, Szécsény, Ipolytarnóc, Litke és Rapp polgárai egy emberként szálltak szembe a hódítókkal, a segítségükre siető honvédekkel együtt. Ipolytarnócon például háborús veterán határvadász tisztek támadták meg a cseheket,
a katonákat a helyi kisiskolások segítették.
Dejtáron pedig a polgárőrség fegyveresei és a katonák mellett száz parasztember felelevenítve a magyar ellenállás régi és dicső népi hagyományait, kiegyenesített kaszával támadt rá a megszállókra. Január 31.-re a Károlyi-kormány akarata ellenére, a folyamatosan érkező katonaságnak köszönhetően Balassagyarmat megtelt honvéd alakulatokkal.
A székely bakákat alig lehetett visszatartani, hogy továbbinduljanak Losoncnak.
Balassagyarmat, a „Civitas Fortissima", azaz a „Legbátrabb Város" hazaszerető polgárainak és a magyar katonáknak köszönhetően kivívta azt ami a legértékesebb, a szabadságot.
Ahogy a harcok egyik súlyos sebesültje,Czakó Balázs a halálos ágyán utolsó erejével a szüleinek üzente :
Tessék tudatni szüleimmel, hogy őket nagyon szerettem, de az édes magyar hazámat még jobban szerettem."
Így vált a hős város a magyar nemzeti ellenállás örök szimbólumává.
Források: Dobrocsi Lénárd: Civitas Fortissima - A Legbátrabb Város
Fegyveres civil ellenállás a XX. században. In: Nagy Magyarország I. évfolyam/2. száma (2009. augusztus)
Gere József: A balassaagyarmati "csehkiverés" története. In: Múlt-kor (2013 nyári különkiadás)